Népsport: a pályamunkások voltak a tavaszi nyitó forduló hősei

Vészesen közeledett a bajnoki rajt, de semmi jel nem utalt arra, hogy a magyar pályákon futballozni lehet. Az MLSZ eredetileg február 24-ére írta ki az idénykezdést, ezt előbb március 10-re módosította, majd február végén úgy döntött, legyen az új időpont március 24. „A javaslat szerint a március 10-re és 17-re kisorsolt fordulók június végén kerülnek sorra, a többi forduló időpontja változatlan maradna. Az MLSZ javaslatát az MTST titkársága pénteken tárgyalja meg. Felmerült olyan terv is, hogy a tavaszi idényből néhány – esetleg öt – fordulót őszre halasszanak. Ezt a tervet rossznak tartjuk, mert az őszi idénnyel kapcsolatban az MLSZ ötletes, jónak látszó tervet dolgozott ki. A bajnoki idény hajrájának őszre való eltolásával ez a terv teljesen felborulna” – írta a Népsport.

A halasztás a válogatott programját is érintette, hiszen így az éppen francia-marokkói-nyugatnémet portyán lévő csapatnak is lehetősége nyílott újabb meccsek lekötésére. Végül aztán a Budapest-válogatott néven túrázó társulat (a komplett A-válogatottról beszélünk Mátraival, Mészöllyel, Sipossal és a Rákosi, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi csatársorral) a március 6-án a Hamburger SV ellen Hannoverben lejátszott összecsapás (2:2) után hazaindult, és a rajtig sorban a VM Egyetértés, a Szegedi EAC és a Kőbányai Lombik ellen tesztelte tudását, mielőtt március 20-án Walesben hivatalos mérkőzést is vívott, és Cardiffban 1:1-re végzett (Népsport, március 20.).

A klubok a halasztásból még annyit se profitáltak, hogy legjobbjaik a többiekkel együtt készüljenek. Az MLSZ ekkor látta elérkezettnek az időt arra, hogy felülről belenyúljon a magyar futball véráramába, és a Népsport március 22-én már „Fontos intézkedések labdarúgósportunk színvonalának emelésére”      címmel adott hírt a döntésekről.

Először is arról, hogy „a labdarúgás bajnoki rendszere átalakításra vár. Az átalakulásnak labdarúgásunk kiszélesítésére, a jobb lehetőségek és feltételek megteremtésére és a nevelőbázis fejlesztésére kell irányulnia...”Ekkor „megbízható adatok szerint”hazánkban 3215 labdarúgó-szakosztályt, 130 000 játékost és 4123 bajnokságban szereplő csapatot tartottak nyilván, miközben hétről hétre az igazolt labdarúgók fele sem lépett pályára. Így került ismét programba a Magyar Népköztársasági Kupa kiírása, „amelynek küzdelmeit a labdarúgást propagáló nagy tömegversennyé lehet kifejleszteni”– hogy a kupát (amelyet a második világháború után csak 1952-ben és 1955-ben írtak ki, az 1956-ban félbeszakadó kiírását pedig csak 1958-ban sikerült befejezni...) miért hanyagolta addig a rendszer, nem tudni, de újjáélesztését ezek szerint a kellő játéklehetőség híján „alvó” igazolt tízezrek reaktiválásának köszönhetjük. Na meg annak, hogy 1960-ban Európában útjára indult a KEK, amelynek első kiírásaiban hazai kupa híján a magyar bajnoki második helyezett vett részt...

Na de vissza 1963-ba! Ekkor találta fel a spanyolviaszt az MLSZ azzal, hogy „a Nemzeti Bajnokságban szereplő csapatokat kötelezni kell bizonyos számú tartalék-, ifjúsági és úttörőcsapat működtetésére”,      továbbá „lépést tartani a nemzetközi követelményekkel, kielégíteni a hazai közönség jogos igényét, emelni a labdarúgás általános színvonalát...”Ne feledjük, egy évtizeddel sem vagyunk az 1954-es vb-döntő után, de már kongatják a vészharangot, és első ízben jelentik ki az illetékesek, hogy „az NB I, az NB I/B és az NB II osztályokban be kell vezetni a központilag ellenőrzött alapozást; az NB I és az NB I/B osztályban be kell vezetni a mindennapos edzést; az NB II osztályban pedig minimálisan heti négyben kell megállapítani az edzések számát.”

És az 1963. őszi félidényes bajnokság után hét év erejéig ismét tavaszi–őszi rendszerben játszik az ország, amíg újra rá nem jönnek, hogy mégsem ez a jó megoldás... Hatvan éve azonban még a szovjet típusú lebonyolítás tűnt üdvözítőnek, és az NB I (túrázó legjobbjai nélkül) éppen arra készült, hogy a nagy nehezen felolvadó pályákon legalább március 24-én elkezdhesse a futballtavaszt.

A Bp. Honvéd és a Győri ETO nyitó meccsén mindjárt nagy meglepetés született: a Szusza Ferenc vezette győriek idegenben 2:1-re megverték a kispadon újonc Lóránt Gyula által irányított, ekkorra már az '50-es évek klasszisait nyomokban sem felvonultató kispestieket. (Az ETO még ebben az évben „félidényes” bajnok lett, Lóránt pedig a Tichy Lajossal való áldatlan viszonya miatt is emigrált, és az életéből hátralévő kevesebb mint húsz évben az NSZK-ban és Görögországban dolgozott.)

A forduló további hat meccsén kiderült, hogy a győriek elleni vereség miatt semmilyen lépéshátrányba nem került a Honvéd, mert az MTK-nak otthon sikerült kikapnia a Debrecentől (2:3), az Újpesti Dózsa pedig elvérzett Tatabányán (0:2). A Fradi ugyan az Üllői úton 28 ezer néző előtt az alig több mint 21 éves Albert Flórián korai sérülése ellenére (emiatt középcsatárban Fenyvesi doktorral...) 3:1-re elverte a Komlót, de a nevét és klubszíneit 1956 után visszakapó zöld-fehér együttes csak az ötödik helyen állt a tabellán, és március végén még semmi jel sem utalt arra, hogy 14 év után bajnoki aranyat nyer. De tény: az ominózus 14. forduló (a 26-ból) vaskos meglepetései igencsak kellettek hozzá.

A hősök persze a korszellemnek megfelelően nem az ekkor még világklasszis labdarúgók, hanem azok a pályamunkások voltak, akik a nagy tavaszi olvadásban játékra alkalmassá tették a játéktereket.      „Játékosaink méltányolták a pályamunkások nagy igyekezetét, a szurkolók nagy érdeklődését és elszánt akarattal vetették magukat a küzdelembe. Az akaraterőnek, a lelkes játékfelfogásnak jelentős szerepe volt abban, hogy a tavaszi első fordulóban a bajnoki mezőny kiegyensúlyozottságát tekintve is váratlan eredmények születtek. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy néhány vidéki együttesünk bravúrosan helytállt. Vajon mi másnak nevezhető, ha nem bravúrnak az, hogy a győriek és a debreceniek idegenben győzték le fővárosi ellenfelüket? Vajon ki számított arra, hogy a Tatabánya az Újpesti Dózsát, a Dorog pedig idegenben a Szegedet 2:0-ra legyőzi?”

Németh Gyula, a Népsport örökös futballszakírója az edzői szakmában tapasztalt összefogásról és segítőkészségről számolt be az első fordulót követő jegyzetében.

„Segíteni a klubedzőknek! Ezt a célt tűzte ki maga elé Baróti Lajos szövetségi kapitány és Lakat Károly szövetségi edző a felkészülés kezdetén. Cselekedtek is! Az alapozás és a formába hozás időszakában gyakorlati tanácsokkal látták el az élvonalbeli edzőket, konzultáltak velük, sőt, néhány kevés tapasztalattal rendelkező edzőnek még az edzésterv elkészítésében is segítettek.”

Hatvan éve mindenesetre „az edzők örömmel hallgatták a referátumokat, szorgalmasan jegyeztek, s ők is beszámoltak arról a munkáról, amelyet a felkészülés utolsó időszakában végeztek. Kicserélték a véleményüket, vitatkoztak. Egyben azonban mindannyian megegyeztek: a hideg, havas időjárás miatt még egyszer sem tudták olyan nehezen megvalósítani elképzeléseiket, mint az idén. Az alapozásra volt idő bőven, de a formába hozás legtöbb helyütt éppen a pályák használhatatlansága miatt nemigen sikerült. Az egyik edző ezt a gondolatot így fejtette ki: »A fiúk az első mérkőzésen egyszerűen nem találták fel magukat a pályán, idegenül mozogtak, különféle helyzetekben valósággal meglepődtek, úgy tűnt, mintha nem ismernék egymást eléggé!«”

Talán ha a válogatott nem a téli felkészülés utolsó heteiben túrázgatott volna Dél- és Nyugat-Európában, ez is másképp lett volna.