Labdarúgás: negyven éve tett csodát az NB I-ben a Rába ETO

Enyhén szólva is pocsékul szerepelt a Rába ETO futballcsapata az 1980–1981-es idényben. A 11. helyen végzett, hogy aztán 1982-ben és 1983-ban egyaránt bajnok legyen.

Hatalmas fordulat. Az okokról rengetegen és sokféleképpen beszéltek, beszélnek, ám a lényeg alighanem a háttér.

A Rába Magyar Vagon- és Gépgyár, szűkebben a vezérigazgató, Horváth Ede (1924–1998) – mindmáig „Vörös báróként” emlegetik, miközben visszahúzódó ember volt. Az viszont igaz, hogy szinte minden elgondolására rábólintott a Kádár-hatalom. Nem előzmény nélkül, hiszen a gyár esztergályosaként 1949-ben, a Sztálin 70. születésnapjára meghirdetett munkaversenyen 4650 (!) százalékot ért el, 1952-ben Kossuth-díjasként a szerszámgépgyár igazgatója lett, 1963-tól pedig a cég vezérigazgatója visszavonulásáig (1989).

A gyár folyamatosan prosperált, a hetvenes-nyolcvanas években a MAN (Maschinenfabrik Augsburg-Nürnberg) licence alapján gyártott Rába-motorok minőségiek voltak, s persze kelendők.

Akkoriban jó néhány futballcsapat mögött állt nagyvállalat (Csepel, Dunaújváros, Diósgyőr, Videoton például), ám a vezérek leginkább szerelemből vagy muszájból pártolták a futballt. Nos, Horváth Edét nemigen érdekelte a földkerekség legnépszerűbb játéka, ám tudta, hogy Győr városának kell egy jó labdarúgócsapat, már csak a hagyományok (1963. ősz: bajnoki cím, 1965: BEK-elődöntő) miatt is, s azt is tudta, hogy a feltételeket rajta kívül senki más nem tudja megteremteni.

Azzal is tisztában volt, hogy ha forog a csapat neve, az reklámnak sem utolsó. A munkatársai kiszámolták, hogy például a német Stern magazinban egyoldalnyi hirdetés százezer márkába kerülne, ha pedig jó a futballklub, ingyen szerepel a Rába név itthon és külföldön egyaránt.

Mintagyár mintacsapata lehet az ETO – magyarázták neki, ő pedig vette a lapot. Viszont önmagát adta, szigorú volt, következetes.

Jellemző, hogy a klub elnöke, a márciusban nyolcvanesztendős Szániel János nem a klub, hanem a gyár alkalmazottja volt főosztályvezetői besorolásban, ami azt is jelentette, hogy szigorú beszámolási kötelezettsége volt. Kinevezésekor Horváth Ede leszögezte, hogy ugyanazt a rendet és fegyelmet várja el, mint a gyárban. Az edzők többsége is a vállalat munkavállalója volt, azzal a kötelezettséggel, hogy délelőttönként a sporttagozatos iskolákban segítették a gyerekek fejlődését.

Gyakran előkerült, hogy más támogatókat is bevonjanak a munkába, ám Horváth Ede visszatérően mondta: „Van annyi pénze az ETO-nak, amennyi kell.”

Nem beszélt a levegőbe, legyen elég csupán az 1977-ben átadott stadionra utalni, a vízitelepre és az 1976-ban megnyitott Magvassy-sportcsarnokra – ezekhez is kellett a Rába támogatása.

Nehezítette az életet, hogy akkoriban a főváros–vidék ellentét a csúcspontján volt. Az általunk tárgyalt 1981–1982-es idény előtt például úgymond felsőbb szervek közbenjárására igazolt a Ferencvárosba a 21 esztendős Pölöskei Gábor, aki tizennyolc évesen került be a győri csapatba, és nyolcvannyolc mérkőzésen játszott. Nagy port vert fel az eset, még az MLSZ-elnök Szepesi György is megszólalt az ügyben, nem éppen elfogulatlanul: „A magyar labdarúgás és Pölöskei érdeke úgy kívánta, hogy a gyengén szereplő Rábából a bajnokcsapathoz kerüljön.”

Nem tudhatta, hogy a Rába ETO-t említve a következő két év bajnokáról beszél – amelynél természetesen Verebes József volt a főszereplő. Az edző a Videotontól többek között azért távozott, mert Papp István, a gyár vezérigazgatója kerek perec kijelentette, hogy nekik nem érdekük a csapat jó szereplése, ezért az anyagiakról nem is érdemes beszélni, a játékosok és az edző magánügye, ha esetleg ők többet akarnak keresni.

Mindenesetre Verebes József magával vitte – inkább vihette – a Videotonból a válogatott Burcsa Győzőt, mellette Zalaegerszegről Szentes Lázár és az éppen klub nélküli kapus, Kovács Lászó volt a kiválasztottja. Mindhármuknak kulcsszerepük volt a sikerekben.

A siker pedig Győrben már pénzt ért. Sőt. Az ETO-nál nem volt titok, mennyit fizetnek és miért.

„Nekem mindenképpen differenciálnom kell a prémiumot. Egy mérkőzésért például Hannich 10 ezret kapott, ha jól játszott, az átlagjátékos pedig 7 ezret. Az év végi prémiumnál már élesebben jelentkeznek a különbségek. Elképzelhető, hogy valaki 160 ezer forintot kap, míg a másik csak 80 ezret” – magyarázta az edző, aki a bajnoki cím után elérte, hogy a következő idényben a jegybevételből is részesüljön a csapat, és nem véletlenül kérhette, hiszen a nézőszám átlaga 1980–1981-ben 3500 volt, 1981–1982-ben 10 559, amikor pedig már a csapat is érdekelve volt, 16 667. Törvényszerűen, hiszen a gárda 1980–1981-ben 43 gólt szerzett, 1981–1982-ben 102, 1982–1983-ban pedig 82 volt ez a szám.

Az 1982-es bajnoki cím után a város a tenyerén hordozta a csapatot, még Horváth Ede is megszólalt:      „Hallottam, hogy a gárda valami holland labdarúgáshoz közelítő, gyors mozgásra, totalitásra törekvő, modern labdarúgást játszik, s ezt készséggel és nagy örömmel elhiszem, de a megítéléséhez nem vagyok illetékes. Hogy mennyiben lehet összefüggés a gyár és a csapat korszerűsége között? Nagyon nehéz kérdés, talán a dinamizmus, a belső rend, a követelményhez kötöttség, a következetes vezetési stílus és az emberekben való bizalom állítható párhuzamba.”

Hogy a vezérigazgató és az edző mennyire egy húron pendült, arra bizonyíték, amit Verebes József mondott a lelkiekről: „A szakmát meg lehet tanítani, a taktikát ki lehet dolgozni. De hogy az elmélet valósággá váljon, hogy a labdarúgók azt csinálják a pályán, amit az edző elvár tőlük, az már pszichológia. Én ugyebár ugyanezt úgy mondom, hogy rá kell hangolni őket a mérkőzésre! Mert anélkül nem megy semmi…”

Hogy mennyire így volt, tanúsíthatom.

Amikor Verebes József már az MTK edzőjeként tért vissza Győrbe 1986 decemberében, amíg a játékosok öltöztek, elmondta, hogyan győzték le az első bajnoki cím idényében, 1981-ben az Ózdot 9–2-re. Ez volt az a meccs, amelynek szünetében (3–1) az ózdiak kérték, hogy ne lőjenek több gólt, már úgyis nyertek. Nem törődtek a kéréssel, lőttek még hatot. Az edző pedig az MTK-játékosoknak némi kommentárral részletesen elmesélte mind a kilenc gólt, s mire az utolsóhoz ért      („A 81. percben a gyakran felfutó Magyar a bal szélről pontosan adott középre, és Szentes felugorva, 8 méterről remek fejessel küldte a labdát a jobb felső sarokba”) valamennyi futballistája olyan elszánt lett, hogy nem lehetett vereség a vége: 3–2-re nyert a csapata.

A mérkőzésre viszont csupán ötezren voltak kíváncsiak.