Az utókorra várva – Malonyai Péter publicisztikája

Van olyan olvasata Szabó István kecskeméti menesztésének, amellyel nem szokás előhozakodni, pedig igen fontos jó tulajdonsága lehet az embernek.

A hálára gondolok.

Ami, jól tudom, nem divat mostanság, a futballban különösen nem. A témát boncolgató szakértők megállapítják, hogy elméletileg jelen lehet, de ne kergessünk illúziókat. Elméletileg és lehet – tehát a gyakorlatban alig és csak feltételes módban. Az érzelmi kötődés, a hűség ritka, de nem is követelmény, a döntéseket a pénz és az eredmény motiválja.

Mindenesetre a Kecskemét sikerei, így egyáltalán az, hogy a csapat a futballközbeszéd része lehetett nálunk, alapvetően Szabónak köszönhető. Így aztán nálam nem lett volna ördögtől való ötlet, ha rábízzák, megy-e vagy marad. Önszántából, nem sugallatra. Hogy felszólítják, tessék jó irányba terelni a folyamatokat, nála került nem csupán a csúcsra, lejtőre is a csapat, most aztán lássuk a medvét. Ennyi belefért volna a történetbe – hálából.
Ilyesmire példa alig akad (ha van egyáltalán), általánosságban pedig jellemző, hogy aki szerződtet egy-egy edzőt, nyilván (nyilván?) ismerve a koncepcióját, egyetértve vele, nem bűnhődik. Szögezzük le: ő döntött a célszemélyről.
A magyar futballmúltban meglehetősen sok példa akad a hálátlanságra – és persze nem csupán az edzők esetében. „Bűnbak kell a világnak, a legfeltűnőbb valaki s a kisebbek elsikkadnak, eltűnnek, hogy arra az egyre járjon a rúd, támadás és harag, és nevetség” – írja Móricz Zsigmond a Légy jó mindhalálig című remekében – összefoglalva a lényeget.

A példákat Zakariás Józseffel kezdem. Az Aranycsapat balfedezete bűnbak lett az elveszített világbajnoki döntő után 1954-ben, szinte egyik napról a másikra. Nyakába varrták, hogy az NSZK elleni meccs (2:3) előtti éjjelen az ő vezérletével maradt ki néhány játékos. Ő pedig kiesett Sebes Gusztáv kegyeiből, többet nem volt válogatott. A szövetségi kapitány kihagyását azzal indokolta, hogy „idegileg elfáradt”, miközben például a Bp. Vörös Lobogó–Bp. Honvéd rangadón (1:1) „a kitűnően helyezkedő Zakariás hathatósan segített a védelemben is”. A válogatottban pedig azzal zárták a posztján játszó Szojka Ferenc dicséretét, hogy „persze még nem tudta feledtetni a jó formában lévő Zakariást”. Ezzel együtt Sebes lerúgta magáról, pedig korábban rendre áradozott róla, a fáma szerint még azt is megengedte neki, hogy meccs előtt megigyon egy fröccsöt, mert Budafokon megszokta.

Későbbi klasszisaink közül is többen megszenvedték a hálátlanságot. Például Göröcs János. Az újpesti klasszis 1970 őszén, az osztrákok elleni válogatott meccsen (1–1) megsérült, megreccsent a térde, operáció, hosszú kihagyás, aztán amikor visszatérhetett volna a pályára, Kovács Imre, az újpestiek akkori edzője nem volt benne partner. „Göröcs a tartalékcsapatban nyerje vissza a formáját" – mondta, a futballistának pedig, amikor megkérdezte, miért nem játszatja, így felelt: „Mondja, kit hagyjak ki, Titikém?” Nos, ha engem kérdeztek volna, azt felelem akárkit, de fontosabb, hogy az idény végén Dániel Ernő Dózsa-elnök hívatta. „Azt mondta, vissza kell vonulnom, a XIII. kerületi kapitányságon fogok dolgozni. Nekem ehhez nem volt kedvem, bár őrnagyi rendfokozatban voltam” – mesélte később.

Göröcs esetében némi kárpótlás, hogy Lakat Károly azonnal vitte Tatabányára („Klasszisa a labdarúgásnak, és bár súlyosan sérült volt, érzem és tudom, hogy nem felejtett el futballozni"), ahol, ha bírta a térde, játszott – jól és nagy tisztelet közepette.

A kor jó néhány klasszisa nem jutott még ennyi vigaszhoz sem. Például Kocsis Lajos. Kétségtelen, az életmódjával rászolgált mindenfajta büntetésre, ám arra nem, ahogy a Népsport kommentálta 1977-ben, hogy a Bp. Honvéd fegyelmivel eltávolította. A témában tipikus a kommentár, hiszen így kezdődik: „Tulajdonképpen csak fejelni nem tudott, improvizatív készsége a legnagyobbakat idézte, remekül lőtt, olvasta a játékot, s nem mellékesen robbanékony volt.” Eddig rendben van, de az írás vége méltatlan: „Bekövetkezett az, aminek be kellett következni. Kocsis Lajosról most le kell mondania a magyar labdarúgásnak, egyesületének, a benne bízó százezreknek. És ez így van jól! A magyar labdarúgás csak erősödhet azzal, hogy az akaratgyenge, rossz példaképet kiveti magából.”

Csak valamivel – egy búcsúmeccsel: 1974. február, Fáy utca, 20 ezer (!) néző – járt jobban a Vasas három klasszisa, Farkas János, Ihász Kálmán és Mészöly Kálmán. Farkas és Mészöly szintén nem voltak ártatlan báránykák, ám tudásuk, tekintélyük megkérdőjelezhetetlen volt. Nyilván ez is közrejátszott abban, hogy 1972-ben a korábbi játékostárs, az edző Machos Ferenc a nyakukba varrta a csapat rossz szereplését, amiben partnerre talált a klubvezetőségben, kipenderítették őket a Vasasból. Mindketten 30 esztendősek voltak akkor. Aztán a 31 éves Ihászt hívatták az irodába, s azt tanácsolták, vonuljon vissza. Ő pedig letette szerelését az öltöző padjára, elköszönt a társaitól, s hazament.

Az edzők közül nálam Garami Józseffel bántak el a leginkább méltatlanul. Hetvenhárom esztendős volt 2013-ban, de az idény előtti tájékoztatón nem csupán megerősítették szakmai igazgatói posztján az MTK-nál, hanem közölték, hogy számára a kék-fehér kispad életfogytig plusz két évig foglalt. A két év stimmelt, de csak abban, hogy 2015-ben érkezett László Csaba, Garami pedig egyre hátrébb szorult. Pedig ő utánpótlásban dolgozva lett mesteredző (még 1985-ben, Pécsről), az MTK pedig ugyebár a fiatalokra épít, akik szerették is mesterüket. Mindenesetre László, akivel hétéves (!) szerződést kötöttek, 19 NB I-es mérkőzésen ülhetett csupán a nagy elődtől örökölt kispadon.

Meglehet, vérszemet kaptam, de Thomas Tuchelt is a vádlottak padjára ültetem a hálátlanság vétkében. Mert nem vitte magával Lőw Zsoltot legújabb állomáshelyére. Nem tudom persze, mennyire alkudhatott az angol szövetséggel, mielőtt elfogadta a szövetségi kapitányi posztot, ám az előzmények honfitársam mellett szóltak. Nem csupán a közös sikerek (2021, Chelsea: Bajnokok Ligája-győzelem), az illusztris állomáshelyek (PSG, Chelsea, Bayern München) miatt, hanem az együttműködésüket értékelő cikkek miatt is. Kiderül belőlük, hogy Tuchel többször is kiemelte, Lőw megbízható és támogató munkatárs, elismerte, a tőle kapott szakmai és érzelmi támogatás sokat segített neki abban, hogy megőrizze a lényegre látását és megküzdjön a nyomással nehéz helyzetekben. Összességében Tuchel számára Lőw Zsolt nemcsak taktikai szakértő és másodedző volt, hanem megbízható partner, akire bármikor számíthatott a legfontosabb döntések meghozatalában is.

És idevehetem Sir Alex Fergusont is, mert a Manchester United részvényeinek több mint negyedét birtokló Ineos a spórolásra hivatkozva felbontja nagyköveti szerződését. Ez, ismerve – de itt nem ismertetve – Ferguson kimagasló érdemeit, több mint sértő. Nem véletlen, hogy a klub korábbi, nem éppen könnyen kezelhető legendás játékosa, Éric Cantona így véli: „Sir Alex Fergusonnak élete végéig azt kellene csinálnia a klubnál, amit jónak lát.”
Így igaz, nekem pedig eszembe jut apám visszatérő mondása, mely szerint, ha segítesz valakin, jót teszel neki, sohasem bocsátja meg neked, mert a gyengeségeire emlékezteted. És ha ez kevés, idézhetem Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijt is, az orosz klasszikus ezt írta: „Az ember legjobb meghatározása: kétlábú és hálátlan élőlény.”

Ez, meglehet, túlzás, de az igaz, hogy többnyire legfeljebb az utókor hálás.

Higgyünk a halhatatlanságban!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!