Hagyomány a tradíció hiánya – Malonyai Péter publicisztikája

MA ESTE RENDBEN LESZ minden, már ami a Magyar Kupa rangját illeti, annak jóvoltából, hogy a Fradi az egyik fél, biztosított(abb) az érdeklődés. Hogy a presztízst a nézőszámban kell-e keresni, abban azért vannak fenntartásaim. Mert a hagyományok becsületéhez nem elegendőek a számok – a tradíció vagy létezik, vagy nem.

Márpedig nálunk kupaügyben bizony kissé csorba a serleg, mert ugyebár ha valami régi, az még nem feltétlenül értékes. A mi kupánkra nem lehet panasz, 1910 a hivatalosan Magyar Kupának hívott sorozat első fináléjának dátuma, ám már a kezdet sem a rangot szolgálta.

Kupa ugyanis nem volt, sem akkor, sem később, az MTK hetedik győztesként jutott végre serleghez az UTE legyőzése (4:1) után, 1923-ban. Sőt, jóval utána, hiszen nem készült el idejében, így a júniusi döntő után októberben vette át a klubot képviselő Toldy Zoltán az MLSZ tanácsülésén. Csak úgy mellékesen adták át neki, hogy vigye haza a Hungária útra, hiszen a tanácskozás fő témája a magyar–osztrák meccsről (2:0) szóló szövetségi kapitányi beszámoló volt. Ha már itt tartunk: az Ausztria elleni mérkőzést 35 ezren látták, az MTK–UTE kupadöntőt ötezren.

Nem mellesleg a háborús éveket leszámítva 25 idényben ki sem írták nálunk a kupaküzdelmeket, hiányát nem kísérte felzúdulás, olyan évad is volt az ötvenes években, amikor azért maradt el, mert a csapatok a túrázgatás miatt „nem értek rá”. A küzdelem félbeszakadt, majd az 1956-os finálét is csak 1958-ban rendezték meg, ami még a forradalmi időket nézve is megmosolyogtató.

Kupában az angolok számítanak etalonnak, náluk az 1872-es első döntő óta csak a háborús esztendők (1916–1919, 1940–1945) maradtak ki. Abban viszont felvettük a versenyt velük, hogy ott is, itt is egyaránt ellopták a kupát. A csatornán túl 1895-ben az Aston Villától, nálunk 1973-ban a Ferencvárostól. Mindkét esetben közszemlére tették ki a becses tárgyat, Birminghamben egy sportszergyártó cég vitrinjéből, nálunk az Üllői út és a Ferenc körút sarkáról, az árkád alatti kirakatból tűnt el 1973-ban. Abban viszont jobbak vagyunk az angoloknál, hogy nálunk meglett. Legalábbis állítólag, 2009-ben fiatalon elhunyt kollégánk, Gonda László bukkant rá egy aukciós oldalon, szólt Kisteleki István MLSZ-elnöknek, aki – így mesélte – licitált rá, majd megvette. Azóta kiderült, hogy ez is csak másolat, a címvédő Fradi volt kénytelen újat csináltatni 1973-ban.

No de vissza a tekintélyhez. A csapatok, a futballisták sem igazán törődtek vele, így a drukkerek sem jöttek tőle izgalomba. Még a Fradinál sem. Ott volt az 1931-es döntő. Az még hagyján (hagyján?), hogy a III. Ker. TVE 4:1-gyel elintézte a Fradit, ám ez senkit sem érdekelt az Üllői úton. A 3000 nézőt se, hát még a játékosokat. Igaz, nem mondták, mint ma szokás, hogy a kupával akarnak vigasztalódni, hiszen a három nagy közül ők voltak a harmadikok a bajnokságban (1. Újpest, 2. Hungária) is. Valamennyien vigyáztak magukra, hiszen néhány nappal később dél-amerikai túrára indultak.

Jellemző Bukovi Márton esete, akinél – áll a tudósításban – „már az is nagy szó volt a ferencvárosi vezetőktől, hogy sikerült a kezdőcsapatba rimánkodniuk. De ebben nem volt sok köszönet, már a 22. percben előrement statisztálni (helyet cserélt az ifjú sztárjelölttel, Sárosival), negyedóra múlva önkényesen visszatért eredeti pozíciójába, a szünetről egy perc késéssel jött vissza a pályára, balösszekötőben sántikált tizenöt percig, majd lesétált a gyepről, és már vissza sem tért”. A történet fordulata, hogy Bukovit végül nem vitték el a túrára, viszont meghívták rá a Kerületből az ellenük három gólt szerző Zilahi Pált, aki nem mellesleg a Fradiból ment el Óbudára.

Az MLSZ persze próbálkozott tisztességgel, 1942-ben például kimondták, hogy amelyik csapat „dobja” a Magyar Kupát, legrosszabb esetben még a bajnokságból való kizárással is számolhat. Azt pedig az izgalmak fokozására hozták divatba, hogy döntetlen esetén a vendégcsapat jut tovább.

Az is nagy változásnak számított, hogy 1977-ben körmérkőzés döntött a kupagyőzelemről. A későbbi győztes Diósgyőr, a Vasas, az Újpesti Dózsa és a Ferencváros volt érdekelve, a hat mérkőzést hat városban, Szolnokon, Veszprémben, Gyöngyösön, Egerben, Kecskeméten és Hatvanban rendezték meg, a hat meccset 66 ezren látták. Érdekes módon a Fradinál megint közbeszólt egy túra, első meccsét már hetekkel a tervezett időpont(ok) előtt lejátszotta, mert Spanyolországba és Franciaországba volt hivatalos. Badajozban másodikok lettek a zöld-fehérek a Trofeo Ibéricón, ahogy Párizsban is a Tournoi Paris-n.

Az is megesett, hogy a nézők nem tudták, hol is lesz a döntő. Ráadásul akkor, amikor mindmáig élő nézőcsúcsot (40 ezer) jegyezhetett fel a krónikás, 1955-ben. Csütörtökön még úgy volt, hogy a Sport utcai Előre-pályán játszik a Vasas és a Bp. Honvéd, ám végül a Népstadion lett a helyszín. A Népsport az augusztus 20-i ünnep miatt csak a meccs másnapján jelent meg, így a jó ég tudja, honnan szereztek tudomást a játékról a Vasas 3:2-es győzelmét figyelemmel kísérő drukkerek.

Hiszik, nem hiszik, ennél is volt lejjebb, 2013-ban a Debrecen és a Győr a kispesti Bozsik-stadionba kiírt döntőjénél (2–1). A budapesti, tehát a legközelebb élő érdeklődők egyszerűen nem tudták, hogyan vegyenek jegyet. A Bozsik-stadionban közölték velük, hogy a Bp. Honvéd csak a pályát adja, s az egyik jegyirodához küldték őket, onnan az MLSZ-hez lettek átirányítva, végül a két klubnál kötöttek ki, ahol megtudhatták, hogy ha elmennek Debrecenbe vagy Győrbe, lehet, hogy jegyhez jutnak. Végül csak lett 5570 néző, nyilván szinte kizárólag debreceni és győri drukkerek.

Hogy az angolok kupájának mekkora a rangja, arra példa, hogy a sorozat történetére elméletek húzhatók fel, mégpedig logikus, hihető érvekkel. A centerhalf.blog oldalon olvastam, hogy az egyenes kieséses rendszer a szabadversenyes kapitalizmust idézi, míg a bajnoki, azaz a ligacsatározások már a monopolkapitalizmus szellemét. Arról nem beszélve, hogy a döntő színhelye a Wembley – angol drukkernek szentély –, s az is igazi rang, hogy a királyi család rendre megtiszteli képviseletével a finálét. Ne feledjük, hogy arról az országról beszélünk, ahol a futballbalhék sokáig nem az újságok sportoldalain jelentek meg, hanem a belpolitikai hírek között. Lévén szó közrendről. Van benne ráció, de esetükben arról is szó volt, hogy náluk a futball – szent.

Meg persze az is számít, hogy ki-ki meccsek vannak, s az egyszeri alkalom során a kapanyél is elsülhet. Nyerhet az esélytelen csapat, aminek tényleg különleges bukéja van. Kétségtelen, nálunk is esemény, ha egy kistelepülésen, a futball hátországában megjelennek az NB I-es profik, ám ez nem a kupa varázsa, hanem – a labdarúgásé, a játéké.

Nekem például örök emlékem 1964-ből a Testvériség–Vasas. Dodi barátomnál vendégeskedtem Pestújhelyen, amikor észrevettük, hogy egyre több ember megy el a ház előtt a futballpálya irányába. Csatlakoztunk hozzájuk, így láthattam, hogy a Tesi 1:0-ra legyőzi a legjobbjaival (Mészöly Kálmán, Ihász Kálmán, Farkas János, Machos Ferenc és a többiek) kiálló Vasast. Megjegyzem, hiába volt csupán 1:0 az eredmény, a Tesi jobban játszott, legalábbis azt, amit tud. A gólszerző Balla keresztnevét azóta sem tudtam fellelni, de a csapat így bekerült a négy közé, s a későbbi kupagyőztes, a Bp. Honvéd búcsúztatta (3:0). A Győr elleni döntőjét (1:0) ugyanannyian látták, mint a Testvériség ellenit – nyolcezren.

Nálunk – mondjon bárki bármit – azóta is viszonylagos érdektelenség jellemzi a hazai kupasorozatot, eleink tettek róla eleget, hogy így legyen, a hagyomány pedig különleges dolog – a pénz, a marketing, a szóáradat nincs rá befolyással.

Vagy létezik, vagy sem – ha igen, nyugi, ránk talál.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!