A Klement fivérek nem csupán a futballt szolgálták

Kevés olyan futballistacsaládot ismer a magyar labdarúgó-történelem, amelynek tagjai (itt kizárólag testvérekről van szó) nemcsak a sportágukban fejtettek ki maradandót, hanem a civil életben is. A Klement fiúk, Klement I, II és III éppen ilyenek voltak – egyikük válogatottságig vitte, a másikuk közel huszonöt évet töltött el az Üllői úton vezetőként, közben mind a hármuk megbecsült, fontos hivatásnak szentelte magát Budapesten.

Idősebb Klement Sándor a Magyar Királyi Operaházban zenélt a múlt század első évtizedeiben, kürtös volt a zenekarban. Gyerekei nem követték a pályán, de követték abból a szempontból, hogy kiművelt emberfőkké váltak, értelmiségi foglalkozást választottak. Az elsőszülött Amália 1918-ban lépett a székesfőváros szolgálatába, és évtizedeket töltött el a városházán. A három fivér közül Sándor szintén a városházán dolgozott, Engelbert és Adolf pedig a tanári hivatást választotta.

Labdarúgóként az 1898-as születésű Klement Adolf Rudolf vitte a legkevesebbre, csak néhány évet futballozott a felnőttek között, a húszas évek elején elbúcsúzott a zöld gyeptől – hogy tanteremre, tanári katedrára cserélje fel működésének színterét. Felsőkereskedelmi iskolákban oktatott, a negyvenes években előbb a II. kerületi Jurányi utcai tanintézmény, majd – 1948-as lemondásáig – a VII. kerületi II. Rákóczi Ferenc Kereskedelmi Középiskola igazgatója. A második világháború alatt azzal vétette magát észre, hogy bevezette a sétálva tanulást a fővárosban. 

 „A háborús helyzet, így közelebbről, a bombatámadások miatt az ifjúság sem tanulhat zavartalanul iskoláiban. A tanév megnyitását októberre halasztották, viszont a magyar pedagógusok, akik lelkükön viselik az ifjúság nevelésének ügyét, nem hagyják tanítványaikat, és új módokat találnak a szünet alatti tanításra. Igen érdekes és az ifjúság által is kedvelt módja a tanításnak az a mód, amelynek meghonosítója Klement Adolf budapesti felsőkereskedelmi iskolai igazgató. Módszerét cikk és előadás keretében ismertette a szombathelyi tanárok értekezletén Heigl László dr. fővárosi tanár, tanulmányi felügyelő. Lelkesedéssel szólt a sétálva való tanítás nagy pedagógiai előnyéről és sikeréről”   – számolt be róla egyik napilapunk 1944 szep­temberében.

A három fivér közül Klement Adolf élt a legtovább, 1973-ban hunyt el – csaknem ötven évvel élve túl 1926-ban öngyilkos első feleségét. Hátborzongató, hogy nem ez volt az egyetlen öngyilkosság a Klement családban...

Klement I, azaz Klement Sándor 1893. szeptember 8-án született, Engelbert öccsével az MTK-ban kezdett el futballozni. Nemcsak angyalbőrbe bújt az első világháború idején, hanem – miután odaigazolt – tagja lett a BSE első csapatának is, már ha éppen nem volt a fronton. 1915-ben vitézségi nagy ezüstéremmel tüntették ki a galíciai harctéren tanúsított hősi magatartásáért, 1918-ban főhadnaggyá léptették elő. Súlyosan megsebesült, ami gyakorlatilag véget vetett „tényleges sportszereplésének”.      1917-től öt éven keresztül volt a BSE intézője, legnagyobb eredménye a csapattal, hogy az 1920–1921-es idényben megnyerték a II. osztály Kárpáti-csoportjának küzdelmeit (majd a négycsapatos osztályozón egy ponton múlt az élvonalba jutás). Vélhetően ez a produkció keltette fel a ferencvárosiak figyelmét – hamar lecsaptak rá az Üllői úton, 1922 őszétől már az FTC intézője. Számos funkciót töltött be a következő negyedszázadban, klubjánál egészen az ideiglenes ügyvezetői posztig vitte, miközben tanácstag, bizottsági tag és másodosztályú szövetségi kapitány (!) is volt az MLSZ-ben.

A Sporthírlap hasábjain 1942-ben így foglalta össze a zöld-fehéreknél addig eltöltött húsz évét: „A főtitkári teendők közé tartozik békében a külfölddel való összeköttetés ápolása. Én az elmúlt 20 év alatt közel ötezer címet s ugyanennyi külföldi összeköttetést biztosítottam egyesületemnek. A magyar csapatok közül a Ferencváros volt az első, amely svéd, spanyol, török földön, aztán Egyiptomban, Észak-Afrikában és Dél-Amerikában járt. Az ilyen portyák nyélbeütése nem könnyű dolog. Vízum, vám, időpontok, utazások pontos megállapítása mind a főtitkár hatáskörébe tartozik... Annak idején Rokkent és Bukovit én hoztam a Ferencvároshoz. Turayt is mi halásztuk ki Tóth Istvánnal a rákosi rét labdarúgói közül. Berkessyt és Tátrait is én szereztem meg a Fradinak. Jó érzés volt látni, hogy a névtelenségből hogy emelkednek ki. (…) Csapatvezetői munkásságom ideje alatt a labdarúgósporton keresztül egymás után mentek a régi s jöttek az új generációk. Nevelni, a hazafiság szolgálatába állítani őket, bizony sok akaratra, kitartásra és főleg türelemre volt szükség. De érdemes volt dolgozni. Megérte a fáradságot.”

Ekkor már vitéz Kemenesy Sándornak hívták, mivel 1936-ban megváltoztatta a nevét. Az FTC-ben 1945 után már nem kapott szerepet a vezetőségben, talán ez is hozzájárulhatott korai, 1947 tavaszán bekövetkezett halálához.

Az 1894. november 17-én Inns­bruckban született Klement (II) Engelbert a Kereskedelmi Iskolai Tanárképzőben fejezte be tanulmányait a könyvvitel-levelezési szakcsoportban, és a Budapesti Országos Tanárvizsgáló Bizottságnál szerezte meg tanári oklevelét. Részt vett az első világháborúban, s mint többszörösen kitüntetett tartalékos hadnagy szerelt le. Már diákkorában ismert labdarúgó volt: az MTK-ban ifi II, ifi I, nagycsapat, majd a válogatott – pillanatok alatt (1912–1914) a csúcsra ért. Testvéreit követve ő is a BSE játékosa lett, súlyos térdsérülése után, a húszas években már a klub vezetőségi tagja és labdarúgó-kapitánya. 1922-től a VIII. kerületi Gróf Széchenyi István Felsőkereskedelmi Fiúiskola tanára. Szerb Antalt tizennyolc éven át kollégájának, az érettségire készülő Toldi Gézát 1929-ben néhány hónap erejéig pedig a tanítványának mondhatja. 1947. január 28-án a Mária utca 32. szám alatti ház ötödik emeletéről a mélybe veti magát, azonnal szörnyethal.

Vas utcai iskolája, ahol pontosan 25 évet tanított, így emlékezett rá a halála után: „Az erős, magas termetű sportember úgy járt közöttünk, mint egy Atlas, aki könnyen hordozza a vállára nehezedő világ terhét és súlyos lépteivel biztosan megy az élet útján. Széles mozdulatain, fáradhatatlan kerekded arcán, komoly homlokán és gyermetegen tiszta, kék szemében mindig ott csillogott az egyenes, nyugodt lélek derűje és jósága.

Egyszerű, őszinte szavai, közvetlen, nyílt kifejezésmódja és határozott, férfias cselekedetei meggyőzően hatottak tanítványaira, akik szelíd tanácsait, vagy szükség esetén emelt hangú parancsait egyaránt szívesen fogadták. A szülőkkel úgy tárgyalt, mint rokon szokott a rokonnal, ha közös érdekeik vannak, s megfontolt kijelentései bonyolult esetekben is okos megértésre találtak. Szociális érzéke a tanulókkal és a hozzájuk tartozókkal szemben az igaz emberség nemes tulajdonságaiban nyilatkozott meg.

Kartársait szerette, becsülte, segítette és támogatta, s ezért méltán illette meg őt is a közszeretet és közmegbecsülés. (...) Így élt közöttünk közel negyedszázadon át. Széttáruló taglejtései a lelkét tárták ki előttünk, s ebből a lélekből aranyos életkedv, komoly kötelességtudat és szemérmes kedély sugárzott ki.

Ám a múlt év őszén lelkébe hullott a kétely, a szerinte gyógyíthatatlan betegség gyanúja rögeszmévé hatalmasodott el rajta és felborította lelke egyensúlyát. Baráti tekintete idegenné vált, és egyre erősebben távolodott el azoktól, akiket szeretett, akik őt is szerették.

Temetése ez év február 1-én volt. Ő minden bizonnyal megnyugodott már, mi még most is megdöbbenéssel és sajnálkozással nézzük tragikusan szomorú végzetét.”