Túlzás nélkül – Malonyai Péter publicisztikája

Megütötte a fülemet Golovin Vlagyimir kapitány indoklása, amely szerint a női kézilabda-világbajnokságon a túlzott akarás miatt jött az összeomlás a Montenegró és a Svédország elleni meccsen. Hogy az elején kezdjem, ott a mondás, hogy a nem akarásnak nyögés a vége, tekintsük ezt az egyik végletnek. A golovini indoklás szerint a másik sarokpontnak, a túlzott akarásnak is lehet nyögés a vége.
Megütötte a fülemet Golovin Vlagyimir kapitány indoklása, amely szerint a női kézilabda-világbajnokságon a túlzott akarás miatt jött az összeomlás a Montenegró és a Svédország elleni meccsen. Hogy az elején kezdjem, ott a mondás, hogy a nem akarásnak nyögés a vége, tekintsük ezt az egyik végletnek. A golovini indoklás szerint a másik sarokpontnak, a túlzott akarásnak is lehet nyögés a vége.

Itt mintha megállna a tudomány, pontosabban a tudomány nem, csak éppen a kapitányi sommás indoklás igyekszik lezárni egy folyamatot.

Kezdem az elején. Az akarat egyértelműen szellemi tevékenység, a fejekbe viszont képtelenség belelátni, ehhez még egy kapitányi kinevezés is kevés. A lényeg mindig a döntésekben rejlik, s persze előtte a választási lehetőségekben, a végeredmény lesz, ami látható.

Esetünkben – maradva Golovin mesternél – a csapat védekezésben szétesett, a helyzetek kimaradtak, a lányok nem azt játszották, amit megbeszéltek, ráadásul nem mozogtak eleget. Ez utóbbi (kevés mozgás) eleve ellentmond az akarásról szőtt elképzeléseinknek, de a többi eleve a játékelemek közé tartozik. Aki rosszul lő ziccerben, nem figyel védekezésben, eladja a labdát, abban függetlenül az akarástól, a szándéktól, eleve benne van a hiba – mindez felkészüléssel, felkészítéssel javítható. Ha egy csapat (jelesül a mienk) egy meccsen (Montenegró) tizenhárom percet játszik úgy a hatvanból, hogy nem lő gólt, akkor...

Általánosítani pedig nem érdemes, hiszen a tudósítás szerint a svédek ellen Albek Anna „egyszemélyes hadseregként” harcolt, sorozatban négy gólt szerzett – nála erre vezetett a túlzott akarás. Arról nem beszélve, hogy a horvátok elleni felejthetetlen utolsó tizenöt perc, s eredményeképpen az olimpiai selejtező elérése arra vezetett, hogy kiemelhessük az akarást, ami, ha siker a vége, nem kudarc, normális, szükséges, semmiképpen sem túlzott.

Montenegró ellen a szünetben 10–7-re vezettünk, a vége 18–24 lett, a svédekkel szemben harminc perc után 11–10 volt ide, ebből lett 22–26. Nem vagyok jártas a női kézilabdázók öltözőjében, így elképzelni sem tudom, mi mindennek kell történnie ahhoz, hogy az akarás túlzottá váljék egy szünetnyi idő alatt. Meg aztán a délszláv, a skandináv sportolók kapcsán gyakran kiemeljük, hogy ők aztán tudnak küzdeni, náluk az akarás akár túlzott, akár nem, természetes, fel sem vetődik arrafelé, hogy kicentizzék, és a végén a képünkbe vágják – felmentésként, magyarázkodásként.

Golovin mester egyébként következetes. Egy esztendeje, a ljubljanai Európa-bajnokságon úgy nyertük meg az első meccsünket Svájc ellen 33–28-ra, hogy a szünetben vesztésre álltunk (12–14), amiről a kapitány azt mondta, hogy „a túlzott akarás megbénította a játékosokat”, meglátjuk, a későbbiekben már nem lesz gond. Azért akadt, csak Szlovénia ellen nyertünk még (29–25) így végeztünk a 11. helyen a 16 csapatos tornán.

Meg ott volt, amikor csapata az MTK 2015 szeptemberében, a bajnoki nyitányon 23 (!) góllal kapott ki Debrecenben. „A túlzott akarás blokkolhatta a lányokat” – magyarázta akkor (is), de legalább hozzátette, hogy játékosai a végére „elvesztették a hitüket”. Ami már érthetőbb, mint az akarásos semmi.

Az is a kapitány mentsége, hogy érvelése nem új, történetileg bukkan fel a magyar sportban, más kérdés, hogy miután a kommunikáció régebben még párbeszéd volt és nem tudomány(oskodás), valamivel érthetőbben. Az ETC–VAC (1:0) másodosztályú futballbajnokin a VAC-játékosok elkeseredett győzni akarással küzdöttek, a jelző jóvoltából pontosan érthető, miről volt szó. Vagy 1950-ben az NB I-ben a Dorog–Győr (2:2) bajnokin a dorogiak ideges kapkodása miatt a dorogi Pozsonyi Ignác dühből elkaszálta a győri Kertesi Ignácot. Itt is tudni lehet, mi a lényeg.

De a túlzott akarás előkerült 1967-ben is, amikor férfi kosárlabda-válogatottunk 13. lett az Európa bajnokságon. Igen ám, de megmagyarázva. E szerint „a leégéstől való félelem” vezetett a labdaeladásokhoz, a gyenge taktikai fegyelemhez és a pontatlan dobásokhoz, amit megtámogatott, hogy nem volt a pályán egy igazi irányító.

Aztán a müncheni olimpia előtt (1972) az atléták ob-ján is előkerül a fogalom a kettős tét (bajnoki cím és jönnek a játékok), ám ott áll, hogy a túlzott akarás „mozgászavarokban és csalódást okozó eredményekben jelentkezett”. És két évvel később szintén, amikor a BLSZ-bajnokságban a futballistáknál „a felfokozott harci kedvnek tudható be, hogy megugrott a kiállítások száma”, olyannyira, hogy a BLSZ fennállása óta a legtöbb játékost tiltották el.

Valamennyire megnyugtató, hogy maguk az érdekeltek sem tudnak nagyon mit kezdeni a túlzott akarásra való hivatkozással. Aktuálisan a Golovin-csapat legjobbja, a kapus Böde-Bíró Blanka tette tisztába a fogalmat. „Mi sem tudjuk, hogy miért alakult így. Ha tudtuk volna az okát, hogy miért esünk vissza, akkor nem úgy ment volna a meccs” – magyarázta, hitelesen.

Aztán ott volt a kazanyi vízilabda-világbajnokság 2015-ben, amikor az 5. helyért játszva kikaptunk Montenegrótól (9–10). „Felpörögtünk erre a meccsre is, a túlzott akarásból adódtak gondok” – így Erdélyi Balázs, Szivós Márton pedig: „Nem volt meg a kellő pörgés, pedig a motiváció rendben volt, mert mindenképpen szerettük volna megszerezni az ötödik helyet. De úgy látszik, Montenegró is... Nem tudok most okosat mondani.” Benedek Tibor szövetségi kapitány így beszélt: „Nem pörögtünk annyira, amennyire kellett volna. Utána elkezdtünk gyorsabban játszani, de nem éreztük a súlyát, mennyire fontos az ötödik hely.”

Talán a legérthetőbb magyarázat Nagy Györgyé, a sportpszichológus a Népsportban írt cikket a témáról, még a hatvanas években. Azzal kezdi, hogy amennyire rossz, ha a versenyző nem érzi át a verseny jelentőségét, de legalább olyan mértékben káros a túlzott akarás, azaz, ha aránytalanul nagy jelentőséget tulajdonít a küzdelemnek. Ez esetben az az eredmény, hogy a szokatlanul erős energiaadagolás következtében a már jól kialakult mozgássorok megbomlanak. Hibás a technika (túl gyors vagy a feleslegesen bekapcsolt izomcsoportok miatt merev, darabos a mozgás), így nem lehet eredményes a fellépés.

És most vissza Golovinhoz, aki a világbajnokság után már szűkítette a kört. Arról beszélt, a lányok nem hiszik el, hogy bármilyen ellenféllel szemben sokkal többre is képesek. Ha olyan hitük lett volna korábban, mint a horvátok elleni meccs hajrájában, a svédeket is el lehetett volna csípni. De a végkicsengés már sántít: „Erőt kell meríteni abból, hogy mínusz hatról sikerült megfordítani az utolsó meccset, és ennek a tanulságát kell magunkkal vinni.” A kézilabda komoly játék, nem véletlenül népszerű. Így aztán lett légyen akármilyen nagyszerű egy pozitívumba fordító negyedóra, kevés a triumfáláshoz, ha a mínuszt félórákban mérhetjük. főként, ha a bajt végül is csak megúsztuk, s nem száműztük.

De nem csak labda van a világon, ezért Háy Jánost idézem, aki összefoglalja a lényeget saját világában: „A túlzott akarás megizzasztja az írót, az izzadság ráfolyik a szövegre, s nincs olvasó, aki ennek ne érezné a szagát.”

Hát így vagyok a semmitmondó, s ezáltal az érdeklődőt lebecsülő nyilatkozatmondat-foszlányokkal.

A mostani lányoknak innen is kézcsókom, arról az oldalról, ahol még ma is fényes emlék jó néhány egykori teljesítmény. Például a nekem legendás hajdani Fradié, Farkas Ágival, Kökény Beával, Pádár Ildikóval, Szarka Évivel és a többiekkel, akik nem túlzottan, de nagyon akarva, felnőtt emberként, tudva és értve tették a dolgukat a pályán (is).

Ma is inkább magyaráznak, mint magyarázkodnak.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!