Tisza Tibor csak önmagának akar megfelelni és a debreceni futballért tenni

– Hiányzik a foci?
– Annyira nem hiányzik, mint korábban gondoltam. Hála istennek, megtaláltam azt, ami pótolja az adrenalint, amit a futball adott. Sohasem voltam az a típus, aki otthon unatkozik, de amióta felhagytam a játékkal, jóformán megállás nélkül jövök-megyek. Két gyermek apukája vagyok, Borisz nyolcéves, Zoé öt, igyekszem velük is annyi időt tölteni, amennyit csak lehet. Vidáman, boldogan és rohanósan telnek a napjaim – élvezem minden pillanatát, ez az igazság. Viszem a családi éttermet, és közben gyerekeket edzek, méghozzá az általam megálmodott módon. Érdekes, évekkel ezelőtt még úgy voltam vele, amikor befejezem a focit, valószínűleg nem leszek edző, de hogy gyerekekkel nem foglalkozom majd, az biztos. Ehhez képest edző lettem, és csak gyerekkel dolgozom... S mielőtt kérdezné, hogy miért: mert azt vallom, hogy ezen a téren tudok leginkább segíteni.

– Jól tudom, hogy azért akad a családban valaki, aki futballozik?
– Borisz, igen. Mivel feltehetőleg nem olvassa el ezt az interjút, s így nem áll fenn a veszélye annak, hogy elbízza magát, azt is elárulom, hogy ügyes. Járok a meccseire, szeretem nézni, ahogy ő és a társai játszanak.

– A „frontvonalban” áll, vagy meghúzódik a sarokban?
– Eszem ágában sincs beleszólni az edzők dolgába! Borisz egyébként is jó kezekben van, a Debreceni Olasz Focisuliban pallérozódik – a szüleim is oda vittek engem először, amikor hatéves voltam. A legszebb az egészben, hogy Hegedüs Gabi bácsi, akinél én is kezdtem, még mindig ott van, fiával, Tamással vezeti a klubot. Azt a klubot, amely méltán híres a nevelőmunkájáról, tizennégy éves korukig képzi a gyerekeket, a legtehetségesebbek aztán a Loki utánpótlását jelentő Debreceni Labdarúgó Akadémián fejlődhetnek tovább.

NEM IVOTT ÉS BULIZOTT, NEM VÁGTA BE AZ AJTÓT

– Ismerős pályaív, nemde?
– Magam is ezt az utat jártam be, azzal a különbséggel, hogy az én időmben még nem volt akadémia. Arra visszatérve, miért húzódom meg a sarokban: volt, aki megkérdezte, miért nem szólok bele, hiszen értek hozzá?! Nos, egyebek mellett azért, mert a szülő elvárása gyakran bénítóan hat a gyerekre. Sokan követik el azt a hibát, hogy edzőnek képzelik magukat, amivel rengeteget ártanak – főleg a gyereküknek.

– Ha a fia idővel annyit érne el a pályán, mint ön, elégedett lenne?
– Én elmondhatatlanul sokat kaptam a labdarúgástól, ha Borisznak feleannyi sikerélményben lesz része, szerintem akkor is boldog lenne. Mindazonáltal nem az a cél, hogy bajnok és válogatott legyen, inkább az, hogy jó közösséghez tartozzon és érezze jól magát a pályán. Ha emellett fejlődik, és remek futballista lesz, az hab a tortán. De benne van a pakliban, ha továbbra is úgy szereti a játékot, mint most, és ha a jövőben is kitartó lesz, futballista válik belőle is. Egyet azonban leszögezhetek: nem esek majd abba a csapdába, mint sajnos sokan, nem leszek olyan apuka, aki jobban akarja, hogy a gyermeke focista legyen, mint maga a gyerek. S Borisz se azért akarjon futballozni, mert én futballoztam. A kisfiamnak innen nézve van egy nagy előnye, megkockáztatom, arra, hogy labdarúgó legyen, több az esélye, amennyi egykoron nekem volt.

– Miért is?
– Mert én vagyok az apja. Félreértés ne essék, ezzel csak oda akarok kilyukadni, hogy mivel eltöltöttem néhány évet a futballban, tudok neki tanácsot adni.

– Szokott?
– Nem. Egyszer talán ennek is eljön az ideje, de ez még odébb van. Most ott tartunk, hogy a meccsek után megkérdezem tőle, hogy érezte magát. S amikor csak tehetem, dicsérem.

– Az ön édesapjának is ilyen volt a hozzáállása?
– Ő sohasem focizott, viszont ő is mindent megtett azért, hogy jól érezzem magam az edzéseken és a mérkőzéseken. Ott volt a csapat mellett, segített, amiben tudott, de a szakmai észrevételeket mellőzte. S ezen a ponton visszakanyarodhatunk a korábbi kérdésre: én azért is lettem futballista, mert én akartam az lenni, nem apu akarta, hogy az legyek.

– Szeretett edzeni?
– Melyik gyerek nem szeret?! Gabi bácsiék sok gyerekkel szerettették meg a focit az Olasz Focisuliban. Visszagondolva a karrieremre, mondhatom, szerencsém volt, mert nem kerültem soha rossz társaságba. Talán többet is kaptam a labdarúgástól emberileg, mint szakmailag. Céltudatos gyerek voltam, mindig a legjobb akartam lenni – hol sikerült, hol nem. Kilenc-tíz éves koromra kiderült, hogy szorult belém tehetség, nem egy tornáról vihettem haza a gólkirálynak vagy a legjobb mezőnyjátékosnak járó különdíjat. Amikor elmúltam tizennégy, volt egy kis megtorpanás, sokat bajlódtam a térdemmel és a bokámmal, de idővel megszűntek a fájdalmaim, és hamar visszatért minden a régi kerékvágásba. Meglehet azért is, mert nem ittam, nem buliztam, fiatalként is próbáltam profi szemléletet képviselni. A szamárlétrán lépésről lépésre haladtam felfelé, tizennyolc évesen már a Loki juniorcsapatában találtam magam – óriási motivációt adott, hogy a meccseinket a felnőttek előtt játszottuk. Előbb házi, majd országos gólkirály lettem, miközben 2003 nyarán felvittek az első csapathoz. Igaz, csak edzettem a nagyokkal, játéklehetőséget nem kaptam.

– Ha akkora tehetség volt, miért nem?
– Egyrészt mert akkoriban a Lokinak az volt a legfontosabb, hogy megnyerje fennállása első bajnoki címét, és emiatt a szakmai stáb inkább a rutinos játékosoknak szavazott bizalmat, másrészt mert nem írtam alá a szerződést, amelyet a klub ajánlott. Hogy miért nem, azt nem boncolgatnám, maradjunk annyiban, nem éreztem, hogy debreceni gyerekként megbecsülnének. Hozzáteszem, ez az én döntésem volt, semmi okom haragudni senkire, ráadásul akik úgy gondolták, hogy a nagy tapasztalatú futballistákkal érhet fel a csúcsra a DVSC, nem tévedtek: a 2004–2005-ös idényben először ünnepelhettek bajnoki címet Debrecenben.

– Csakhogy ön akkor már Diósgyőrben volt...
– Semmi gond nem volt ezzel, sőt! Igyekeztem kamatoztatni, amit addig tanultam. Volt kitől: mások mellett Sándor Tamástól, Dombi Tibortól, Kerekes Zsombortól, Igor Bogdanovics­tól és Bajzát Pétertől leshettem el ezt-azt. Habár csak a pályán, mert az akkori otthonunkban, az Oláh Gábor utcai stadionban olyan kicsik voltak a helyiségek, hogy nekünk, fiataloknak nem is jutott hely a felnőttcsapat öltözőjében, külön kellett öltöznünk. Szentes Lázár volt az edző, talán hozzá sem kellene fűznöm, hogy amúgy is a rend és a fegyelem volt akkortájt az úr. S mondok még valamit, amiért nem akartam elkötelezni magam: a támadósorban jelentős volt a konkurencia, fennállt annak a lehetősége, hogy keveset játszom majd. Fiatal voltam, nem szerettem volna a kispadon ülni, ezért is mentem Diósgyőrbe. Bevallom, magam sem hittem volna, hogy ilyen jól sül el: az első élvonalbeli évemben a harminc meccsből huszonnyolcon játszottam, tíz gólig jutottam. Tizenkilenc esztendősen nem rossz, ugye?

– Aki Debrecenben született, ott lett futballista, nehezen hagyja el a várost egy híján húszévesen?
– Nem volt könnyű a váltás, de meg akartam mutatni, hogy megállom a helyem az NB I-ben. Ahogyan akkor elmentem Debrecenből, úgy távoztam később máshonnan is: sohasem vágtam be magam mögött az ajtót, nem háborogtam, nem vitáztam senkivel. Mindenhonnan a szép emlékeket megőrizve, jó szájízzel jöttem el, ennek is betudható, hogy nekem Diósgyőrbe és Debrecenbe is volt visszaút.

– Hová ment vissza szívesebben?
– Debrecen az otthonom, de amit Diósgyőrben kaptam, azért mindig hálás leszek. Az élvonalbeli bemutatkozásom előtt egyszer edzettem együtt a csapattal, a pénteki tréninget a szombati, Pápa elleni hazai mérkőzés követte. Tizenhat éve volt, de máig előttem van: nyolcezer néző volt a lelátón, a stadion csaknem felrobbant, amikor kivonultunk a kezdéshez. Más kérdés, hogy utána a szurkolók robbanhattak fel a dühtől, mert három egyre kikaptunk...

NÉVRE SZÓLÓ SZÉKE VAN A DVTK ARÉNÁJÁBAN

– Vigasznak megtette, hogy a második meccsén megszerezte első gólját?
– Az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Sírt, mert a Ferencváros vendégeként kettő egyes vereséget szenvedtünk, és nevetett, mert eredményes voltam. A szüleim vittek haza, jó érzés volt abban a tudatban nekivágni az útnak, hogy az NB I-ben gólt lőttem.

– Legalább elöl ülhetett?
– Apu vezetett, anyu ült mellette, én jól elvoltam hátul. Mindig tudtam, hol a helyem. Bárhol jártam, megadtam a tiszteletet – és meg is kaptam. Aki ismeri a DVSC és a DVTK viszonyát, tudja, a két klub és a két szurkolótábor között nagy a rivalizálás, engem mégis majdnem annyira szerettek Miskolcon, mint Debrecenben. Mi több, száz kilométerre a szülővárosomtól foglalták először dalba a nevem... Azóta már saját székem is van a stadionban! Amikor átadták a Diósgyőr új arénáját, kiderült, minden olyan futballistának jár egy névre szóló szék, aki legalább száz meccsen játszott a csapatban. Én százháromig jutottam... Jó érzés, hogy megbecsülnek. S jó tapasztalni azt is, hogy ahol megfordultam a karrierem során, a mai napig jó szívvel gondolnak rám. Szerencsém volt, mert az élvonalban mindig olyan klub mezét viseltem, amelynek sok szurkolója van, és mivel a góllövőket mindenhol szeretik, Debrecenben, Miskolcon és Újpesten is remek volt a viszonyom a drukkerekkel.

– Huszonegy évesen került a Megyeri útra. Nem volt önben félsz?
– Elszánt és magabiztos voltam! Amikor kiderült, hogy a lila-fehérekhez igazolok, sokan feltették a kérdést, amit most ön, bizonyára úgy voltak vele, egy fiatal vidéki gyerek, aki addig tulajdonképpen csak az idegenbeli mérkőzések alkalmával hagyta el Kelet-Magyarországot, nem biztos, hogy megállja a helyét Pesten, azon belül is az Újpestben. Engem azonban ez cseppet sem érdekelt, úgy voltam vele, abban a csapatban, amelyet Kovács Zoltán, Tóth Norbert, Rajczi Péter, Sándor György vagy Erős Károly neve fémjelez, csak fejlődhetek. Emlékszem, voltak, akik óva intettek a váltástól, mondván, keveset játszom majd, de ez sem tántorított el. Akkor már hittem magamban annyira, hogy a versenyhelyzet ne rémisszen meg. A Diósgyőrben töltött másfél év arra is jó volt, hogy önbizalmat szerezzek. Bekerültem az U21-es válogatottba, stabil kezdő voltam a DVTK-ban, jól ment a játék. Arról nem szólva, hogy előbb Egressy Gábor, majd Horváth Ferenc volt a csatártársam, mindkettejüktől volt mit tanulnom. Miután Feczesin Róbert 2006 januárjában távozott Újpestről, a vezetők mindent megtettek, hogy megszerezzenek, és talán azt is mondhatom, hogy a Diósgyőrnek is kapóra jött az ajánlat, mivel akkoriban anyagi gonddal küszködött, és az értem kapott tetemes összeg jól jött neki. Évek múltán, amikor a miskolci stadionban találkoztunk, Sallói István, a klub akkori sportigazgatója az egyik tribünre mutatva mondta is, erre mindig úgy nézz, hogy belőled épült...

FRADI-MEZZEL LÉPETT BE AZ ÚJPEST ÖLTÖZŐJÉBE...

– Újpest más világ volt?
– Teljesen! Ki kell mondani, a Ferencváros és az Újpest a magyar futballban külön kategóriát képvisel. Ha a DVTK-ban vagy a DVSC-ben rúgtam egy gólt, Diósgyőrben vagy Debrecenben gratuláltak hozzá, ha az Újpestben, akkor az ország minden pontján. Amiről beszélek, azt valójában csak az értheti meg, aki magára ölthette a lila-fehér mezt: ott apáról fiúra száll a klub iránti rajongás. Még a titkárnő és a takarító néni is lilában járt dolgozni. Az első napjaim egyikén bevittem magammal egy Fradi-mezt, mert egy barátom megkért, hogy írassam alá az újpesti játékosokkal. Letettem az öltözőben az asztalra, de a következő másodpercben már a folyosón landolt – Erős Karcsi úgy kihajította, mint a sicc! Amit utána kaptam... Addig bele sem gondoltam abba, hogy szentségtörést követek el, de akkor rádöbbentem, hová kerültem. S rájöttem arra is, hogy valahol a mélyén ez így normális, ez is a futballkultúra része.

– Mi a legszebb újpesti emléke?
– A hat nulla! Szeptemberben lesz tíz éve, hogy ekkora különbséggel legyőztük a Fradit, de a mai napig ezt emlegeti mindenki. Kovács Zoltán, aki akkor már sportigazgató volt, a lefújást követően mondta is nekünk, fel sem fogjuk, mekkora tettek hajtottunk végre, erről évtizedek múltán is beszélnek majd az emberek. Úgy fest, igaza lesz. Ugyanakkor nekem minden meccs, minden gól élmény volt. Volt idő, amikor Urbányi István olyan csapategységet teremtett, hogy azt nehéz szavakkal leírni. Szenzációs viszony volt csapat és edző között, tűzbe mentünk volna egymásért.

– A legrosszabb emlék, ha nem tévedek, 2006 júniusából van.
– Húsz percre voltunk a bajnoki címtől... Az utolsó fordulóban a Fehérvárt fogadtuk, igaz, a Megyeri úti stadion bezárása miatt a Puskás-stadionban kellett játszanunk. Ha nyerünk, mi vagyunk az elsők. Noha Rajczi Pétert már az első félidőben kiállították, a hatvanharmadik percben Tóth Norbi beadását követően a kapuba fejeltem a labdát. Akkor úgy tűnt, szó szerint aranyat ér az a gól, fájdalom, a Vidi megfordította az állást. Sokunk pályafutása másként alakul, ha aznap mi nyerünk.

– Ez ma is bántja?
– Már nem. Csodálatos lett volna bajnoki címet ünnepelni az Újpesttel, de amit a sors akkor elvett tőlem, később visszaadta, hiszen a Lokival első lettem. Különben sem szoktam azon rágódni, hogy mi lett volna, ha... A légióskodással is úgy voltam, hogy íródhatott volna másképp is az a fejezet, de tudomásul vettem, hogy ennyi volt. Előbb az akkor másodosztályú Antwerpben játszottam egy évet, harminc meccsen tizenöt gólt lőttem, a klubnál az év futballistája lettem, a góllövőlistán a második helyen végeztem. A folytatásnak aligha lett volna akadálya, ám az Újpest csak egy évre adott kölcsön, a megállapodás lejártával visszahívott. Ezt azért sem sajnáltam utólag, mert én viselhettem a csapatkapitányi karszalagot, és ott volt, ugyebár, a hat nullás siker is… Utána még fél évet eltöltöttem a Sint-Truidennél, de 2011 nyarán hazatértem, és onnantól csak itthon futballoztam. Lehetett volna több is a külföldi karrierben, mint ahogy válogatott is lehetettem volna ötnél többször, de tényleg nem bánok semmit. Azok közül, akikkel együtt kezdtem, én vittem a legtöbbre, egy rossz szavam sem lehet. A légióskodást mindenképp ki akartam próbálni, össze is jött, de odakint nyilvánvalóvá vált, nem feltétlenül nekem találták ki. Magyar emberként a magyar pályákon éreztem a legjobban magam, ráadásul mindig is családcentrikus voltam. Minél közelebb voltam az otthonomhoz, annál jobb volt.

– Nincsenek álmatlan éjszakái amiatt, hogy harminchárom évesen szögre akasztotta a stoplist?
– Mivel saját elhatározásomból fejeztem be a futballt, nincsenek. Mindig úgy akartam visszavonulni, hogy az ne más döntése legyen, hanem az enyém. Jó állapotban voltam fizikailag, egy-két esztendőt még focizhattam volna, de az a motiváció, ami hatéves korom óta jellemzett, kiveszett belőlem. Az edzőmet, a társaimat, a szurkolókat és nem utolsósorban magamat csaptam volna be, ha folytatom. Nem maradt más hátra, mint – a pályafutásomat végigkísérő Pajkos Jánossal az élen – sokaknak köszönetet mondani, és szép csendben levonulni a színpadról.

– Ez csakugyan ennyire egyszerű volt?
– Van egy szokásom: ha a nagy döntéseket kell hoznom, elmegyek futni az erdőbe. Ez a módszer eddig bevált, az élet újra és újra bizonyította, hogy jól határoztam. Akkor is, amikor nem sokkal a visszavonulásom után megalapítottam a Tisza Talent Managementet. Amikor még játszottam, akkor is azon töprengtem, mi hiányzik ahhoz, hogy jobb legyek. Folyton kerestem, hogyan juthatnék előbbre. Bújtam az internetet és a könyveket, felkerestem szakembereket. Végül így jött az ötlet, hogy tehetséggondozó központot hozzak létre. A cél az, hogy egyéni képzés keretében olyan segítséget tudjunk nyújtani a gyerekeknek, amivel közelebb kerülnek a vágyaik teljesüléséhez, miközben értékesebb emberekké is válnak.

– Debrecenben nem tekintenek konkurenciaként önre?
– Éppen ellenkezőleg! Hála az égnek, kiváló a kapcsolatom az Olasz Focisulival, a Lokival, és Herczeg Bandi bácsival, így az általa vezetett Debreceni Labdarúgó Akadémiával is. A miénk nem sportegyesület, nincsenek igazolt játékosaink, csak az vezérel minket, hogy aki hozzánk jön, jó érzéssel menjen haza – majd jöjjön is vissza.

– Azért egy saját bázis nem ártana, nem?
– Ez a terv. Reményeim szerint hamarosan ez is megvalósul.

– Hol?
– Csakis Debrecenben! A kollégáimmal a debreceni futballért szeretnénk tenni. Itt születtem, itt nőttem fel, itt lettem bajnok, itt élek a családommal, itt focizik a fiam. S itt vagyok boldog.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. május 30-i lapszámában jelent meg.)