Szimpátia és színpátia – Thury Gábor publicisztikája

Mit mondjak, nehezen emésztettem meg, hogy a mintegy ezer, a Ferencváros–Fiorentina labdarúgó Európa-konferencialiga-mérkőzésre érkező olasz szurkolót felkarolták az Újpest-szimpatizánsok, mi több, csatlakoztak hozzájuk a Groupama Arénában, s a lila-fehér magyar csapat drukkerei az FTC vendégeként is hallatták a hangjukat Fiorentina-szimpatizánsként. Hogy miért? A válasz egyszerű: a Fiorentina és az Újpest tábora között mély barátság alakult ki az elmúlt évtizedekben.

Erre mondom, értem én, csak fel nem foghatom.

Felelevenítenék még egy példát, amelyhez nem kell nagyot visszaugrani az időben: 2023 augusztusában a Debrecen az Ekl-selejtezőn az osztrák Rapid Wiennel mérkőzött, a Fradi-szurkolók pedig – a hasonló klubszínekért rajongó Rapid és az Üllői úti ultrák között kialakult jó viszonyra hivatkozva – az osztrákokat biztatták Bécsben és a Nagyerdei Stadionban is.

A világhálón nagy vitát váltott ki, hogy egy magyar együttes szurkolótábora miért nem a szintén magyar csapatnak drukkol – persze az is felvetődött, mitől magyar(ok) az(ok) az együttes(ek), amely(ek)ben kevés honfitársunk játszik? Továbbá ne keverjük össze a klubszimpátiát a nemzeti érzéssel. Erre visszatérnék, de előbb néhány gondolat.

Óhatatlanul is visszaidézném az ifjúságomat, s igyekszem kikerülni az emlékezet csapdáit. Nevezetesen: mi volt jobb, mi nem a Kádár-rendszerben, továbbá milyenek voltak és azóta hogyan alakultak át a szurkolói viselkedés normái?

Kezdem azzal, amióta az eszemet tudom, a nemzetközi kupamérkőzéseken a magyar együtteseknek szurkoltam, legyen az a Ferencváros, az Újpest (igen, a Dózsa), a Bp. Honvéd, a Vasas, de legyen szó az MTK-ról, a Győrről vagy éppen a Pécsről. Kimondottan örültem, ha kettős mérkőzés keretében léptek pályára kupacsapataink. S bizony akkoriban előfordult, hogy nem a Ferencváros játszotta a második mérkőzést a Népstadionban, hanem például a Vasas. Amikor 1966. október 5-én az FTC a VVK-ban 3:0-ra legyőzte az Olimpija Ljubljana együttesét, a pályán a Vasas követte a BEK-ben, s 5:0-ra lemosta a portugál Sportingot. Vége volt a Fradi-meccsnek (góllövők: Albert Flórián, Rákosi Gyula, Varga Zoltán), ezt követően lett telt ház, az egész lelátó a Vasasnak szurkolt (góllövők: Bakos Sándor, Farkas János 2, Puskás Lajos 2), s nem csupán azért, mert a két szurkolótábor között – hogy a napjainkban használatos kifejezést citáljam – mély barátság alakult ki. Illetve ez azért így nem igaz, maradjunk a jó viszonyban. Magam nem szégyellem, hogy kint voltam az Üllői úton 1974 őszén, amikor az FTC 0–0-s döntetlent játszott a Liverpoollal, de kimentem 1972-ben a Megyeri útra is, hogy lássam a Dózsa Celtic elleni 3–0-s (góllövő: Bene Ferenc 2, Fazekas László) győzelmét. Jó, azt azért nem sejtettem, mi lesz a végeredmény... Mivel abban az időben idegenlégiósok nem léptek pályára, nem tudom, hogyan viszonyultam volna a történtekhez, ha ők szerzik a gólokat, de gyanítom, ugyanúgy. Viszont egyetlen jelenlegi külföldi nevét sem helyettesítem az előbb felsoroltakkal, mert – szó szerint – nem lehet őket egy lapon említeni.

Ha az időnként nosztalgikusan megénekelt honi kettős rangadókra gondolok vissza, az FTC és a Vasas szurkolói szimpatizáltak egymással (persze csak akkor, ha a két gárda nem egymás ellen játszott), ahogyan a Honvéd és az Újpest drukkerei is. Ez azt jelentette, hogy egy Fradi–Dózsán a piros-kék hívek az előbbi, a honvédosok az utóbbi csapatnak szurkoltak. Ha nem volt telt ház – igen, az emlékezet csalóka, mert számos alkalommal nem telt meg a Nép­stadion –, a szurkolók átvándoroltak arra az oldalra, amerre kedvenceik támadtak. Óhatatlan volt, hogy a két tábor találkozzon egymással, mégsem történtek atrocitások. Jó, a rendőröknél mindig kéznél volt a Kádár-kolbász, azaz a gumibot, ha valaki renitenskedett volna... S az is igaz, volt olyan Fradi- és válogatott meccs, hogy a Verseny utcában lovas rendőrök mutatták az utat – kardlappal – a hazamenőknek... Ha példaképet választott valaki, az csak magyar futballista lehetett. Két okból is: itthon nem rúgta a labdát más nemzetiségű, de ami fontosabb, klubjainkban ikonok játszottak.

Labdarúgásunk hosszú agóniája egybeesett a nemzetközi futball piacosodásával, az egyre inkább jelentkező globalista törekvésekkel. Lehet, sommás vélemény, de úgy gondolom, helytálló azzal a kiegészítéssel, ha egy kis srác példaképet keresett – most viszont szándékosan magyar nevet már nem említek... –, Lionel Messire vagy Cristiano Ronaldóra esett a választása. Tetszett, nem tetszett (nekem nem), elfogadtam – szerencsére Szoboszlai Dominik berobbanása változtatott a helyzeten. Mindeközben – hely hiányában ismét sommásan – a külföldi klubok többségében nagyítóval is alig lehetett a klub nemzetiségével azonos nemzetiségű labdarúgót találni, a szokás itthon is elterjedt, és mindeközben a szurkolói viselkedés is változott. Különböző nációk azonos klubszíneket viselő klubjainak drukkerei keresték egymás barátságát, társaságát, ez odáig fejlődött, hogy eljártak egymás mérkőzéseire szurkolni. Ugyancsak eközben az ádáz ellenfelek rajongói – legalábbis a kemény mag képviselői – úgynevezett ustawkán (magyar értelmezésben előre egyeztetett tömegbunyó, általában semleges helyszínen) mérték össze erejüket bizonyos szabályok között. Folyt a vér, férfias küzdelemnek hívják, egyetlen előnye, hogy stadionon kívül zajlott...

No de akkor hová álljunk mi, magyarok? – teszem fel a kérdést. A csípőből leadott válasz a következő: ne keverjük össze a nemzeti identitást a klubszimpátiával. Már csak azért sem, mert a klubfutball nemigen van tekintettel a nemzeti érzésekre, értékekre. Lásd: közel-keleti tulajdonos európai klubjában távol-keletiek és afrikaiak hemzsegnek. A tulajokat leszámítva Magyarországon sem más a helyzet, de egy lényeges különbség azért van: a Ferencváros, az Újpest és a DVSC is magyar licenc alapján vesz részt a honi vagy az elnevezés szerint nemzeti bajnokság élvonalában. A hagyományaitól és persze ettől is magyar. Ugyanakkor megjegyzem, a futball-legendák karácsonyán a Puskás Arénában Csányi Sándor MLSZ-elnök köszöntőjében kitért arra is, a magyar fiatalok beépítését ösztönözve a szövetség szankciókkal igyekszik majd mérsékelni a légiósáradatot – még úgy is, hogy az Európai Unióban a munkaerő szabad áramlásának elve értelmében a Bosman-szabály van érvényben, ám honi együtteseink keretében nem csupán EU-országok futballistái kapnak helyet.

Magam nehezebben azonosulok a sok légióst alkalmazó együttesekkel, mint hajdanán a magyarokkal felállókkal. És ez nem rasszizmus kérdése. Nekem a hagyomány tört meg, átvitt értelemben az, hogy a szomszéd fia játszik, de ha még sincs így, aktív karrierje után is a sportággal foglalkozik, ergo itt van közöttünk, jót is, rosszat is szakért, akár kötődhetek hozzá. A langaléta vagy éppen zömök színes bőrű srác már éppen máshol (megélhetési) légiós. Nem érzem úgy, hogy a hazafiság kérdését összemosnám a klubszimpátiával. Ha magyar csapat játszik a nemzetközi kupában, szurkolok neki.

Ami pedig a konkrét példát illeti: az UEFA-együtthatót az európai sorozatokban szereplő együttesek teljesítménye is meghatározza. Az Újpest megnyerheti az MK-t, a bajnokság végén kupaindulásra jogosító helyen állhat az NB I-ben, a lila-fehér drukkereknek már csak azért is kutya kötelességük lett volna a Fradi mellett kiállniuk a Fiorentinával szemben, mint ahogy a zöld-fehér szurkolóknak a Debrecennek szorítaniuk a Rapid ellen, mert a Ferencváros és a Debrecen szereplése javítja ezt a bizonyos koefficienst. Minél tovább jut egy magyar csapat, abból közvetve a többi honi együttes is profitál.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!