Népsport: Kutas István jött és futtatott

„A labdarúgósportág előtt álló feladatok megvalósítása érdekében a jövőben az MLSZ vezetése nagyobb létszámú elnökségből, s intézőbizottságból áll.”  Dr. Beckl Sándor államtitkár, az OTSH elnöke, a sportági szövetségek működési szabályzatának megfelelően döntött, erről a Népsport 1974. február 7-i száma számolt be. A korábbi elnök, dr. Terpitkó András felmentését kérte, ezt a korszellemnek megfelelő szöveggel tálalva – érdemei elismerése mellett – elfogadták. Az új elnökség vezetését a kipróbált sportfunkcionárius Kutas Istvánra bízták.

Mielőtt a részletekre rátérnénk, nézzük a honi labdarúgás helyzetét. Válogatottunk az 1970-es mexikói vb után az 1974-es NSZK-beli vb-re sem jutott ki. A szakemberek már az 1969-es marseille-i kudarc (Csehszlovákia, 1:4) idején látták a gondokat, nem véletlen, hogy a december 3-án lejátszott mérkőzés után néhány nappal konferenciát tartottak: „Lemaradás erőnlétben és technikában. (…) Edzésmódszerünk nem felel meg a kívánalmaknak” – írta a Népsport, amely a heti négy edzést is kevesellte, hozzátéve: „Még nagyobb baj volt, hogy a munka intenzitása is csökkent.”  Borbély Pál nem tagadta: „Rengeteg volt a százszázalékos pontossággal megjósolható döntetlen, győzelem. A bajnokság tisztátalansága szoros összefüggésben van válogatottunk bukásával, hiszen aki hét közben erőfeszítés nélkül kapja, illetve adja a pontokat, az egyik napról a másikra képtelen helytállni idegtépő küzdelemben.”

Felvetődött tehát a bundázás gyanúja, emellett néhány játékos nemegyszer ittasan jelent meg az edzésen, az MTK-ban 1971 nyarán a futballisták fellázadtak Palicskó Tibor edző ellen. A főkolomposokat eltiltották, majd felmentették (hogy ne essen ki a csapat…), az 1971–1972-es idény 29. fordulójában az MTK–Egyetértés találkozó 0–0 lett, a Népsport a minősíthetetlen játékot látva nem osztályozta le a játékosokat, a színvonalra egy csillagot adott…

Ennek ellenére még a pályán ment a legjobban. Az Újpesti Dózsát 1972-ben a BEK-negyeddöntőben állította meg a Celtic, rá egy évre ugyancsak a négy közé jutásért a Juventus, az UEFA-kupában a Ferencváros 1972-ben az elődöntőben esett ki a Wolverhamptonnal szemben. Válogatottunk Illovszky Rudolf vezetésével negyedik lett az 1972-es belgiumi Eb négyes döntőjében, a müncheni olimpián labdarúgóink ezüstérmet szereztek. A válogatott úgy maradt le az 1974-es vb-ről, hogy a selejtezőben nem kapott ki, Illovszky talán ezért maradhatott kapitány 1974 nyaráig.

Kutas tisztában volt a sportág állapotával, egyáltalán a magyar sporttal – 1949 és 1983 között a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa közvetlen fennhatósága alatt működő Országos Testnevelési és Sportbizottság (később Sporthivatal) Sportoktatási Hivatalának vezetője volt. Ugyanakkor autokrata, aki mindenkinél mindent jobban tudott, ellentmondást nem tűrt. Vezette a Népsport és a Képes Sport szerkesztőségét is.

Hivatalba lépésével párhuzamosan az OTSH határozatot hozott a nemzeti bajnokság (NB) 1974–1975-ös átalakításáról. A csapatok számát 226-ról 116-ra csökkentették, megszűnt az NB I B, egycsoportos NB II és négycsoportos NB III lett. Az első osztályban 16, a másodvonalban 20, az NB III-ban csoportonként ugyancsak 20, összesen 80 csapat vett részt. A változtatásra az indoklás szerint azért volt szükség, mert nem biztosította a vidéki csapatok felfelé áramlását, míg a fővárosnak indokolatlanul nagy képviseletet adott, 54 NB-s együttest: „A területeken nem szervezték tovább a bajnokságot, s ennek egyenes következménye lett a törvényszerű visszaesés.” A Népsportban Ardai Aladár kifejtette: „Száztíz csapattal csökken az év őszétől a Nemzeti Bajnokságban szereplő együttesek száma. Olyan ez a műtét, mint amikor a nemes fajta, de elöregedett fákat megifjítják. (…) Az NB szűkítése egyben a megyei bajnokságok színvonalának jelentős emelésére ad lehetőséget, (…) a játékosok megértik, hogy most már be kell állniuk a sorba.” A Labdarúgásban Kutas István a labdarúgók szemléletváltásáról is írt: „Nemcsak a mérkőzésekre kell készülniök, hanem az edzésekre is! (…) A vasárnapok dicsőségének a biztosítéka tehát a hétköznapok becsületes, odaadó tevékenységén nyugszik.”

Kutas szakmai irányításával megjelent  „A labdarúgásra vonatkozó irányelvek és állásfoglalások” című 167 oldalas brosúra, tartalma 1974. július elsejétől lépett hatályba. Kötelező jelleggel „hetenként változóan a következő feladatokat kell elvégezni”: az egyik hétfőn 100x30 méteres vágtafutás, egy hét múlva 12 perc folyamatos futás (minimum 3000 m), kedden 2000 m gyors és lendületes futás (30-70 m-es résztávokban, tetszés szerinti bontásban). Az elvégzett munkát kontrollálták, ebben szerepelt 10x30 m-es futás, 12 perces futás, továbbá a tízesugrás. Az 1974–1975-ös évadban előre megadott időpontokban hatszor ellenőrizték a munka hatékonyságát. Ez volt az elhíresült követelményrendszer, amely óriási vitát váltott ki, de nem volt pardon: Kutassal senki sem mert szembeszállni, ahogy mondani szokták, a karaván haladt…

Az edzőbizottság tagjai inkognitóban ellenőrizték, elvégzik-e a csapatok a penzumot, még a pályák WC-ablakából is leselkedtek. Dalnoki Jenő életrajzi könyvében ezt mondta: „Beírtuk a »fal« eredményeket, s közben, mint egy zsonglőr, fél- és egypercenként indítottam a játékosokat, mert ha ilyen szanaszét indítással, egyszerre sok játékos fut, képtelenség pontosan ellenőrizni a női WC-ből.” Még a kemény Fradi-edző is berzenkedett, pedig ő aztán már az ifiben meghajtotta a gyerekeket.

A becsületesen készülő Bene Ferenc a Ferike, a góleádor   című könyvben is kritizálta a rendszert: „Állítom, hogy nem akadt akkoriban egyetlen futballista sem, aki ne gyűlölte volna azokat az esztelen előírásokat, mint például az órákig tartó labda nélküli monoton futásokat! (…) Amikor tudtam, hogy aznap következik a 100x30 meg a 10x400 méteres futás, hogy a 12 perces elmét-lelket sanyarító körözésekről a salakpályán ne is beszéljek, hát akkor bizony undorral mentem edzésre. Csináltuk, mert kötelezővé tették, csak éppen hit és meggyőződés nélkül.”

Pintér Sándor – aki 1975-ben megnyerte a Lóversenypályán a labdarúgóknak kiírt 4000 méteres versenyt – az FC Antwerpnél légióskodott, megröntgenezték a lábait, ez egyiket 87, a másikat 82 évesnek tartották:  „Beleöregedtek a lábaim” – mondta a válogatott középpályás. Szűcs Lajos 1975-ben így látta: „A követelményrendszer a mostani finomításokkal jól szolgálja a célt. Szinte minden mérkőzés végén úgy érzem, tudnék legalább még egy félidőt játszani.”  A békéscsabai Kerekes Attila – a 30 métert 4.1 mp, a 3600 métert 14:27 perc alatt futotta le – szerint: „Amikor bevezették, s először kellett lefutni a meghatározott távokat, nagyon elfáradtam, de másnapra elmúlt a fáradtság, s úgy éreztem magam, hogy majd kidurranok az erőtől.”

Baróti Lajos – akinek az edzőbizottság vezetőjeként végre kellett hajtatnia a követelményrendszert – kritikusan, egyben önkritikusan értékelt: „Kész helyzet elé állítottak, mire az edzőbizottság elnöke lettem. (…) Elhibázott dolog volt, amelyben minden magyar edző, így én is hibáztam. A Cooper-teszt Amerikában, ahol kitalálták, az állóképesség ellenőrzésére, nálunk viszont a növelésére szolgált. Senki sem szerette, de az tény, hogy az 1978-as világbajnokságra kijutottunk. A hibák ellenére is észre lehetett venni a változást, a mérkőzések iramosabbak lettek. A rendszeres munkával eredményt lehetett elérni.”

Tény, a gyorsasági állóképesség fejlesztésére kellett volna nagyobb hangsúlyt fektetni, sőt az is, hogy a módszer a kreativitást háttérbe szorította, ugyanakkor rendszer került a rendszertelen futballvilágba.

És – éppen Baróti vezetésével – a válogatott kijutott az 1978-as vb-re.