Edzősors: a szabadságharcos – Horváth Ferenc tudatosan vonult a háttérbe

– Jól hallottam, azt mondta, edzésen volt?!
– Igen, készülök, ha edzőként nincs rám szükség, visszatérek játékosként – felelte a 47 esztendős, korábbi 32-szeres válogatott Horváth Ferenc, aki a 2018–2019-es idényben még a Haladás vezetőedzőjeként dolgozott. – Persze ez nyilván csak vicc, a valóság az, hogy volt egy térdprotézisműtétem, s elhúzódott a felépülési idő, mert baktérium került a sebbe. Még az is felvetődött, hogy újra operálni kell. Nem volt egyszerű feldolgozni, hogy az is elképzelhető, sosem lesz már jó a lábam.

– Sokaknak feltűnt, hogy eltűnt a magyar futballból – a térdműtét csak magyarázat a háttérbe vonulásra.
– Tudatos volt, így terveztem. Kisebb megszakításokkal hét évet voltam az NB I-ben vezetőedző, és az utóbbi két idény jelentős stresszel járt, nagyon megviselt. Amikor a Haladásnál véget ért a munkám, úgy éreztem, nem tudnék sehol százszázalékos vezér lenni, és persze műteni kellett a lábam. Ezekben az években kimaradtam a család életéből, amikor hazamentem egy-egy mérkőzés után, még a kutya is megugatott. Rengeteg értékes pillanat maradt ki az életemből, kis túlzással meg kellett ismernem a gyermekeimet.

– Miként élte meg, hogy a Balmazújvárossal és a Haladással is kiesett az élvonalból?
– Mindig szabadságharcos voltam, elvállaltam olyan munkát is, amelyet más nem, de a balmazújvárosi megbízatást egy pillanatig sem bántam meg. Óriási bravúrnak tartom, hogy az utolsó pillanatig versenyben voltunk a bennmaradásért. Most mondjam azt, hogy két évvel később hasonló költségvetéssel a Kaposvár sokkal előbb elvérzett?

– A Haladásnál mi volt a probléma?
– Nehéz helyzetben lévő csapatot vettünk át, amelyet a téli szünetig nem is sikerült rendbe tenni. De ha csak a tavaszi eredményeket nézzük, negyedikek lettünk. Tény, a Haladás és a Balmazújváros is kiesett, ám a körülmények és lehetőségek ismeretében egyik feladatot sem érzem kudarcnak, sőt…

– A tervezett pihenés idején kapott ajánlatokat? A Honvéd kapcsán többször is említették a nevét.
– Az élvonalból és az NB II-ből is érdeklődtek, de rizikósnak éreztem mindkettőt. Tudom, még egyszer nem hibázhatok, ha megint kiesik velem egy csapat, rám sütik, nem vagyok jó edző. Egyébként mindegy, az első vagy a második vonalból keresnek-e, csak szeretnék olyan klubnál dolgozni, amelynél bíznak a tudásomban, amelynél adnak időt arra, hogy megvalósítsam az elképzeléseimet.

– Hét klubnál – Kecskemét, Paks, ETO, Videoton, DVTK, Balmazújváros és Haladás – volt eddig vezetőedző az NB I-ben: melyik szerepvállalását érzi sikernek, melyiket kudarcnak?
– A Kecskemétet kieső helyen vettem át, aztán hetedikek lettünk, az ETO-hoz Pintér Attila után érkeztem, tizenhárom meccsből tízet megnyertünk, jelentős hátrányt ledolgozva úgy lettünk másodikok, hogy az ugyancsak hatvankét pontot gyűjtő DVSC csupán jobb gólkülönbséggel előzött meg. A Videoton két pontra volt a kieső helytől, amikor kineveztek, végül másodikként zártunk. Diósgyőrben azt mondták, három évem van a csapat felépítésére, nem sokkal később pedig ultimátumot kaptam, ha nem nyerünk, ki vagyok rúgva. Hiányérzetem a Paks miatt lehet, bár hozzá kell tenni, kieső helyen egyszer sem álltunk.

– Nem tudom, számon tartja-e, de a napokban volt nyolc éve, hogy 2012. szeptember 29-én először ülhetett le NB I-es csapat kispadjára. Elrepült a nyolc esztendő?
– Velem egy év alatt annyi minden történik, mint mással egy életen át. Amikor a feleségemet elvettem, azt mondtam neki, egyet ígérhetek, nem fog mellettem unatkozni. Már nyolc éve annak a bizonyos KTE–Honvéd bajnokinak, amelyet kettő-egyre megnyertünk, az azóta eltelt időszak szellemi hullámvasúttal ér fel. Voltam lent, a pokol legmélyebb bugyrában is, voltam fenn, és ezt a család velem együtt átélte. Pénteken az összes gyerek – három fiam és egy lányom van – vigyázzba állt, mert apának meccse lesz. Aztán ha szombaton nyertünk, vasárnap esküvő volt, ha kikaptunk, temetés.

– Teljesen futballmentes volt ez a másfél év? Vagy megnézett azért néhány NB I-es meccset?
– Képben voltam, de jó volt kívülről szemlélni a futballt. Nagy könyvmániás vagyok, az első „hibapont” akkor jött, amikor elolvastam azokat a könyveket, amelyek arról szólnak, Josep Guardiola hogyan építi fel a Manchester Cityt, aztán jött Diego Simeone és az Atlético Madrid, de rá kellett jönnöm: csak délelőtt szabad olvasnom, különben este nem tudok aludni, annyit jár az agyam a leírtakon. Ami a meccsre járást illeti: NB II-es találkozón voltam néhányszor, élvonalbeli meccseket viszont csak a televízióban néztem. Nem akartam, hogy azt gondolják, munkalehetőségért „koldulok”, és a kollégákat sem akartam kellemetlen helyzetbe hozni.

– Harminckétszeres válogatottként alighanem van véleménye a nemzeti együttes őszéről.
– Sohasem voltam külföldiedző-fan, nemegyszer azt éreztem, olyan edző érkezik hozzánk, aki nem jobb magyar kollégájánál. Marco Rossi viszont remek szakember, a Honvéddal is bizonyított, és most a válogatottal is.

– Ha már válogatott. Október tizenegyedikén volt huszonhárom éve…
– …hogy Finnországban vb-selejtezőn komikus góllal egyenlítve egy-egyet játszottunk. Sajnos megy az idő, öregszünk, de már túl vagyok azon, hogy a pályafutásom fontosabb meccsein agyaljak. Bár hozzá kell tennem, nyolc­éves fiamnak, Bendegúznak mutogatom néha a góljaimat, ám ő mindig azzal jön, nagyon rossz a felvétel – valahogy nem érem el azt a hatást, amit szeretnék. Érdekes, Cristiano Ronaldo góljainál valahogy mindig jók a felvételek.

– Azt mondja, hiányzik a napi munka. Ez nyilván türelemjáték, de meddig lehet várni egy megfontolandó ajánlatra?
– Nézze, a feleségemmel vannak üzleti vállalkozásaink, nem vagyok megélhetési edző. Valami újba mindig nehéz belevágni, már csak azért is, mert készen kell állni arra, hogy a futballért mindent eldobjál. Nehéz feldolgozni, hogy arra kell várnod, más hibázzon. Ugyanakkor tudom, mások is vártak már arra, hogy én hibázzak. Szóval decemberig biztosan várok.