Copacabana-varázslat – Vincze András publicisztikája

ÉLMÉNY NÉZNI Matheus Saldanha játékát. Pedig ha az atomkori futball kötelező elemeit nézzük – úgymint: sprint, visszapasszolás, megindulás, előrebikázott labda, keresztpassz, ha kell, ha nem… –, akkor mindenre rácáfol, amitől ő „modern” és egyben tucatjátékos lehetne. A Ferencváros brazil labdarúgója a grundidőket idézi. Megvárja, amíg a társak felhozzák a labdát, és amikor kell, picit felgyorsít, laza mozdulattal maga elé mutat (oda kéri a lasztit), megtesz még öt-tíz-tizenöt lépést, aztán belsővel, külsővel, rüszttel vagy éppen spiccel bevágja a hálóba. Ha netán a statisztikafüggők veszik a fáradságot és kibogarásszák, Matheus Saldanha hány métert fut, hogy helyzetbe kerüljön, akkor nyilván borogatást kell kérniük, az egyszeri szurkolónak azonban mindennél többet elárul a brazil virtusról, hogy az ösztönből futballozó és rendkívül technikás csatár eddig négy bajnoki meccsen játszott és szerzett öt gólt (ebben benne foglaltatik a Puskás Akadémia elleni tripla, amikor is a 64. percben csereként pályára lépett, és egy perccel később már betalált, majd jött a 77. és 82. percben szerzett gólja is – erre mondta Hajdú B. István a közvetítés során, hogy négyszáz métert sem kellett futnia a mesterhármasért), a Budafokkal szembeni Magyar Kupa-találkozón két találattal vétette észre magát, igaz, az Európa-liga-csatákban még adós a rá jellemző látványossággal. (Hozzáteszem, a Nice elleni El-meccs utolsó tíz percében három laza mozdulata is elég volt ahhoz, hogy ünnepelje a közönség.)

Na, nem akarom az adatosdit sokáig húzni, csupán szeretném a történetet átvezetni a „brazilos” oldalra, merthogy anno volt szerencsém megtapasztalni ezt a saldanhai varázslatot, de mielőtt kezdődne a sztorizgatás, még elidőznék a manapság már igencsak szokatlan játékstílus elemzése mellett. Azért jó nézni ezt a fiút focizni, mert általa valami (sőt, tulajdonképpen minden) visszaköszön abból, amiért az ember rajongani tud a labdarúgásért. Minden érzéke a góllövésre van kihegyezve, és szinte sugárzik az a fajta labdaéhség és -szeretet, amely a robotizált, tiki-taka-utánzó játékból szinte teljesen kiveszett, ami miatt jócskán uniformizálódott a világfutball („hála” többek között a fene nagy szakmai tudálékoskodásnak, az egyenruhába öltöztetett pro-licences követelményeknek). A csatár esetében arról lehet szó, hogy abban a pillanatban, amint a perifériájába kerül a labda, tökéletesen önző módon és ösztönös zsenialitással a kapu és a góllövés felé fordul. Persze, vannak itt statisztikák arról, hogy a szőkített üstökű légiós védekezési intenzitása milyen (háromszázalékos, azaz pocsék), ellenben az úgynevezett lövésmennyiség-mutatója százszázalékos (azaz parádés, és mondani sem kell tán, hogy a legjobb a magyar élvonalban), s ami még ennél is kifejezőbb, hogy a lövésminősége (gyanítom, ez a szám arról hivatott adatot szolgáltatni, hogy ki mennyire eredményes gólhelyzetben) 86 százalékos – egyszóval, a játékos minden rezdülése gólt ígér.

Számomra talány, hogy Matheus Saldanha miért éppen az NB I-ben kötött ki (illetve és lám: a Ferencváros vonzerő a nemzetközi piacon), de persze cseppet sem szomorkodom amiatt, hogy a csatár az OTP Bank Ligában szédíti a védőket, és hogy magyar szurkolók előtt villantja meg a Copacabana-életérzést… Na, akkor itt következhet a már ígért incifinci sztori arról, mi és hogyan történt a világhírű riói homokfövenyen. A kilencvenes évek elején a magyar újságíró-válogatott volt olyan szerencsés (és volt annyira összetartó), hogy eljutott Brazíliába, mégpedig azzal a céllal (is), hogy fényesítse labdarúgásunk különleges díszét, azaz maradjon veretlen a világ legjobb futballját képviselő nemzet fiaival szemben. Merthogy 2004 áprilisának végéig Magyarország eldicsekedhetett azzal, hogy a sport- és így a futballtörténelem sodrásában a címeres mezben lejátszott mérkőzéseken Brazília nem tudta legyőzni nagypályán (az igaz, hogy az 1996-os atlantai olimpián becsúszott egy vereség, de az ötkarikás korosztály ugyebár hivatalosan utánpótlás-kategória volt). A lényeg: 1993 telén is sikerült megfelelni a kihívásnak, merthogy végül két győzelem és egy döntetlen lett a túramérleg, illetve volt egy fura, sem meg nem nyert, sem el nem veszített, sőt valójában egy picit elkezdett, de végül le nem játszott mérkőzés, amelynek sztorija (számunkra legalábbis) örökre emlékezetes marad.

Történt, hogy a riói érkezés után hová máshova vezetett volna a csapat útja, mint a Copacabanára, és persze nem lehetett a szállodai szobában felejteni a labdát, a mezeket, a stoplist igen, hiszen a homokban csak mezítláb lehet focizni. Szóval, ment a passzolgatás, fejelgetés, és lett is némi csődület, mert annyi botladozást és a buckáról torokra pattanó labdát arrafelé (ahol röplabdaháló felett lábteniszeznek…) ritkán látnak két csapatra való turistától, de eltelt negyedóra és már nem volt annyira kuncognivaló a látvány, s hogy némi futballjelleget öltött a mocorgás, jelezte, hogy odaperdült elénk egy ifjú, s azt kérdezte, játszanánk-e velük meccset. Természetesen (és azonnal) igen volt a válasz, a koma pedig füttyentett egyet, és – mintha a homokból nőttek volna ki – máris ott volt körülötte a csapatra való brazil srác, akik nagy büszkén masíroztak is az egyik pálya felé (merthogy, ne feledjem, a Copacabanán voltak és nyilván manapság is vannak majdhogynem normál méretű nagypályák, a kapukon háló, mészvonal helyett madzag, fű helyett homok, és ha jóféle meccs kerekedett, akkor még játékvezető, partjelző is akadt valamelyik pavilon kiszolgáló személyzetéből). No, hát mindjárt izgalmasabb lett a helyzet, a fene sem gondolta, hogy néhány órával a landolás után már a legendás mezítlábas mérkőzésen találjuk magunkat, de mivel minden kellék adva volt a „nemzetek közötti találkozóhoz”, a kezdés előtti motivációs beszéd sem lehetett más, mint hogy meg kell őrizni a dicsőséges magyar veretlenséget. Na, ja…

A bökkenő talp alatt kezdődött. A Copacabanán focizni ugyanis nem ugyanaz, mint a régi Sörgyár-pályán. Az gyorsan kiderült, hogy ezek a tengerparti kölykök nem vezetgetik a labdát belsővel, nem terelgetik külsővel, hanem valójában irtó szaporán dekázgatva rohannak előre, tudva, ha a labda a homokra ér, mindenhova pattan, csak éppen oda nem, ahová az emberfia gondolná. A másik, hogy ebben a bokáig érő forró aranyporban tíz méter rohanás felért kétszáz méter sprinttel, nem beszélve arról, hogy a kánikula az európai télből kiszakadó idegen számára (decembert írtunk akkor, és Brazíliában akkortájt kopogtatott a nyár) szinte elviselhetetlen volt, úgyhogy öt perc után stratégiát kellett váltani. A megoldást a dörzsölt, hajdan az NB I-es és NB II-es zakatolásban edződő, anno Debrecenben igencsak pengésen futballozó kolléga, Kiss László javaslata jelentette; a terv az volt, hogy a fürge és ebben a pokolban mezítláb is prímán dribliző riói srácok kapuja előtt belátható időn, azaz perceken belül szabadrúgást kell kicsikarni. S ha ez megvan, akkor Laci – aki híresen remek szabadrúgáslövő (is) volt – beveri a labdát bárhonnan is, onnantól fogva pedig tízen védekezünk, az sem baj, ha félvonalon (pontosabban a felezővonalat jelző kifeszített madzagon) át sem lépünk, csak ne kapjunk gólt, vagy kapjunk egyet, de ne többet, hogy megmaradjon a magyar veretlenség.

Így is történt. Kiss Laci huszonkét méterről a jobb felsőbe ragasztotta a labdát (nagy tapsot kapott, ami azért a szakértő fövenyfoci-közönségtől nem kis elismerés arrafelé), ám ami utána következett, az minden részletét csúfolta a labdarúgásnak. Magam nevében írhatok csupán, ám ha kellett, akkor szégyentelenül, négykézláb kúszva húztam el az egyik srác lábát, szóval, minden lehetséges testrésszel és eszközzel védekeztem és -tünk – nem szépítem, igazán csúnyán fociztunk, mondván, a cél szentesíti az eszközt. Amíg a mi részünkről ment ez a kapálózás, addig a brazil fiúk mindent megtettek, hogy ne csak fájdalom, hanem érzés is maradjon a labdában: mellel döngették tovább, ollóztak, sarkaztak, rabonáztak, emelgettek, esernyőztek, egyvalami viszont nem jött össze nekik – nyilván azzal az égi segedelemmel, ami minket, magyarokat óvott –, mégpedig a gól. Volt kapufa, mellészédülő lövés, gólvonalról mentés, bukfencezve, begurulva és -vetődve, és ahogy már írtam, négykézláb kúszva, kapálózva… Így történt meg, hogy ebben a nagy randalírozásban tíz perc harc után az a srác, aki kihívott bennünket a meccsre, hóna alá kapta a felé guruló labdát, és csak annyit mondott, vagy inkább sziszegett felénk dühösen, szomorúan: „Ez nem futball!”

Sarkon fordult, és a csapatával együtt otthagyott bennünket…

Így esett, hogy mint a magyar népmesében, fociztunk is, meg nem is, győztünk is, és valamit veszítettünk is – a Copacabanán…

És kiderült az is, hogy Brazíliában a futballhoz szív és lélek is kell, és persze az is, hogy érdekből nem lehet futballozni, csak jól és jót játszani.

Aki ezt nem hiszi, figyelje Matheus Saldanhát akkor, amikor átveszi a tizenhatos előtt a labdát, és…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!