Népsport: amikor a magyar futball ágynak dőlt

Olyan nagy még nem lehetett a baj, hiszen 1972-ben bejutott a nemzeti tizenegy az Európa-bajnokság négyes döntőjébe, és a müncheni olimpiáról is (igaz, általános csalódást keltő...) ezüstéremmel jött haza, az Újpesti Dózsa 1973 tavaszán csak idegenben szerzett kevesebb góllal esett ki a BEK negyeddöntőjében, a Tatabánya pedig megnyerte a Közép-európai Kupát. De ötven éve ez is elég volt az össznépi depresszióhoz.

Természetesen a játékosok kerültek célkeresztbe, mintha nem rendszerszintű problémák feszítették volna a magyar labdarúgást (meg az országot, tegyük hozzá). „Itt is, ott is hallani, hogy kétségbe vonják a kritikusok szakértelmét, a kemény, rendszeres edzésmunka jelentőségét, túlzottnak ítélik a nikotin és az alkohol káros voltáról írt cikkeket, és így tovább...”

Szegény Bene Ferenc, aki nem csupán részese, hanem hőse is volt a világbajnokságokon és a tokiói olimpián a magyar futball szárnyalásának, a saját bőrén érezte a közhangulat változását, mondván: „A jó játékhoz elengedhetetlen kellék az a mindent megbocsátó szeretet és bizalom, amelyet elődeink élveztek. Övék volt az utca, mindenki nevetett rájuk, a közhangulat valósággal beleszuggerálta az önbizalmat még a kezdő játékosba is. A maiak egy-egy vereség után nem mernek az emberek szeme elé kerülni, s addig emésztik magukat, amíg szégyent kovácsolnak még a kihagyott helyzetekből is. Üldözöttnek érzik magukat, a szerelővas után kapkodnak, ha a másik kocsiból átszól valaki, aki lehet, hogy nem is a futballról beszél, csak nem lehet tisztán hallani szavát a nagy zúgásban...”

Tényleg így volt, az MLSZ pedig kemény szankciókon törte a fejét, például azon, hogy aki szombaton hazamegy a tatai edzőtáborból, azt vasárnap tüzetesen kivizsgálják, sportemberhez méltó életmódot élt-e otthon, az edzéseken és a munkahelyeken (!) töltött időt mostantól nagyítóval figyelik, „megszűnik tehát a presszókban ücsörgés...”. Mintha a svéd Ralf Edström drámai egyenlítő fejesének ez lett volna az oka a Népstadionban...

A Magyar Labdarúgó-szövetség rövid határozatban szabályozta a csapatok téli teendőit, és ez olyan szép, hogy meg is mutatjuk szó szerint: „December 3–19-ig levezető és átmeneti időszak, a csapatok maguk döntik el, hogyan töltik ezt el. December 20–30. között előalapozás, hogy valamennyi NB I-es csapat játékosa felkészülhessen a kemény munkára. Január 2–31-ig úgynevezett »tiszta felkészülés«: naponta kétszer nagy intenzitású edzések! A válogatott zömét adó négy csapat, az Ú. Dózsa, az FTC, a Honvéd és a Vasas számára Tatán biztosítanak ehhez megfelelő körülményeket. Február 1.–március 2-ig vegyes szakasz. Február 1–15. között túrára mehet az a csapat, amelyet hívnak, 17. és 20. között MNK-mérkőzésekkel kezdődik a versenyidőszak.”Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy magunk előtt lássuk a játékosok arcát a december 20. és 30. közötti „előalapozás” hallatán, külföldi túrára pedig vélhetően korábban is csak az mehetett, akit hívtak.

Mindenesetre télen a papírforma szerint a már 1969 óta folyamatosan bajnok Újpesti Dózsa állt az NB I élén, a második helyen viszont a Ferencváros (amely a budapestiek elleni valamennyi mérkőzését megnyerte!) csak jobb gólkülönbségének köszönhetően előzte meg az osztályzatok alapján a szezon legjobbjának számító kapus, Rapp Imre által vezérelt Pécsi MSC-t. Miközben az FTC-nek nem volt hazai pályája – az új Üllői úti stadiont fél évvel később, 1974. május 19-én avatták fel –, így hét hazai meccsét a Népstadionban játszotta.

Rapp nemcsak a szezon legjobbja lett (6.9-es átlaggal, két salgótarjáni, Kmetty és Magyar előtt), hanem októberben a Népstadionban a Ferencváros elleni 0–0 után 10-es osztályzatot is kapott a Népsporttól a műfaj történetében másodszor. A korszak válogatott sztárjai közül csak Szűcs Lajos (akkor már Bp. Honvéd) és Bene Ferenc tudott az első tízbe kerülni. Ők nyilván keveset ültek a presszókban. Az ősz válogatottja így festett: Rapp (PMSC) – Nagy III (Videoton), Kmetty (SBTC), Fejes (Videoton), Megyesi (FTC) – Somogyi (Rába ETO), Répás (SBTC), Tóth A. (Ú. Dózsa) – Fazekas (Ú. Dózsa), Bene (Ú. Dózsa), Antal (SZEOL).

Zalaegerszegen 87 ezer, Szombathelyen 80 ezer néző látta az őszi bajnokikat, a Népsport elemzése rámutat, hogy az 1960-as idény 14 554-es átlagos nézőszámrekordja óta zuhan lefelé a futball látogatottsága – ám 1973 őszén ez is megfordult, mert az 1972-es 6140-es mélypontról ismét elindult felfelé, és már 7880-nál jár. De ebben benne van az ősz egyetlen kettős rangadója is: szep­tember 9-én 79 ezren látták az Újpesti Dózsa–Vasas és a Ferencváros–Bp. Honvéd rangadót. A góllövőlistát 14 találattal vezető honvédos Kozma Mihály pedig megkapta az intelmet: „Az ezüst-, de még a bronzcipőhöz is több kell...”

Hogy labdarúgásunk ne süllyedjen el a középszerűségben, ellenben minél hamarabb találjon vissza a világelitbe, ahhoz az amúgy az '50-es években kosárlabdában válogatott későbbi főszerkesztő, Borbély Pál és az újságírói munka mellett labdarúgóedzőként is dolgozó Németh Gyula közös nagy véleménycikke igyekezett segíteni. Ebben egyértelműen a vezetők és az edzők felelősségét emelik ki, hiszen a játékosok csak alkalmazkodnak, így az edzések változatossága aranyat érne. („Nem is egy idősebb játékos panaszkodott – újságírónak is – amiatt, hogy már a vetkőzésnél borsózni kezd a háta, mert fülébe csengenek az évek óta kérlelhetetlen egyhangúsággal ismétlődő vezényszavak...”)Mivel pedig az edzők fizetését az állam jelentősen megemelte, és már „az ország legjobb dolgozói”közé számítanak, elvárható, hogy ne napi másfél-két órát töltsenek a pályán, azaz a munkahelyükön...

És persze a játékvezetők. Akiknek külföldön, a nemzetközi meccseken könnyű dolguk van, hiszen a magyar bíró „hiába néz fel a páholyokba, nem tudja, ki ül az első sorokban, s az sem zavarja, hogy a fegyelmezésül elővett sárga lap válogatottat tilt-e el a következő fordulókból, vagy sem...”

A december 18-i Népsport mindenesetre címlapján hozza a nagy bejelentést: „Új elnök az MLSz-ben”.      (Kádár János látogatása a sakkbajnokságon ennél azért fontosabb volt, elegánsabb tálalást is kapott...) Miután az OTSH-elnök Beckl Sándor tájékoztatta az MLSZ elnökségét arról, hogy Terpitkó András, az addigi elnök (a vám- és pénzügyőrség parancsnoka) lemondott tisztségéről, a labdarúgók élére az OTSH a rendszer egyik vezető sportpolitikusát és -újságíróját, Kutas István nevezte ki.

A magyar futball kissé egzaltált, ideges éve végén aztán a tabellát biztosan vezető, sorozatban hatodik bajnoki címére (végül sikerrel) törő Újpesti Dózsa még elveszítette az edzőjét, hiszen a december 24-i lapszám arról tudósított, hogy Szűcs Gyula lemondott. „Az Újpesti Dózsa szakosztályának vezetősége ülést tartott, és az első csapat edzői teendőinek ellátásával ideiglenesen Várhidi Pált, a második csapat szakvezetőjét bízta meg.”Indoklás később sem érkezett, de sokatmondó, hogy a hírt a 13. oldalon, egy keresztrejtvény, némi úszás és röplabda, valamint a karácsonyi lapszámból is kimaradhatatlan totótippek mellé sikerült tördelni.

Mindeközben Végh Antal már írta a Miért beteg a magyar futball? című sikerkönyvét. Nem csoda, hogy szépen, fokozatosan tényleg beteg lett.