Népsport: előbb a szilvás gombóc, aztán a „fertőző” hóbort

„Milyen régen nem ettem szilvás gombócot.”

A mondat Schaffer Alfréd szájából hangzott el 1939 szeptemberében, a Nemzeti Sport hasábjain. Spéci éppen itthon volt, s ha már itthon volt, a sportlap nemcsak a jó magyar ételekről faggatta, hanem egy időszerű kérdésről is – a különféle játékrendszerekről.

„Vajjon mi a véleménye Schaffernak, a régi idők legendás gólkirályának, a régiek egyik legnagyobbjának, akire olyan szívesen hivatkoznak a minden moderntől irtózók.
– Az a rendszer a helyes, amelyikben az ellenfél szélsőit a mi hátvédeink fogják, az ellenfél középcsatárát a mi középfedezetünk s az ellenfél összekötőit a mi szélsőfedezeteink.
Íme, ez csak egyszerű. Schaffer nem is nevezi angol rendszernek, mert hiszen a név valóban nem fontos. Nevezhetné józanész-rendszernek, nevezhetné kétszerkettőnek is.
– A futball jelenlegi szabályai szerint, a futballjáték jelenlegi állása szerint ilyen felállásban kell futballozni. Majd, ha megváltoztatják a szabályokat, új lesszabályt hoznak, vagy fölemelik a játékosok számát tizenháromra, akkor majd más felállás válik szükségessé.”

Kész, passz. A Futballkirály megmondta, már csak meg kellett fogadni a tanácsát.

Csakhogy nehezen fogadták meg, sőt igazából nem is fogadta meg mindenki. Egy év múlva ugyanis a magyar labdarúgásban kirobbant az úgynevezett rendszervita; játékosok, edzők, újságírók és egyszerű szurkolók estek egymásnak az újságok hasábjain, sportlapokban, sportrovatokban, hogy kifejtsék véleményüket arról, hogyan is jobb futballozni. 3–2–2–3-ban (leegyszerűsítve 5–2–3-ban) vagy 5–3–2-ben, avagy az újnak minősített, WM-nek titulált formációban vagy a régi, kétvédős felállásban. A sportlapok két pártra szakadtak: a Nemzeti Sport és a Sporthírlap az úgynevezett angol rendszer ( Herbert Chapman Arsenal-menedzser dolgozta ki a húszas évek közepén) mellett, a Képes Sport az angol rendszer ellen kampányolt.

„Válogatott csapatunk, a magyar labdarúgás csillogó kirakata ma már korszerű háromhátvédes rendszerben játszik. Tizenöt évvel az új lesszabály bevezetése után tértünk át véglegesen erre a rendszerre, de – jobb későn, mint soha. Hosszú volt az út a Phöbus kezdeti próbálgatásaitól a genovai pompás eredményig, most azonban már túl vagyunk a kezdeti zökkenőkön. Az NB-ben ma már ritkaságszámba megy az a csapat, amely a múlthoz ragaszkodik a játékrendszer tekintetében”– fogalmazott a világbajnoki címvédő olaszok elleni idegenbeli 1:1-es döntetlen után két héttel, 1940. december 16-i számában a Nemzeti Sport, amely a WM-formációt évek óta elfogadó, a mellett rendszeresen állást foglaló, sőt lelkesen támogató nagyszerű újságíró, Feleki László révén még azon a télen sorozatot közölt az angol rendszerről. (Jegyezzük meg: az MLSZ számára úgy kellett ez a győzelemmel felérő iksz, mint egy falat kenyér, a szövetség vezetői ugyanis ragaszkodtak ahhoz, hogy a válogatott mindig WM-felállásban lépjen pályára, és 1940 őszén csak négy döntetlenre futotta csapatunk erejéből – ám a genovai 1:1-et legalább el lehetett könyvelni sikerként.)

A nagyválogatottal ellentétben a labdarúgó-élvonal tagjai közül már nem mindenki állt be a sorba; a WM-rendszert következetesen alkalmazó csapatok élére az amatőr Törekvés neve kívánkozik mindenekelőtt. Mint a Dénes Tamás, Sándor Mihály, B. Bába Éva által jegyzettProfikorszak vb-ezüsttel (1926–1944)című futballtörténeti kötet írja:„Az őszi szezon vitathatatlanul a bajnok Ferencvárosnak sikerült a legjobban – annak a gárdának, amely a legnehezebben adta be a derekát a WM-rendszerrel kapcsolatban. A zöld-fehérek első számú ékessége, Sárosi György doktor nagyon ódzkodott tőle, ennek hangoztatására a Képes Sportban mindig talált fórumot. A KS 1941-re a címlapján a két világklasszis, Sárosi doktor és Bimbo Binder Üllői úti kézfogását közölve kívánt boldog új évet olvasóinak, vitriolos képaláírással: »Az angol játékrendszer ellensége: Binder és Sárosi dr., a két kapitány«.”

A könyv egy olyan esetet is felidéz, amikor a Ferencváros–Gázgyár (2:3) Magyar Kupa-mérkőzés szünetében Pataki Mihály, a zöld-fehér profik akkori futballvezére összezördült Sárosival. Az úri modoráról közismert csapatkapitány közölte az öltözőbe látogató Patakival, hogy„a csapat zöme nem akarja, de nem is tudja az együttesre rákényszerített angol-, illetve WM-rendszert játszani”,mire az öreg Pitykét„annyira »felizgatta« ez a dolog, hogy éleshangú választ adott labdarúgósportunk büszkeségének”,aki azonnal kijelentette: lemond a csapatkapitányi tisztségéről, és a jövőben csak„mint egyszerű játékos”óhajt klubjában szerepelni. Így is történt, de miután lenyugodtak a kedélyek, Sárosi Gyurka ismét elvállalta a kapitányságot.

Nem ez volt azonban Sárosi György egyetlen látványos tiltakozása a WM-rendszer ellen, a Képes Sport 1940. október 15-i számában közölt nyílt levelében például nemcsak helyre tette a dolgokat a személyére vonatkozó bizonyos kérdésekben, hanem bírálta is az angol rendszert (lásd keretes írásunkat).

A Képes Sport 1940 szeptemberében egyébként kibontotta„a magyar futballért harcoló sportemberek zászlaját”,és rendszeresen közölt olvasói leveleket, szakértői megszólalásokat „a magyar rendszer” védelmében (igaz, olykor ellenében is). Bánházy József alezredes, a salgótarjáni és környéki bányák üzemi parancsnoka:„Ez már nem igazi bajtársi torna, sportszerű viaskodás és magyar sportszellem, hanem szolgai alkalmazkodás egy idegen rendszerhez, amely megfelelhet másoknak, de a mi sportoló tömegeinknek nem.”

Rumbold Gyula, az FTC egykori válogatott hátvédje:„A mai, úgynevezett korszerű futball megcsúfolása annak a futballnak, amellyel a magyar játékosok világhírnevet szereztek ennek a játéknak. Favágás, rohanás, robot és ez olyan felfogás, amely megöli a játék szépségét, az egyéni technikát, szóval a futball művészi elemét.”Pluhár István egykori labdarúgó, rádióriporter a 0:0-ra végződő Jugoszlávia–Magyarország válogatott mérkőzés után:„Az angol rendszer tébolyában megszédített játékosok csak tengtek-lengtek a pályán. Sokszoros válogatottak, akiket a tévtan apostolainak parancsszavára a megszokottól eltérő helyekre állítottak, az elemi hibák sorozatát követték el.”

A 8 Órai Újság a 2:2-es magyar–német válogatott meccset követően:„Nem volt senki a helyén, mert a »rendszerben« senki sem tudta, hogy hol a helye.”Wéber Lajos, a Törekvés oktatója:„Nekem ebben az ügyben van egy meggyőződésem, és ettől a meggyőződésemtől semmiféle befolyásolás nem tántoríthat el. Az úgynevezett angol rendszert nálunk már csak azért sem lehet és szabad erőszakolni, mert nincsenek hozzá megfelelő játékosaink. Különben is, amit itt rendszer elnevezés alatt művelnek, az maga a rendszertelenség.”

Előhalászták az akkor már Rómában edzősködő Schaffer Spécit is, hogy neki mi a véleménye az angol rendszerről:„Hóbort, amit néhány ember felfújt s amivel megfertőzte ideig-óráig ezt a játékot.”