– Az édesapja, Tiber László kétszázhúsz bajnokin hetvenhét gólt szerzett a Videotonban, s a mai napig legendának számít. Nehéz volt ezzel a névvel labdarúgónak lenni?
– Gyerekként nagyon zavartak az összehasonlítgatások, mivel az már a kezdetekkor látszott, teljesen más stílusú, kaliberű játékosok voltunk. Nekem ugyan nem derogált az NB III-ban játszani, de a Tiber név önmagában ott sem volt elég, ahogy a tehetség sem jelent magában semmit alázat és lemondások nélkül. Mindig is bíztam a képességeimben és a hozzáállásomban, a vízválasztó az volt, amikor a másodosztály után az élvonalban is gólkirály lettem. Attól kezdve nem foglalkoztam senkivel.
SZURKOLÓK Szó volt arról, hogy a Videoton és a Gázszer fuzionál, Németh László azonban nem akarta csak úgy feladni utóbbi klubot, amelybe több száz millió forintot fektetett. Ezért a Sóstói Stadionból átköltöztünk Akasztóra, ahol remek körülmények közé kerültünk, és ahová a legfanatikusabb szurkolóink, köztük a „Keceli Gázos Bikák” is elkísértek. |
KISPÁLYA Mindig is szerettem a kispályás focit, így kerültem Nyerges Károly barátom csapatába. Nagyon jó gárdánk volt, sok bajnokságot, kupát nyertünk Sopronban, de az elfoglaltságaim miatt egyre kevesebb idő jutott erre, illetve azt is meguntam, hogy néhány helyen folyamatosan „faragtak” minket. |
TEREMTORNA A Videoton egykori ifjúsági bajnokcsapatával, az 1970–1971-es korosztállyal rendszeresen részt veszünk a salgótarjáni Gabora-gálán olyan játékosokkal, mint Halmai Gábor, Bekő Balázs vagy Vajda Gusztáv. |
– Idén húsz éve, hogy a Gázszer FC megszűnt. Nosztalgiával tekint vissza azokra az időkre?
– Kétségtelenül pályafutásom legszebb időszaka volt az a majdnem négy idény, amelyet a Gázszerben töltöttem, a mai napig úgy gondolok vissza erre a klubra, mint egy nagy családra. Sok helyen megfordultam karrierem során, de olyan összetartó brigáddal talán sehol sem futballoztam.
– A mai magyar labdarúgást ismerve elképzelhetőnek tartja, hogy egy kiscsapat három idény alatt három bajnokságot megnyerve az első osztályban szerepeljen?
– A mostani fociban biztosan nem történne meg ilyen. Amit mi akkor véghez vittünk, nemcsak itthon, Európában is egyedülállónak számított. Olyan fehérvári labdarúgók fordultak meg a Gázszerben, akik kötődtek a Videotonhoz. Dolgozott bennünk a bizonyítási vágy, ezért is voltunk olyan sikeresek. Nekem különösen fáj, hogy a nevelőegyesületemben, a Vidiben nem számítottak rám. Hiába jártam végig a szamárlétrát és álmodoztam arról, hogy Székesfehérváron leszek NB I-es labdarúgó, amikor végre a felnőttek közé kerültem, mindössze egy évet kaptam. Utána közölték, nem kellenek a fiatalok... Később persze megpróbáltak visszacsábítani, még aput is megfűzték, de akkor nekem már nagyon jó helyem volt a Vasasban.
– Miért nem sikerült nívós külföldi bajnokságban játszania?
– Mindig más volt a felfogásom: inkább kerestem kevesebbet, de ott futballoztam, ahol jól éreztem magam. Hazai szinten így is patinás klubokban, köztük a Vasasban és a Debrecenben játszottam. Hívott ugyan az Újpest is, de nem mentem, Angyalföldre is csak azért igazoltam, mert Németh László a Gázszernél azt mondta: „Krisztián, a magáért kapott pénzből még egy ideig kihúzzuk.” A mai fociban már elképzelhetetlen, hogy valaki ügynök nélkül külföldre szerződjön, a kilencvenes években azonban még gyerekcipőben járt a menedzserszakma itthon. A kapzsiságuk miatt nem lettem a görög Arisz Szaloniki játékosa, amellyel pedig már előszerződésem volt, és a török Genclerbirligiben sem próbálhattam ki magam. Már becsomagoltam, amikor szóltak, hogy mégsem kell menni, mert a görögök végül egy szlovák támadót szereztek meg. Nagyot koppantam Izraelben is a Hapoelnél, ugyanis Ferihegyen vettem észre, hogy tíz napra szól a repülőjegyem – rögtön leesett, hogy a beígért ismerkedés helyett próbajátékra invitáltak. Később Finnországból kerestek, de az is meghiúsult. Ma már csak nevetek az egészen, pedig ha belegondolok, óriási lehetőségektől estem el a menedzserek miatt. Lehet, mi, labdarúgók jobban éltünk az átlagnál mint a maiak. Jelenleg irreális pénzek mozognak ebben a sportágban.
– Két osztályban is gólkirály volt, mégsem lett válogatott. Miért?
– Talán nagyképűség nélkül mondhatom, hogy egy élvonalbeli gólkirály a világ minden táján válogatott lenne legalább egyszer, nekem viszont ez nem adatott meg. Az akkori szövetségi kapitány és a Gázszer tulajdonosa között nem volt jó a viszony, valószínűleg ennek ittam meg a levét. A Litvánia elleni barátságos mérkőzés előtt a keretben voltam, majd hazaengedtek minket a hétvégi bajnoki fordulóra, én pedig gólt lőttem, a csatárok közül mégis egyedül én maradtam ki.
– A Vasasban sem volt szerencsés, miután sérülés miatt nem léphetett pályára az UEFA-kupában.
– Az utóbbi két évtized legjobb angyalföldi gárdájában futballozhattam, szenzációs csapatunk volt! Bajnokságot kellett volna nyernünk, mégsem sikerült, ahogy a Magyar Kupa sem. Büszke vagyok, hogy az új Illovszky Rudolf Stadion avatójára engem is meghívtak, pedig csak két idényt fociztam ott. Kár, hogy az anyagiak ott is közbeszóltak, ezért végül ingyen igazoltam Debrecenbe.
– Pedig sokáig úgy tűnt, követi edzőjét, Bozsik Pétert Zalaegerszegre.
– A sors különös játéka, hogy az utolsó Vasas-meccsemen éppen a Zetét győztük le 6–2-re. Nagyon meleg volt, a hetvenötödik percben begörcsölt mindkét vádlim, mégis sikerült gólt rúgnom azon a mérkőzésen is. Bozsik szeretett volna Egerszegre vinni, pedig akkoriban a támadószekcióban nem volt ott gond Kenesei Krisztiánnak és Egressy Gábornak köszönhetően. Az utolsó pillanatokig kivártam, hogy Bozsikot hivatalosan is bejelentsék a zalaiaknál, de végül négy órát kaptam a DVSC-től az ajánlat elfogadására, ezért a hajdúságiak mellett döntöttem.
– A Bordeaux elleni UEFA-kupa-győzelmük kárpótolta mindenért?
– Az odavágón még sikerült egyenlítenem az első félidőben, de Kaha Sketiani kiállítása miatt a szünet előtt emberhátrányba kerültünk. A fordulás után lefociztak minket a franciák, súlyos vereség, 5–1 lett a vége. A visszavágón már 3–0-ra is vezettünk, megőrült mindenki a nézőtéren, közel álltunk a továbbjutáshoz, de nagyon elfáradtunk, a Bordeaux-nak pedig csak összejött egy gól. Sohasem felejtem el a világbajnok, Eb-győztes Christophe Dugarry arcát, ahogy honfitársával, Vikash Dhorasoóval, a portugál Pauletával és az orosz Alekszej Szmertyinnel veszekszik...
– A kétezres évek közepétől azonban „eltűnt a térképről”. Tudatosan maradt távol a magyar labdarúgástól?
– Debrecenből Sopronba vezetett az utam, ahol másfél évig játszottam, majd a sok edzőmenesztést követően Pintér Attilával volt egy nagyobb nézeteltérésem, ami végleg betette a kiskaput nálam: felbontottam a szerződésem, és harmincegy évesen kimentem Ausztriába. Még tizenkét idényt lehúztam a sógoroknál, negyvenhárom voltam, amikor visszavonultam. A focitól nem szakadtam el, gyerekeket edzek Sopronkőhidán, mellette egy zöldség-gyümölcs nagykereskedésben dolgozom. Jó helyem van, élvezem!
Az NB I-es labdarúgó-bajnokság 1999–2000-es idényét egy ideig még vezette a Gázszer FC, amely végül az ötödik helyen zárta az őszi szezont. Az anyagi problémákkal küszködő agárdi klub a téli szünetben a Pécsnek adta el a részvételi jogot, az 1994-ben alapított Fejér megyei egyesület pedig megszűnt. Magyar játékosok a Gázszer FC aranykorából: Árki Gábor, Bekő Balázs, Dvéri Zsolt, Földes Gábor, Kövesfalvi István, Lőrincz Antal, Nagy Lajos, Salacz Zoltán, Salacz János, Simek Péter, Tiber Krisztián, Toldi Gábor, Zimmermann Tamás, Szalai Csaba, Varga Ernő, Vincze Gábor Légiósok: Valdas Urbonas (litván), Vjacseszlav Medvid (ukrán), Oleg Korol (fehérorosz), Dragan Puscas (szerb), Julics Doszip (szerb), Popovits Pál (romániai) |