Egyszerre két egyetemi csapat is az NB I-ben – versenyen kívül

Sporttörténelmi hír látott napvilágot 1920. augusztus 2-án a Sporthírlapban: „Az első osztályba sorozzák a főiskolai futballcsapatokat. Az intéző-bizottság csütörtökön délután az I. osztályú egyesületek intézőinek és a főiskolai egyesületek képviselőinek bevonásával értekezletet tartott, amelyen magas színvonalon mozgó vita után a megjelent elsőosztályú intézők egyhangúlag hozzájárultak, hogy a MAFC és BEAC futballcsapata versenyen kívül besoroztassék az I. osztályba.”

Sem addig, sem azóta nem történt ilyen a magyar labdarúgásban, mármint az, hogy a két legnagyobb egyetemi klub, vagyis a Műegyetemi Atlétikai és Football Club (MAFC) és a Budapesti Egyetemi AC (BEAC) egyazon idényen belül tagja legyen az élvonal mezőnyének – még ha versenyen kívül is.

A két vezető egyetemi sportegylet első osztályba való felvétele nemcsak gesztusként volt értelmezhető, hanem stratégiai döntésként is: annak a programnak a részeként, amely – belső vezércikk formájában – a Sporthírlap hasábjain is helyet kapott a Nagy háború utolsó napjaiban, felhívva a figyelmet az egyetemi-főiskolai sport fontosságára, halaszthatatlan reformjára. „A nemzet gerincének, a művelt középosztálynak fizikai megedzéséről, ellenállóképességének fokozásáról van szó, hogy el tudja látni évszázadok fejlődését eldöntő nagy hivatását: a nemzeti, társadalmi, kulturális és gazdasági munka szervezését, a nemzettest legfinomabb erezetébe is behatoló vérkeringés frissentartását. (...) Elsősorban a BEAC és a MAFC kell, hogy előkészítsék a kereteket, amelyeket majd a leszereléskor hazaözönlő ezrei a diákoknak ki fognak tölteni. Megbocsáthatatlan hiba és helyrehozhatatlan mulasztás volna, melynek következményeit a főiskolai sport esztendőkig nem tudná kiheverni, ha a leszerelés a két vezető egyetemi sportclubot készületlenül találná” – fogalmazott szóban forgó cikkében a Sporthírlap.

Az első világháború „leginkább a főiskolai sportban éreztette romboló hatását. A főiskolákat járó ifjúság ugyanis kivétel nélkül katonaköteles sorban volt és úgyszólván a minimumra tehető azoknak a száma, akik valamilyen címen felmentést élveztek. Nem lehet tehát csodálni, hogy a háború kezdetén valamennyi főiskolai sportegyesület megszüntette működését, s egyesületi életről azóta egyikben sem lehetett szó” (Sporthírlap, 1918. május 6.) – a BEAC futballistái mindazonáltal sikeresen dacoltak a fegyverropogással. Legalábbis abban az értelemben, hogy a tömeges bevonulások ellenére 1916 tavaszáig még részt vettek különböző küzdelemsorozatokban – majd két évre felfüggesztették a tevékenységüket. Az, hogy a labdarúgó-szakosztály fénye egy ideig még pislákolni tudott a háború alatt, leginkább dr. Földessy János szakosztályvezető-főtitkár érdeme.

Pluhár István, a magyar rádiózás első legendás sportriportere – aki a tízes-húszas években a BEAC labdarúgócsapatának oszlopos tagja volt és kétszeres válogatottnak vallhatta magát – így emlékezett vissza ezekre az időkre: Szerelmünk a mikrofon című önéletrajzi könyvében: „Az 1914-ben kitört háború nem törte meg, de megrázta, befolyásolta labdarúgásunk életét. A már sokfelé kiépült nemzetközi érintkezés egészen szűk körre zsugorodott, a sportolók, játékosok katonai szolgálata következtében megfogyatkozott az itthoniak létszáma. Elég sok, kevés játékossal rendelkező egyesület akadt, amely nem tudta működését folytatni, másoknál pedig valósággal rendszerré vált, hogy csonka csapattal léptek pályára. A BEAC is ezek közé tartozott. A szabályok rendelkezése szerint, nyolcnál kisebb létszámmal nem volt szabad mérkőzést játszani. Mi, BEAC-isták sokszor álltunk ki nyolcan, a nyolc közt nemegyszer »statiszta« szerepelt, hogy a játékot a kitűzött kezdési idő utolsó percében elkezdhessük. Lestük, vártuk játék közben ennek, meg annak a befutását, aki valahonnan szolgálatból sietett a mérkőzés színhelyére. Nemegyszer fordult elő, hogy a harctérről szabadságra érkező nem haza, hanem a mérkőzésre ment egyenesen, mert biztosra vette, hogy szükség van játékára. Ilyesmi persze nem csak nálunk fordult elő.”

Földessy doktor szerepkörét Reichard Ottó töltötte be a MAFC-ban, ő volt a műegyetemisták futballvezére, egyben az az ember, aki minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy ne enyésszen el a klub futballszakosztálya. A gárda hiába nyerte meg 1913–1914-ben a másodosztály küzdelmeit, még évekig nem tudta megmutatni magát az élvonalban.

Sporthírlap, 1918. május 6.: „A MAFC megszervezi csapatát. A Műegyetemi Atlétikai és Football Club az 1914/15. évi bajnokságban az elsőosztályban szerepelt volna, az 1914 nyarán kitört és még ma is dühöngő világháború azonban megfosztotta attól, hogy becsülettel kivívott munkájának gyümölcsét élvezhesse. Csapatainak minden egyes tagja hadba vonult s a magyar footballsport alapításának első éveiben diadalmas piros-fekete műegyetemi színek egyszerre lekerültek a footballpályákról. Most, csaknem négyévi kényszerpihenő után a MAFC-nak harctérről hazakerült vezető tagjai elérkezettnek látják az időt, hogy ismét az aktivitás terére lépjenek. Reichard Ottó, a műegyetemiek footballintézője, lapunk útján is felkéri a MAFC-nak hazatért, vagy csak átmenetileg is itthon tartózkodó tagjait, továbbá azokat a főiskolai hallgatókat, kik a műegyetemiek csapatában óhajtanának szerepelni, hogy a csütörtökön délután a Hungária-úti pályán tartandó tréningen jelenjenek meg. Nem tudjuk, vajjon a béke után áhítozó emberi lélek sejtése-e az, mely a MAFC munkájából a szörnyű vérontás végét véli kiolvasni, de annyi bizonyos, hogy a piros-fekete dressz reaktiválását a sport minden igaz barátja örömmel fogja üdvözölni.”

Nemcsak a béke érkezett el aztán rövid időn belül, hanem a várva várt pillanat is, amikor a MAFC – 1905 után – ismét belépett az első osztály kapuján, ám az 1919 őszétől 1920 nyaráig tartó küldetés balul sült el, csupán a 14., utolsó előtti helyen végzett a tabellán. Majd az MLSZ döntésének hála minden gond nélkül visszaléphetett az osztályozó mérkőzésektől (jól járt vele a 33 FC), és az időközben, 1918 szeptemberében újjáalakuló BEAC-cal egyetemben várhatta a következő, 1920–1921-es idény rajtját az élvonalban.

Igaz, a két egylet a bajnoki vetélkedésből kiemelve, eleve vendégszereplőként veselkedett neki a startnak – 1920–1921-es eredményeik csak a Hlavay Béla-díjba számítottak bele.