Sóvári Kálmán édesapja híres sportoló volt, az 1948-as londoni olimpián a szabadfogású birkózásban váltósúlyban ötödik lett. Azt gondolná az ember, hogy egy birkózó fiából nehézatléta lesz, de nem: Sashalmon a papa kocsmája előtti téren állandóan focizott, majd az olimpikon elvitte egykori klubjába, a Dózsába. Tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 16 esztendősen 1957 szeptemberében bemutatkozott az NB I-ben a Vasas ellen, s 1960-ban már magyar bajnoknak mondhatta magát. A kiváló fizikai képességekkel, gyorsasággal, határozottsággal megáldott játékos még 1960-ban a lengyelek ellen (4:1) bemutatkozott a magyar válogatottban, a szakma úgy vélte, a védelem bal vagy jobb oldalán hosszú évekre megoldható vele a szélsőhátvéd-probléma. Ott volt az 1962-es chilei világbajnokságon, de hátvédsor bal oldalán valamennyi mérkőzésen Sárosi László jutott szóhoz. Négy évvel később Angliában a portugálok ellen neki szavazott bizalmat Baróti Lajos ám a 3:1-es vereség miatt a brazilok ellen átszervezte a védelmet. Sóvári nem neheztelt a szövetségi kapitányra, már csak azért sem, mert az 1959-es UEFA-tornán bronzérmes együttes tagját ő vitte fel a nagyválogatotthoz. Élete talán legjobb meccsét az olaszok ellen itthon 2:1-re megnyert 1965-ös találkozó jelentette, 17 alkalommal lépett pályára a legjobbak között. A lila-fehér egyesületben 1968-ig játszott, majd átigazolt az Egyetértésbe, a klub azzal támogatta sportolóit, vendéglátóipai egységeknél üzletbérléshez, gebinhez segítette őket. Sóvári több helyen is megfordult üzletvezetőként vagy helyettesként, magánemberként jó barátjával, Göröcs Jánossal meg-megivott egy-két fröccsöt Deák Bamba fiának lipótvárosi borozójában. Nagyon fájt neki, hogy a hozzá nagyon közel álló Titi az év elején itt hagyott bennünket. Az Egyetértés után az Erdértben vezetett le, ahol nagy szeretettel istápolta a fiatalokat.
Neve az utóbbi időben is felvetődött, de akkor még nem gondoltuk, hogy Göröcs után még ebben az esztendőben elmegy. Az elfeledett futballnemzedék egyik tagja volt, szerény, mintegy 80 ezer forintos nyugdíjából tengődött egy fűtés nélküli angyalföldi házban. Szívszorító érzés volt belépni az ütött-kopott, málló vakolatú nagyszobába. A szerény körülmények között, magára hagyatva – ahogyan ő fogalmazott –, egy szál magában élő Sóvári cigarettával a szája sarkában lassan formált mondatokban beszélt életéről, azt is elmondta a régiekkel nem tartja a kapcsolatot, hiába vitt neki klubtársa, Juhász Péter egy rend ruhát, nem ment el a válogatottak rendszeres karácsonyi összejövetelére. Palástolta, de érződött rajta, hogy magányos. Félresiklott élete, ám sajnos most már inkább a halála felkiáltójel, ahogyan egy kommentelő fogalmazott: hány ilyen hányatott sorsú egykori sportoló lehet az országban, és senki sem tud róluk. Szükség lenne egy fórumra, ahol fel lehetne hívni a sportbarátok figyelmét rájuk.
Egykori klubja, volt játékostársai is támogatták, a futball-legendák karácsonyának szervezője sem feledkezett meg róla, ám Sóvári Kálmán mégsem érhette meg 80. születésnapját.