Csikar, a vagány – Sándor Károly regényes élettörténete

A Csikar a Színes Sportkönyvtár-sorozatban jelent meg a frissen visszavonuló Sándor Károlyról 1965-ben – miután az MTK legendás jobbszélsője 75 válogatottság után, 36 évesen úgy érezte, ennyi volt a karrierjében, és levette a stoplist.

A szegedi, pontosabban móravárosi kissrác tüneményes pályafutása nemcsak azért különleges, mert nagyon lentről jutott nagyon fentre, voltak ezzel így mások is, ám ő a maga rendkívüli tanulékonyságával és fogékonyságával egészen magas társadalmi körökig, a művészvilág elitjéig küzdötte fel magát, miközben megmaradt jópofa lóversenyes, kártyás vagánynak, akit mindenki kedvelt.

Fekete Pál középszerű, de becsületes ívet rajzol, ha lehántjuk a korra jellemző politikai felhangokat (olyan nagyon sok nincs is belőlük), akkor kifejezetten szórakoztató könyv a Csikar – igaz, a becenév eredetét minden erővel a „kicsikarni” igéhez köti, miközben sokkal inkább a Karcsiból alakult ki, de ezen igazán kár lenne utólag fennakadni.

Sándor Csikar az MTK-ban (illetve a Bástyában, a Vörös Lobogóban, a Textilesben, mikor hogyan hívták) lett ünnepelt sztár, aki Sebes Gusztávnál olyan nagyon nem feküdt jól, bár ezt Fekete Pál meglepően szemérmesen kezeli. A helsinki olimpiáról betegség miatt csúszott le, a 6:3-as angol–magyarra tartalékként vitték ki (az odaúton Stefan Zweiget olvasott, és ennek hatására mondta Puskáséknak, hogy „Bosszút kell állnotok a Wembley-ben Stuart Máriáért, a gyönyörű, ártatlan asszonyért...”), az 1954-es vb-re pedig amolyan hangulatfelelősnek, hiszen benevezve nem volt – Sebes rendre Budai II Lászlót játszatta a jobb szélen, a mellette összekötőben futballozó klasszis, Kocsis Sándor kebelbarátját.

Állandóan küzdött a váddal, hogy lump életet él, hiszen napi szinten fordult meg a Lovin és a Fészekben, alkoholt nem fogyasztott, de démonjaival, a pacikkal és a kártyával nem bírt. („Ezért kell nekem minden kilencven percért újra és újra megküzdenem. Mondjuk, jól kezdek, de később a játék közben arra gondolok, hogy ha én rosszul adom be a labdát, vagy ha a cselezéseim nem sikerülnek, mindjárt felhangzik a tribünön: »Hát persze, a Sándor...«”)

De játszott ő edzőmeccsen Várhidi néven jobbhátvédet, reszketve hallgatta a berni öltözőben a német nézők hurrázását Rahn tragikus góljánál, rászokott a cigarettára is, és 1954 után is „úgy érezte magát a népszerűség hullámain, mint valami kellemes, langyos fürdőben”.

Amikor aztán 1956-ban kitört a forradalom, nem véletlen, hogy az ÁVH addigi élcsapata, a Bp. Vörös Lobogó akkori főtitkára, Gáspár Miklós kijelentette: „A labdarúgócsapat tagjai itthon nincsenek biztonságban, minél előbb nyugatra kell menniök.” Csikart folyamatos honvágy gyötörte, de annyira azért nem, hogy ne ment volna el Puskásékkal a híres zsíros dél-amerikai Honvéd-túrára, és bár felesége már Bécsben várta, hazajött végül.

Holott a schönbrunni Park Hotelben Schick úr, a Real megbízottja, Csikar régi ismerőse gáláns szerződést tolt a móravárosi srác orra alá: „Niksz... Niksz ... – ismételte Csikar mind hangosabban. Schick úr utolsó kísérletet tett: – Villa ... Autó... Magas fizetés... Rengeteg dollár, sokat kereshet... Csikar a vállát vonva kérdezte: – De mit csinálok én Madridban?... Ez a néhány szó többet jelent sok nagyhangú hazafias frázisnál.” Aha.

Puskás Öcsi – 1965-öt írunk – meglepően hitelesen jelenik meg a Sándor-könyvben. („Bécsből Öcsi akart az elsők között visszatérni, már becsomagolt, hogy elinduljon, amikor a belőle élő »jó emberek« eléje tették azt a pesti újságot, amelyben Puskást nem valami kitüntető jelzőkkel illették. Puskás, családja tanácsára kicsomagolt, maradt...”)

Sándor igazi karrierje csak ekkor indult be, a Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi csatársor, amelyet nyilván a nagy „disszidens” elődök miatt kezdett a rendszer Cziborékhoz mérni, a közvetlen világelitet jelentette, csak közben idehaza konszolidálódott, ha úgy tetszik, még reménytelenebbé vált minden.

De a móravárosi fiú, aki bárhol máshol, a világ szerencsésebbik felén ünnepelt krőzus lehetett volna, ebből változatlanul csak annyit fogott fel, hogy amíg lóverseny van, meleg étel estére, meg híres barátok, addig tulajdonképpen nincs olyan nagy baj ezzel a világgal.

(Fekete Pál: Csikar, Sport, 1965)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. november 18-i lapszámában jelent meg.)