Gebingenerációk – Szöllősi György jegyzete

Lassan száz éve, hogy profi futball létezik Magyarországon. Ebben a száz évben hihetetlen egyéniségekkel, csapatokkal gazdagították a magyarok, az innen induló vagy itt kiteljesedő játékosok, edzők a földkerekség futballkultúráját, és a területi csonkítással, holokauszttal, elveszített világháborúkkal, gulággal, kommunista terrorral, azaz tragédiák, traumák végeláthatatlan sorával rajtunk áttrappoló XX. században sokszor csak a művészeink, tudósaink és igen, a sportolóink sikerei, teljesítménye adott okot büszkeségre, adta vissza az önbecsülésünket és az ebből táplált reményt.

Köztük a magyar labdarúgóké, akik sok egyéni és csapatsikerük mellett az egyik legreménytelenebb időszakban, az ötvenes években szereztek világszerte megbecsülést Magyarországnak. Ők azonban, nagyszüleink és szüleink egykori hősei és az utánuk jövők világszínvonalú teljesítményük ellenére, ideológiai alapon amatőrnek minősíttettek, és a sportág társadalmi presztízsével, politikai támogatottságával, majd eredményességével párhuzamosan szorultak bántóan sok esetben a perifériára. Miközben a világ nagy részén nagy üzlet lett a sport, dúsgazdag sztársportolókkal.

Az álságos rendszer esetleges és néha megalázó módon próbált kompenzálni: engedte csempészni a focistákat vagy a szerencsésebbek „gebinbe” kaphattak egy kocsmát. Ne tévedjünk, ugyanez a folyamat olimpiai bajnokaink esetében is lezajlott, ám ott már az ezredfordulón korrigálta az igazságtalanságot az első Orbán-kormány az életjáradék-rendszer bevezetésével, amely azóta még nagyvonalúbb lett, még több hajdani bajnokot, edzőt, családtagot ér el. (Közben, dicséretes módon művészjáradék is létezik már, minden elismert művésznek.)

Csak a legnagyobb hatású sportág, a futball szereplői maradtak ki a járadékrendszerből, hiszen náluk nem az olimpia az elsődleges értékmérő, ráadásul a közhangulat egyre inkább a sportág ellen fordult. Így történhet(ett) meg, hogy míg a valóban egyre szerényebb eredményeket produkáló fiatal játékosok egyre több pénzt kerestek, keresnek, a hajdani igazi világklasszisok sok esetben nyomorogtak.

Sőt – kénytelen vagyok jelen időben fogalmazni – nyomorognak.

Amit korábban nehéz lett volna a futball hazai képviselőin, irányítóin számon kérni, hiszen maga a sportág küzdött a túlélésért, omladozó stadionokkal, százával megszűnt egyesületekkel, minimálbéren bejelentett profikkal. Ma már azonban, miután a kormány és az MLSZ lépésről lépésre rendbe tette a sportág infrastruktúráját, gazdasági hátterét, utánpótlását, és sokan élnek nemzetközi mércével is jól a magyar labdarúgásból, egyszerűen erkölcsi kötelessége a közegnek, hogy méltó módon becsülje meg azoknak a nemzedékeknek a még köztünk élő képviselőit, amelyek egykor naggyá tették futballunkat. Van már sokmilliós segélyalap és több meccs­ellenőri állás az MLSZ-nél, van megsüvegelendő magánkezdeményezés Jakab János révén, vannak a legendáikra egyre inkább odafigyelő klubok. De nincs intézményes megoldás, általános segítség.

Nem több pénzt szeretnénk látni a rendszerben, hanem a rendszer méltányosságát és szolidaritását kérjük számon tematikus sorozatunkban, mert minden nap számít. És a veteránok megbecsülése nélkül ne álmodjunk új győzelmekről!