Címlapsztori: 125 éves a Ferencváros!

– A futballcsapat sorozatban hatodik bajnoki címét söpri be idén, ezzel megdöntve az örökös klubrekordot. A férfi jégkorongozók elsősége is tény, a férfi vízilabdázóké és a női kézilabdázóké még nem az, de papírforma. Ha utóbbi kettő is valóra válik, az FTC története során először nyer egyazon évben a négy legnépszerűbb szakosztály bajnokságot. A 125 éves klub most ért fel a csúcsra?
– Valóban rendkívüli évet zárhatunk, de a csúcs még messze. Van egy mondásom, amit évek óta ismételgetek és ami így hangzik: „Ha a Kékest nézegeted, sosem fogod megmászni a Mont Blanc-t!” Én mindig feljebb és feljebb tekintek, mert meggyőződésem, hogy csakis így, ezzel a szemlélettel fejlődhet tovább, lehet még eredményesebb az FTC. Ezt várom el a klubnál dolgozó összes kollégámtól, legyen az sportoló, edző, sportvezető, sofőr vagy takarító. Mindazonáltal valóban fantasztikus lehet ez az idény, és büszkék is vagyunk rá, de például a hazai kupák tekintetében és a nemzetközi kupaporondon még több sportágban lehet bennünk hiányérzet. Ha azt vesszük, hogy tizenhárom évvel ezelőtt milyen állapotban voltunk, akkor azért nem tagadom: büszkeség tölt el.

– Ön e 125 évből hányat élt meg aktív fradistaként? Mikor és miért lett a Ferencváros szurkolója?
– Van egy gyerekeknek szóló mesekönyvünk, amelynek az a címe, hogy „Fradista leszek”, a reklámszlogenje pedig úgy szól, hogy „Apáról fiúra!” Így volt ez az én esetemben is. Szóval, ez a szerelem már több mint ötvenéves, és valószínűleg a legvégsőkig tartani is fog. Egyetlen élményhez nem tudom kötni ezt a „szerelembe esést”, de tény: megboldogult édesapám sokat tett azért, hogy hozzá hasonlóan az én ereimben is zöld vér csordogáljon. Csak azt sajnálom, hogy a legfrissebb, a fentebb említett történelmi sikereket, ezt a fantasztikus idényt ő már nem élhette meg…

Égi jel: sas a keresztlécen

– A jelen sokak előtt ismert, a múlt talán kevésbé; melyek voltak ön szerint az elmúlt 125 év legkiemelkedőbb eredményei, sikerei, illetve legfájóbb kudarcai, legsúlyosabb megpróbáltatásai?
– Ha az egész klubot, külön-külön az egyes sportágakat vesszük, napokig tartana összeszedni a legszebb sikereinket. Mivel a futball a legnépszerűbb sportág, ezért egyértelműen kiemelkedik a VVK-sikerünk. A Fradin kívül azelőtt és azóta sem tudott egyetlen magyar klubcsapat sem nyerni valamelyik európai kupasorozatban. A mai modern futballban persze már sokkal nehezebb ilyen szintre jutni. Ettől mi fradisták vagyunk, minden ellenfél ellen úgy megyünk ki a pályára, hogy igenis legyőzzük! Kézilabdában és vízilabdában is nyertünk KEK-et, utóbbiban pár esztendeje BL-t is, és mind a női kézisek, mind pedig a férfi pólósok jó eséllyel pályáznak arra, hogy idén vagy jövőre újra a csúcsra érjenek. Női kézilabdában kifejezett cél, hogy BL-t nyerjünk. Közeleg a párizsi olimpia, amelyre harmincnál is több ferencvárosi magyar sportoló juthat ki, ez is abszolút rekord lenne. Ugyanakkor ha az elmúlt 125 évre tekintünk vissza, nem csak a pályán elért eredményekről kell beszélnünk. Ezt a klubot többször is el akarták lehetetleníteni, meg akarták semmisíteni. Gondoljunk csak az ötvenes évek Kinizsi-korszakára, vagy amikor a kétezres években kizártak bennünket a másodosztályba! Mi azonban harcoltunk mindig, ez a hitvallásunk: küzdeni mindig, feladni soha. Ez egy összetartó nagy család, a Fradi-szív és az egység a mi igazi erőnk. Erre vagyok a legbüszkébb! Persze emberek vagyunk, hibázhatunk, hozhatunk rossz döntéseket, de amíg ez a hozzáállás megvan mindenkiben, amíg mindenki számára igaz az a mondás, hogy „első a Ferencváros, második a Fradi, harmadik az FTC”, addig nem lehet baj.

– A „Küzdeni mindig, feladni soha” mellett másik, leggyakrabban idézett jelmondat szerint fradistának lenni felelősség. Magasztos elv, de a hétköznapi gyakorlatban ez mit jelent, miként érvényesül vagy éppen csorbul?
– Azt jelenti, hogy egy fradistának, aki az egyesület színeit képviseli, a pályán és azon kívül is a klubhoz méltó módon kell viselkednie. A mi sportolóinknak, edzőinknek, de még a munkatársainknak is példát kell mutatniuk az élet minden területén. De igaz ez a szurkolóinkra is, akikkel megvívtuk a magunk csatáját, de mára örömmel nyugtázhatom: mindenki megértette, hogy fradistának lenni a lelátókon is felelősség! Büszke vagyok rá, hogy évről évre megújuló, kirekesztés­ellenes programunkat az UEFA is követendő példaként emlegeti Európa-szerte.

– A szurkolókkal megvívott csata végül reális kompromisszummal és egy megmagyarázhatatlan, égi jellel, a Fradi-sas különleges röptével zárult. Emlékszik erre?
– Természetesen. Ezt nem lehet elfelejteni. A sas nem a szokásos helyén szállt le, hanem akkor, amikor a tábor visszatért, egyetlen alkalommal, felült a keresztlécre, éppen a B-közép előtt, és nézte a szurkolókat. Nem nekik háttal, a pálya felé fordult, hanem őket figyelte, szemtől szemben. Hihetetlen volt. Aki addig kételkedett a Jóisten létében, az bizonyosságot szerezhetett felőle. Bennem is rengeteg indulat, érzelem szabadult fel amiatt, hogy végre nem kell a saját szurkolóinkkal vitatkoznunk.

Öt európai topligába adtak el futballistát

– Amint erről beszél, most is szinte elcsuklik a hangja, és – ellentétben a politikusi énjével – a Ferencváros elnökeként gyakran kapni hasonló elérzékenyülésen. Én magam is számos alkalommal tapasztaltam ezt, és ez nem lehet szerep, mert akkor Kossuth-díjat érdemelne.
– Sokan nagyon kemény embernek gondolnak, de tele vagyok érzelmekkel. Ilyenkor nagyon sok gondolat fut át rajtam. Ez nekem nem munka, hanem szolgálat. Úgy is tekintek magamra, mint egy szolgára. Nekem kell példát mutatnom fegyelemből, alázatból, sok mindenből. Van például egy karórám, körülbelül nyolcezer forintot ér, vagy már annyit sem. De szívesen hordom, sokszor nyertünk úgy, hogy ez volt a csuklómon. És akkor is ezt szoktam általában felvenni, amikor olyan emberek társaságában vagyok, akik milliós órákat hordanak.

– Valahonnan ismerős alapállás. Annak idején Sárosi György volt az első labdarúgó, aki autót vásárolt, de hogy ne fájjon a társak szíve, néhány utcával odébb parkolt le, és gyalog ment a pályára. Ennek azonban lassan kilencven esztendeje. E magából kifordult, szinte minden hagyományos értéket tagadó, relativizáló világban mennyire őrizhető, őrizendő meg a Ferencváros szellemisége, család jellege, tradíciója?
– Egyre nehezebben, de megőrizhető. Abban egészen biztos lehet ön is, hogy ide nem teszi be a lábát egyetlen genderaktivista sem. És sosem fogunk szivárványos karszalagban pályára lépni. Ez olyan véget nem érő misszió, ami közös érdeke minden fradistának, és fontos feladata a mindenkori klubvezetőségnek. A mai világban mi még mindig a klasszikus értékekben, a normalitásban hiszünk, márpedig ennek szerves része a család, a közösség, az együvé tartozás érzése. Igyekszünk folyamatosan fejlődni, megfelelni a legnagyobb kihívásoknak, a modern kor követelményeinek, de mindezt úgy kell tennünk, hogy közben a lényeg, a klub szellemisége ne vesszen el.

– Annál is inkább, mert a Ferencváros nemcsak az ország – vagy a fél ország – csapata, hanem a nemzeté, a történelmi sajátosságokból adódóan a trianoni határon kívüli, magyarlakta területeken megtartó, kohéziós erő. Aki fradistaként nevelkedik, az ebbe nő bele. De akit egy-két idényre a Népligetbe fúj a szél, az mennyit érzékelhet, értékelhet e küldetésből?
– Büszkék vagyunk rá, hogy a nemzet csapatának neveznek bennünket. Rengeteg szurkolónk érkezik vidékről (felméréseink szerint egy fradista átlagban több mint 110 kilométert utazik azért, hogy eljusson egy meccsre!), és tudjuk, hogy a határon túlról is szorítanak nekünk. Említettem az olimpiát, a világversenyeket. Nekünk mindig is fontos volt, hogy sportolóink ne csak a zöld-fehér, hanem a piros-fehér-zöld színekért is küzdjenek. Mindezt persze büszkén tesszük, hiszen egy fradistának a nemzeti öntudat legalább olyan fontos, mint a sportsikerek.

– A nemzetközi szintű eredményesség klasszis légiósokra épülő, a Fradi hagyománya ellenben magyar többségű csapatokat feltételez. Hogyan oldható fel ez a kontraszt?
– Meg kell találni a megfelelő egyensúlyt. Látni kell, ma már az a trend, hogy egy-egy sikeres futballcsapatban több a légiós, mint a hazai játékos. Igaz ez a német, az angol, az olasz és a spanyol ligák sztárklubjaira is. Amikor a Chelsea 1999 végén a karácsonyi fordulóban angol játékos nélkül állt fel Southamptonban, az még földindulást okozott, manapság már senki nem akadna fenn ezen. Nemrég vívott hatalmas csatát a BL-ben a négy közé jutásért a Manchester City a Real Madriddal. A címvédő szigetországiak kezdőcsapatában három angol jutott szóhoz, a továbbjutó madridiaknál már csak két spanyol, de ha a Brazíliában született, brazil válogatott kettős állampolgár Vinícius Júniort beleszámolom, akkor is csak három. Senki sem kérte számon. Ehhez jön még az, hogy azokat a magyar labdarúgókat, akik valóban erősítést jelentenének a Fradinak, nem tudjuk megfizetni, így aztán Hajnal Tamás vezetésével játékosmegfigyelői csapatunk világszerte olyan tehetségek után kutat, akik nemcsak szakmai alapon, hanem személyiségükkel is „passzolnak” a Fradihoz. Egyébként nyitva áll a lehetőség a magyarok előtt, de ehhez jobbnak kell lenniük a légiósoknál. Büszkék vagyunk rá, hogy az elmúlt bő egy évtizedben mind az öt európai topligába el tudtunk adni játékosokat. Ez azt mutatja, hogy a Fradinál minőségi munka folyik, hogy innen igenis el lehet jutni a legmagasabb szintre is.

Halálukig szolgálták a Ferencvárost

– Itt tartunk hát a 125. születésnapon. Ön szerint milyen állapotban, belső és külső környezetben köszönt majd rá a Ferencvárosra a 150. évforduló?
– Szeretném azt hinni, hogy még ennél is jobb állapotban, még ennél is nagyobb sikereket elérve, de ez még annyira messze van, hogy kár lenne tippelni, jós pedig nem vagyok. Azt viszont tudom – már csak azért is, mert az elmúlt 125 év történései ezt bizonyítják –, ha hazánkban olyan viszonyok uralkodnak, amelyek közepette nem fontos a sport, a közösség és a nemzeti értékek, akkor a fradisták semmi jóra sem számíthatnak. Amikor a baloldal volt hatalmon, mindig kettőzött erővel kellett küzdenie a Fradinak a talpon maradásért. Így aztán a 150. születésnapunkra azt kívánom, hogy akkor is legyen egy olyan hely a Földön, mint Magyarország, legyen egy olyan nemzet, mint a magyar, és legyen egy olyan klub, mint a Ferencváros, amely sikeres, nemzetközi szinten is ismert és elismert, amelynek értékei mit sem változtak. Ha akkor is küzdünk majd mindig, nem adjuk fel soha, ha akkor is felelősség lesz fradistának lenni, ha akkor is fontos lesz a normalitás, a hagyomány és a nemzeti öntudat ebben az országban, akkor huszonöt év múlva is rengeteg boldog fradista fogja ünnepelni szeretett klubját.

– És akkor is itt áll még Springer Ferenc doktor egykori íróasztala? És akkor sem merészel hozzá leülni senki?
– Remélem, hogy így lesz. Az alapító elnök egyébként nem lemondott, nem leváltották, hanem innen halt meg, a fia, aki a labdarúgó-szakosztály elnöke volt, szintén innen halt meg. Irigylem őket, halálukig szolgálhatták a Ferencvárost!

– E kijelentéséből az alkalomhoz illő pá­tosz mellett némi fatalizmus is kiérezhető. Azért nyugtasson meg, nem halni készül, ugye?
– Persze hogy nem. Élni, ha lehet, méghozzá sokáig. Bár nem olyan sokáig, mint a Ferencváros, amely, mi mást kívánhatnék most, ezen a jeles születésnapon, éljen örökké!