Száz éve született minden idők egyik legnagyobb magyar játékvezetője, Zsolt István

Zsolt Istvánt minden érdekelte, amit fontosnak érzett, abban otthon volt, éppúgy, ahogyan a pálya közepén – hogy korszakos könyvének címét is idézzük. Ennek egy fejezete „A pálya tartozéka”, lám, már ez sincs így, ha ma a játékvezető a labdához ér, labdaejtéssel folytatódik a meccs, ami például a szögletzászlóval vagy a kapufával nem történhetne meg.

Focirajongó kisgyerekként elképzelhetetlenek voltak nélküle a hétvégén a lelátók      („Rendőr bácsi, kérem, én B. rendőr főfelügyelő unokaöccse vagyok, tessék engem bevinni a meccsre...” – ezzel a trükkel a jegyvételt is megspórolta), és az is természetes, hogy a kölyök háromnak már tizenhat évesen levezette élete első meccsét a „Fervasas-pályán”. Igazolt játékvezetőként a következő bő évtizedben olyan „arénákban” működött, ahol tribün sem volt, ám ezért később bőven kárpótolta az élet a világ legnagyobb stadionjaiban a világ legfontosabb mérkőzésein.

Az ötvenes-hatvanas évek Budapestjén hamisítatlan polgári életet élt, legyen szó éttermekről, kiskocsmákról, hangversenyekről, könyvbemutatókról vagy színházi előadásokról. Villámsebesen felívelő karrierjének persze nem tett rosszat legendás barátsága a mindenható Kutas Istvánnal, de mert remekül beszélt angolul, a nagy Sir Stanley Rousszal, a FIFA későbbi elnökével is prímán megtalálta a közös hangot. Távolságtartó volt, udvarias, letűnt korokat idézett meg a szocialista Magyarországon, ahol a nemzetközi játékvezetésnek hála, a kevés világpolgár egyikeként élhette le az életét.

Mindeközben múlhatatlan szerelemmel viseltetett munkahelye, a Nemzeti Színház iránt, ahol főügyelőként dolgozott hatvanéves koráig – ekkor azonban egy kis cédulát tűzött a próbatáblára, rajta az üzenettel: „Sok sikert, Nemzeti Színház!”,  és nyugdíjba ment. Ragyogó stílusban írt, több könyvet is jegyzett, amelyek lapjain olyan világot mutat be, amelyről az idehaza, a szovjet blokk elzártságában élő magyarok milliói legfeljebb álmodozhattak. De olyan szépen is kevesen írtak a futball iránt érzett olthatatlan szerelmükről, mint Zsolt István:  „A ké­sőbbi nagypályák hektikus lázálmai, szürkén egyforma őrjöngései, illanó sikerélményei soha, egy pillanatra sem ölték ki belőlem azt a fur­csa meleget, ami végigsimogat ma is, valahány­szor rozzant léckerítések mögül agyonnyúzott, öreg labdák utánozhatatlan pufogását hallom a keserves homokból.”  Gyönyörű sorok!

Még harminc sem volt, amikor 1950-ben bemutatkozott az NB I-ben (Bőripari DSE–Bp. Dózsa 1:5 – Népsport:      „Zsolt jól vezette a mérkőzést”),      akkortájt valószínűtlenül fiatalon. És huszonegy évvel később, 1971-ben a világ egyik legelismertebb játékvezetőjeként búcsúzott. A helsinki olimpián eredetileg nem ő lett volna a magyar bíró, csak tolmácsként kísérte el két kollégáját a FIFA magglingeni kongresszusára, de angoltudása jóvoltából a két hét múlva kezdődő 1952-es játékokon végül ő működhetett, és kifogástalanul hozta le a szovjet–bolgár csoportmérkőzést (2:1).  „Ez akkor olyan volt, mintha valaki nyolcéves korában Hamletet játszana a Nemzetiben” – emlékezett vissza a nem mindennapos nemzetközi berobbanásra.

Innentől nyílegyenesen ívelt fel a pályafutása, az elkövetkező két évtizedben majdhogynem elképzelhetetlenek voltak a nagy tornák nélküle, Melbourne-t leszámítva fújt valamennyi olimpián – személyes pechje, hogy mivel a magyar válogatott mindegyiken dobogón végzett, az igazán fontos meccseken nem juthatott neki szerep. Nem úgy a világbajnokságokon, hiszen 1954-ben az NSZK–Jugoszlávia negyeddöntőn (2:0), négy évvel később a svéd–nyugatnémet elődöntőn (3:1) dolgozott, az 1966-os tornán pedig az angol–uruguayi nyitó meccs (0:0) jutott neki, no meg az aranysíp Erzsébet királynőtől.

Emlékezetes Zsolt-sztori az is, ami 1956 októberében történt. Épp Bernben készült arra, hogy levezesse a Svájc–Olaszország Közép-európai Kupa-meccset, amikor idehaza kitört a forradalom. A berni magyar követség előtt tízezrek tüntettek, így végül a politikától akkoriban is rettegő UEFA eltekintett attól, hogy Zsolt bíráskodjon. A helyére meghívott angol Arthur Ellist az ugyancsak kirobbanó szuezi válság miatt kellett lecserélni, végül a nagy nevű holland Leo Horn, a 6:3 legendás játékvezetője futott be „pótpótbírónak” – akit az amúgy nyugodt svájciak kis híján meglincseltek a meccs után, mert részrehajlónak ítélték meg a működését...

Az 1968-as első hivatalos Európa-bajnokságon (az azt megelőző két négyes döntőt még Nemzetek Európa-kupájának hívták) tagja volt a négytagú játékvezetői elitkeretnek, ő vezette az angol–szovjet bronzmeccset (2:0), és tartalékbíróként jelen volt az olasz–szovjet elődöntőben is, ahol ma már legendás pénzfeldobás döntött a hosszabbítás végén, nem lévén akkoriban tizenegyesek. A hangulatos történetnek teljes fejezetet szentelt A pálya közepén lapjain „A guruló gulden”  címmel.

A szerencsével sem állt hadilábon, hiszen 1966-ban csak a részt vevő csapatok vihettek magukkal bírót – ki ne tudná, kijutottunk. Az 1968-os Eb-n viszont a négyes döntő válogatottjait nem képviselhette játékvezető – kiestünk a szovjetek elleni negyeddöntőben... Zsolt mindkétszer csomagolhatta a bőröndjét.

Pályája csúcsán, 1965-ben megkapta a West Ham United–1860 München KEK-döntőt (2:0) – hogy, hogy nem, ezt is a Wembleyben, 97 ezer néző előtt. Zsolt olyan eleganciával hozta le a mindig pikáns angol–német ütközetet, hogy 1966 márciusában a párizsi UNESCO-palotában első magyarként átvehette érte a szervezet Pierre de Coubertin fair play díját. Még a KEK-döntő előtt fújt Nürnbergben egy NSZK–Anglia barátságos meccset (0:1) – ekkor még ő sem gondolta, hogy egy évvel később ez a két csapat vívja majd a világbajnoki finálét. Nemcsak az első, hanem a második magyar játékvezető is ő lett, aki európai kupa döntőjében működött: a VVK-finálé 1966. szeptemberi első meccsén, a Barcelona–Zaragoza (0:1) spanyol házi rangadón.

Dacára annak, hogy karrierje nagyobbik részében a létező legmélyebb vízben dolgozott, visszhangos botrányai nem voltak. (Leszámítva persze a mindig küzdelmes kezdeteket, amikor menekült ő villamoson is a feldühödött drukkerek elől, első nagyobb, a BLSZ égisze alatt levezényelt meccse pedig – bőrét mentendő – „a Keleti pályaudvar külső C vágányá­nál ért véget ” ...)  Igaz, idehaza a hatvanas évek végén azért figyeltette az állambiztonság, mert túlságosan is jó viszonyt ápolt az Internazio­nale nagy hatalmú menedzserével, az emigráns Solti Dezsővel. Zsolt játékvezetőként egyszer sem került kapcsolatba az Interrel, de egy Standard Liege–Internazionale meccsen a lefújás után kollégája, Emsberger Gyula helyett ő töltötte ki a jegyzőkönyvet, és elfelejtett beírni egy sárga lapot az olaszoknak...

Visszavonulását követően az MLSZ elnökségének tagja, egyben 1974-től a játékvezetői bizottság elnöke volt, de 1979-ben valamennyi megbízatásáról leköszönt. Ehhez a búcsújához nyilván nagyban hozzájárult, hogy az argentínai világbajnokság kudarca után, 1978 decemberében távozott az MLSZ éléről Kutas, a barátja.

Zsolt István még megérhette, hogy nagy utódja, Palotai Károly elfoglalja a magyar játékvezetőket megillető helyet a világelitben, azt viszont már nem, hogy Puhl Sándor 1994-ben világbajnoki döntőt vezet. Hiszen még hetven sem volt, amikor 1991 májusában elhunyt.