„A Palóc-kupa megnyerésekor éreztem, hogy klappol az edzői szakma” – 75 éves Csank János

– Több, mint negyvenéves edzői múltja során mindent megélt, amit egy tréner megélhet és a mai napig aktív, méghozzá egykori sikerei helyszínén. Hogyan került ismét Vácra?
– Az év elején keresett meg Belák Gyula ügyvezető, hogy segítsek a nehéz helyzetben lévő csapaton. Sikerült kiharcolnunk az NB III-ban a bennmaradást, a nyár óta pedig szinte teljesen új csapatot építünk; az út buktatókkal jár, hiszen egyelőre csak a tizenhatodik helyen állunk. Nyárig van szerződésem a Váccal, remélem, nem lesz „zűr” és elérjük a célunkat. A váci környezet mindig is családias légkörű volt, ma is az – az edzői stábban Burzi Attila másodedző és Telek Árpád kapusedző korábban játékosom volt, míg az utánpótlásban is több korábbi labdarúgóm edzősködik. Viszont sajnálom, hogy a körülmények nem jobbak, a szérűskerti műfüves pálya például jó ideje használhatatlan. Ettől függetlenül élvezem a munkát, és amíg úgy érzem, hogy nem nyűg edzésre járni, addig szívesen dolgozom, az pedig nem érdekel, hogy mennyi idős vagyok. Emellett négy éve Tarpán vagyok szaktanácsadó, ami úgy indult, hogy korábbi játékosomon, Illés Gyulán keresztül meghívtak egy sportbálra. Az edzőkkel konzultálok, tanácsokkal látom el őket, képviselem a klubot különböző eseményeken, ez így a Vác mellett továbbra is belefér az időmbe. Megtisztelőnek érzem, hogy Tarpán tavaly decemberben labdarúgócsarnokot neveztek el rólam Szécsi Szabolcs polgármester kezdeményezésére.

– Talán a magyar edzők közül szinte egyedülálló módon szerzett bajnoki címet minden NB-s osztályban, sőt, egyszer, 2014-ben megye egyes aranyérmet is a nyakába akasztottak, míg a Békéscsabával 1988-ban megnyerte a Magyar Népköztársasági Kupát. Mire a legbüszkébb edzői karrierjéből?
– Természetesen a Váccal 1994-ben elért NB I-es bajnoki címet tartom a leginkább értékesnek, a legnagyobb sikernek. Akkor harmadik vidéki csapatként lettünk bajnokok, de az előtte megszerzett ezüstérmeknek és a kupadöntők elérésének is nagyon örültem. Nagy büszkeséggel tölt el az is, hogy az 1983–1984-es kiírásban – az az idényem volt az első felnőttcsapat trénereként – az Egert bajnoki címig vezettem az NB II-ben. Olyan játékosokat hoztam fel akkor a felnőttek közé, mint Simon Antal, Aranyos Imre és Vojtekovszki Csaba, ők később meghatározó szerepet játszottak a Vácban is. Balszerencse, hogy az Egerrel az azt követő NB I-es bajnokságból a tizenötödik helyen végezve úgy estünk ki, hogy tíz győzelmet és öt döntetlent értünk el – a kétpontos rendszerben ez huszonöt pontot jelentett, ennyivel előtte soha senki nem esett ki az első osztályból, de ha már akkor a hárompontos rendszer létezett volna, a tizedik pozícióban zárunk. Talán meglepő, de ami még nagyon kedves a szívemnek, az a salgótarjáni Palóc-kupa megnyerése volt az Eger ificsapatának edzőjeként. Ez volt az első trófea, amit megnyertem, a döntőben az U18-U19-es vegyes gárdával a Besztercebányát győztük le tizenegyesekkel; akkor éreztem először, hogy „klappol” számomra az edzői szakma!

– A Ferencváros edzőjeként aztán 2001-ben nyert bajnoki címet, azonban sokan nem tudják, hogy egy lépésnyire volt attól, hogy a Fradiban játékosként is szerepeljen, és nem is akármilyen találkozón tehette volna meg ezt…
– Ózdon – majd aztán Egerben is – a másodosztályban védtem évekig, és az Ózdból bekerültem az NB I B-s válogatottba, amely egy alkalommal Vácon játszott felmérő mérkőzést. Azon a találkozón kiszúrt a Ferencváros képviseletében ott lévő Kalocsay Géza és Dalnoki Jenő, és már arról tárgyaltunk, hogy 1970 nyarán a Fradihoz igazolok, de aztán Vörös Bélát szerződtették második számú kapusnak, nem engem. Ezt aztán azért is nagyon sajnálhattam, mert az első számú kapus, Géczi István később megsérült, így az UEFA-kupa elődöntőjében, 1972 tavaszán Vörös Béla védett az angol Wolverhampton Wanderers ellen. Fájó pont játékos-karrieremben, hogy nemcsak erről a meccsről maradtam le, hanem aztán az NB I-es bemutatkozásról is.

– Mindig híres volt arról, hogy annyi mérkőzést nézett meg élőben, amennyit csak bírt, és jó szemmel „szúrt ki” tehetségeket, akár falusi pályákon is. Manapság azonban az NB II-ben és az NB III-ban is vasárnap rendezik a bajnokikat, ez pedig megnehezíti a meccsrejárást. Hogy bírja heti több meccs nélkül?
– A Békéscsaba edzője voltam a nyolcvanas évek végén, amikor így nézett ki egy hétvégém: szombaton délután hazai bajnokit játszottunk, este hazamentem Egerbe, másnap reggel elindultam a tíz órakor játszó MTK meccsére, Budapestre, délután tizenöt órakor már Tatabányán voltam bajnokin, végül a húsz órakor kezdődő ZTE hazai mérkőzését is a helyszínen, élőben tekintettem meg. Sokszor megkérdezték, kérek-e összeállítást – csak annyit mondtam, hogy köszönöm nem, mert mindenkit ismerek… Heti négy-öt találkozót néztem meg, nem sokan tettek meg ekkora utat a riválisok feltérképezéséért és úgy gondolom, ezért voltam én más, mint a többi edző. Ma sajnos nincs igazán lehetőség az ellenfelek megtekintésére, mivel fent kitalálták, hogy egy napon kell kezdődnie a másodosztályban és a harmadik vonalban is a találkozóknak… Így maradt a megyei bajnokság – legutóbb a Borsodnádasd–Cigánd (0–4) meccset láttam a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei I. osztályban, így most abban bízom, hogy a megyében akad rá a szemem egy-két tehetségre…

– Mit szól ahhoz a légiósáradathoz, amely az NB I-et jellemzi már jó hosszú ideje?
– Az élvonalbeli meccseket csak a televízióban követem, de ez már nem az én „világom.” A kilencvenes években csak három légiós lehetett egy csapat keretében, de azok a légiósok kiemelkedő szintet képviseltek – említhetném Oleg Sirinbekov, Igor Nicsenko, vagy éppen Nicolae Ilea nevét, míg nálunk Vácon a romániai Andrássy Csaba számított remek légiósnak. Ma elárasztják az NB I-et a külföldiek és nehéz elfogadni, hogy alig van magyar játékos a csapatokban. Elvesztette a „romantikáját” az egész, persze, a külföldi együtteseknél is alig van hazai játékos. Ez a jelenség tehát nem tőlünk indult el, az viszont biztos, hogy sokan – menedzserek, klubvezetők – jól járnak ezzel.

– Nemcsak a pályán szerepel temérdek légiós, hanem az élvonalbeli kispadokon is sok külföldi edző kap folyamatosan lehetőséget, sőt, a válogatottat is külföldi szövetségi kapitány irányítja jó ideje.
– Ez is teljesen máshogy működik ma már, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Nehéz ma magyar edzőnek kispadhoz jutni az élvonalban, és a nyilvánvaló fejlődés mellett több érthetetlen dolgot tapasztalok, már az alapoknál: a nagyobb utánpótlás-nevelő kluboknál is komoly stáb van már, de ennek egy része felesleges szemfényvesztés, mivel a hatalmas létszám nincs jó hatással a játékosokra. A válogatott tekintetében a covidos időszak jól jött nekünk, az egymeccses párharcokból remekül jöttünk ki, nagy előny volt, hogy Izlanddal, a pótselejtezőn itthon tudtunk játszani. Tény, hogy mivel az Európa-bajnokságon megemelték a létszámot, mostanság már könnyebb kijutni, összességében viszont úgy láttam, hogy a német Bernd Storcknál és az olasz Marco Rossinál is jó irányba indultak a dolgok. A külföldön játszók sokat lendítettek a csapaton akkor is, és most is, viszont a járvánnyal terhelt tavalyi esztendőben úgy gondoltam, hogy a következő, tehát az idei év dönti el, hogy mekkora a fejlődés. Kicsit talán a helyünkre kerültünk, el kell fogadni, hogy Európa középcsapatai közé tartozunk, nem feljebb. Ne akarjunk mindig mindenhová kijutni – korábban, kapitányként azt mondtam, hogy ha kettő jut ki, akkor célozzuk meg a harmadik helyet – és abból még lehet második is! Kicsit azt érzem, hogy „túlajnározunk” játékosokat, aztán meg „ejtjük” őket, ha nem jön az eredmény. Nem szabad leírni a csapatot, hiszen sokakban van potenciál és Marco Rossi is jól nyúl a labdarúgókhoz.

– Mennyire tartja korábbi játékosaival, s edzőtársaival a kapcsolatot?
– Sosem voltam különösebben barátkozós típus, túl mély kapcsolatom nem volt senkivel. Talán az ózdi kötődésű Bánfi János az egyetlen, akivel ma is rendszeresen beszélek, de mindez természetesen nem jelenti azt, hogy bárkivel is rossz viszonyban lennék. Mindig magányos farkas voltam, amikor vége volt az edzésnek, mindig a másik irányba indultam el… Mindettől függetlenül sokakkal beszélek telefonon, és ha van egy összejövetel, akkor arra mindig igyekszem elmenni. Néhány nappal ezelőtt Egerben – ahol játékosként hét, trénerként hat évet töltöttem el – Pócsik János szervezésében a régi egri csapattársakkal találkozhattam egy ünnepség keretében, jó volt őket látni.

– Tavasszal átesett a koronavírus-fertőzésen, de sokan irigyelhetik sportos életmódja miatt, hiszen állapota végig stabil maradt és hamar felgyógyult…
– Egy szűk hetet töltöttem a váci kórházban, ahová elővigyázatosságból vittek be. Bár néhány kilót veszítettem, nem nagyon viselt meg a betegség, egy héttel később már ismét a kispadról irányítottam a Vácot. Jó kondícióban vagyok, rendszeresen futok és kerékpározom, legfőképpen Ózd környékén, a Sajó-parton, a természetben. Csapatom, a Vác edzésein sokszor én is labdába rúgok, emellett még mindig tagja vagyok az öregfiúk-válogatottnak, igaz, idén még nem léptem pályára.

– Régi hobbija a vadászat, ez a futball mellett továbbra is szerepet játszik az életében?
– Sajnos már nem annyira, mint régen, mivel vadásztársaim közül többen elhunytak és a járvány is „betett” ennek a tevékenységnek az utóbbi időszakban. Ettől függetlenül, amikor tudok, megyek, hiszen ez ugyanolyan szenvedélyem, mint a futball!