Jaksi bácsi öröme, avagy unalmas csapatként nyerték meg a magyar futballbajnokságot

„Sportkörökben nagy feltűnést keltett, hogy az időszerű csapatszervezési mozgalmak kapcsán a csepeli WMFC elbocsátja kötelékéből Szabó Antalt, Korányi Lajost és Rökk Edét. Mind a három sokszoros válogatott játékos, akik az elmúlt bajnoki idényben a csapat fő erősségei voltak”    – írta 1941-ben a bajnoki rajt előtt a Nemzeti Sport.

Szabó kapus, Korányi I és Rökk sokat tett azért, hogy első NB I-es idényében (1940–1941) az 5. helyen végezzen a WMFC, ám hirtelen nem lett rájuk szükség. Mielőtt bárki is hiányolta volna az összesen 85 válogatottságot, a csapat beindult, s az őszi szezon végén, 1941 decemberében már vezette a tabellát. És a végén is az élen állt, megnyerte a bajnokságot.

Zűrjei csak a pályán kívül voltak, két óvást is túl kellett élnie. Az első szólt nagyobbat, szegedi győzelme után az MLSZ újrajátszatta a meccset, mert a játékvezető, Kiss M. Ernő olyan helyzetbe keverte magát, hogy felvetődhetett az elfogultság vádja  (Népsport, 2022. május 9.) . Másodikként az Újvidék próbálkozott, 3:1-es hazai veresége után 7 pontban sorolta fel a vádjait. Antay János játékvezető volt a célpont, mert nem adott előnyszabályt, nem fújt le leseket, beszélgetett az egyik csepeli vezetővel, s az összecsapások után rendre az Újvidék ellen fújt. Ennek a tiltakozásnak nem volt hatása, a WMFC roboghatott a bajnoki cím felé.

Amelyet az utolsó előtti fordulóban tett biztossá. A 29. játéknapon 8:4-re nyert a Gamma ellen. Nem volt annyira sima, mint amennyire látszik, 3:0 után 3:3 lett, ám aztán   „a csepeli közönség nagy örömujjongása közben ér véget a mérkőzés. A mérkőzés befejezése után a közönség betódul a pályára, a csepeli játékosokat a vállra emelik és úgy viszik le őket a pályáról.”  Garas Lajos, a WMFC ügyvezető elnöke („Teljesült a titkos álmunk...”)   és Jávor (Jakube) Pál edző  („Nem tudok szólni a boldogságtól...”)   a fellegekben járt, a Nemzeti Sport pedig gyorselemzést adott a sikerről.

Az angol futballt említve azt mondta, a csatornán túl alapelv, hogy minden csapatrészben legyen egy idősebb, tapasztalt játékos. A Csepelnél a védelemben Kállói Béla (29) és Szalay István (30), a fedezetsorban Kapta László (28), a csatársorban pedig Dudás János (31) képviselte az angol módit.

Az edző, Jávor Pál 35 esztendős volt ekkor. Korábban az Újpestben játszott (97 bajnoki/82 gól), amikor abbahagyta, ott szeretett volna edzősködni, ám senkivel sem tudott beszélni, így került Csepelre, ahol szerződtették – játékosnak. Egy győri barátságos mérkőzésen tokszalagszakadást szenvedett, abbahagyta a futballt, s rábízták a WMFC cégcsapatát, majd a kölyökcsapatot. Akkor került a felnőttekhez, amikor Lukács Gedeonnak lejárt a szerződése 1940 végén. Az első idénye volt ez az együttesnek az NB I-ben, 5. hellyel a végén.

A bajnoki cím birtokában Jávor elmondta, hogy amikor átvette a csapatot szabad kezet kért és kapott. „Én önnek a gyárban fölöttese vagyok, tehát engedelmeskednie kell, a pályán azonban senkinek az égvilágon nem tartozik felelősséggel, a munkájába még én sem szólhatok bele”   – mondta a gyári főnöke. Az edzői szabadság volt a kulcs a sikerekhez – mondta –, ehhez jött a kölcsönös bizalom, a baráti légkör s persze az erőnlét és a játékosok tudása.

Volt dolga azzal, hogy összecsiszolja a játékosok futballját, hiszen elég sok klubból érkeztek. A kulcsjátékosok közül Dósai István a Szegedi EAC-ból, Kállói és Dudás a Hungáriából, Szalay a Nemzetiből, Kapta László a Budafokból, Olajkár II Sándor a Kispestből, Váradi Béla a Gammából, Marosvári Béla a Ripensiából, Szabadkai Lajos a Budaiból, összesen tehát nyolc klubból. Csak Pintér László, Gere József és Jávor László csepeli nevelésű, meg néhány fiatal a tartalékok közül.

A bajnoki címről szólva a Nemzeti Sport megállapította, hogy a WMFC az első olyan bajnok a pro­fizmus bevezetése (1926) óta, amelyik nem nagycsapat, addig ugyanis a Ferencváros, a Hungária vagy az Újpest lett az első. A fényes siker után sem lett nagycsapat a Csepel, ám egyike a jó együtteseknek – írták. Az ő formája volt a legállandóbb. Szerencséjére ritkán kellett változtatni az alapcsapaton (Dósai/29 mérkőzés – Kállói/30, Szalay II/30 – Kapta/29, Olajkár II/22, Gere/23 – Váradi/17, Marosvári/29, Szabadkai/27, Dudás/30, Pintér/29), az összteljesítmény volt kimagasló, nem kivételes klasszisok nyerték meg a meccseket.

Jávor edző (a játékosoknak:„Jaksi” bácsi) legjobb szakmai húzása az volt – írja a Nemzeti Sport –, hogy a balfedezet Dudást előrevitte a csatársorba: „Egyszerre élettel telítette meg a csepeli támadósort. Az ő összefogó, építő, labdaosztó tevékenységére volt szükség ahhoz, hogy simán gördüljenek a csepeli támadások, összefogta a csepeli csatársort.”   Az volt a dolga, hogy „töltse meg szellemmel a csatársort. Küldje a többit előre.”    Megtette, s ettől aztán a  „Csepel csapatának jelenlegi szerkezete mintaszerű. Valóban minden ember a megfelelő helyen játszik.”

A Nemzeti Sport végül megállapítja, hogy a Csepel újságírói szempontból unalmas csapat, nincsenek ügyek, belharcok, furkálások. Köszönhetően Jávor Pálnak,   „ennek a szerény, csendes szavú edzőnek, aki ma egyike a legjobb edzőinknek. Az új edzőnemzedék egyik legjelesebbje.”

Ez később sem változott, hiszen a WMFC a következő idényben (1942–1943) is bajnok lett vele, a háború után pedig az Újpest háromszor (1945, 1946, 1947), majd újra a Csepel (1959).

Nemcsak mesteredző, mester edző is volt.