Józsi bácsi, köszönjük! – Vincze András publicisztikája

ÉL A REMÉNY, hogy az április 22-én elhunyt Garami Józsefnek szobrot állít a magyar labdarúgás. Szobrot állít a szó szoros, valamint átvitt értelmében is. Pécsen a futballstadion környékén idővel nyilván helye lenne a bronzba öntött vagy kőbe vésett alkotásnak, de a legendás edző életpályájához szintúgy méltó lenne, ha utánpótlástorna, tekintélyes díj (is) őrizné az emlékét (igen, tudom, a pécsi utánpótlásképző-központ már évek óta a nevét viseli), vagy szülővárosában utcát neveznének el róla. Azért is sürgetném mindezt, mert ebben a pörgős világban gyakran szeretünk elrévedni a múltban, és eközben mintha a közelmúlt jelentős hatású szereplői nem lennének annyira fontosak, azaz furcsamód a régi idők focija van közelebb a szívünkhöz, a közeli pedig még oly távol… Ahogy velünk öregszik az idő, úgy kerülnek elő egyre többször a fontos események szereplőinek emlékei és eseményei, míg ha valakit elveszítünk – mint pár hete a pécsi születésű edzőt –, akkor ideig-óráig néhány szép szó, szívbe markoló nekrológ előcsalogatja a könnyet, ám az élet mégis észrevétlenül és ugyanúgy megy tovább, pedig a legendáinkhoz ilyenkor kellene csak igazán ragaszkodni, beléjük kapaszkodni. 

Lapunkban büszkén és gyakran cikkezünk arról, hogy a futball kezdeti, de igencsak legendás korszakaiban (a harmincastól a hetvenes évekig) a magyar edzők taktikai újításaitól zengett a világ, s Olaszországtól Brazílián és Portugálián át Németországig honfitársaink vezettek különleges és nagy dicsőségekig klubcsapatokat, válogatottakat. Való igaz, mindez óriási, sőt mindörökké kitartó büszkeségre okot adó tett (ráadásul erősíti azt a tételt, hogy a magyarok a világon mindenütt a legnagyobb alkotók közé tartoznak), ám ebben a hatalmas emléksodrásban mégis mintha picit elfednénk azoknak a munkásságát, akik „csak” az ország határain belül teremtettek értéket s lehettek nem kevés nehézséget legyőzve eredményesek – nem is olyan régen. Farkas József vagy Longa Ferenc nevét említve alighanem keveseknek ugrik be kapásból, hogy idehaza, egy igencsak szegény országban voltak klasszis képességű magyar ifjak felfedezői és nevelőedzői a hatvanas, hetvenes, sőt még a nyolcvanas években, azaz sok-sok esztendei kölyökmeccsnézés, játszótéri dühöngő melletti ácsorgás, iskolai testnevelésórákon való felmérés és aztán klub­edzés során látták meg a talentumot például Törőcsik Andrásban vagy Détári Lajosban. S persze vannak még százan, sőt ezren, akik megannyi kiváló, NB I-ig, netán válogatottságig jutó futballistát fedeztek fel, így – hogy e helyütt a saját gyerekkori emlékeimet idézzem – Rózsa Lajos, aki az FTC kölyök­edzésein és Csepelen tartott tréningeket a zsibongó seregnek, s kivételes képességű játékosok sokaságát tanította a játék alapjaira.

No, igen a tanítás az, ami igazán fontos – a sportban főleg.

A fentebb említett „szoborállítás” valójában annak szól, hogy voltak, vannak és persze lesznek olyan szakemberek, tekintélyes edzők, akiknek az öröksége nem csupán eredményekben, hanem érzelmekben is mérhető. Az érzelmekben pedig benne foglaltatik a tisztelet, a szakmai módszer követése és majdani továbbvitele – és a bizonyos szeretettel teli emlékezés, (futball)nosztalgiázás, amiben mi, magyarok világelsők is vagyunk. S akkor itt térnék vissza Garami József személyére (sőt, inkább a személyiségére), mert az ő különleges kisugárzása, a magyar labdarúgásra ható bölcsessége, szakmai felkészültsége és a sportág iránt érzett rajongása, sőt ügyszeretete példaértékű. Neki valóban mindene volt e játék, sőt leginkább a magyar futball, amelynek egyetlen perce sem volt kényelmetlen nyűg a számára. Emlékszem, annak idején, amikor az edzői nyilatkozatokat a Nép-, majd később a Nemzeti Sport újságírója rögvest a lefújás után az öltöző előtt jegyezhette le, azaz nem a ma divatos laboratóriumi körülmények között megfogalmazott közhelyparádét kellett hallgatnia, akkor Garami József még ezekkel a kurta szakmai értékeléseivel is iskolát teremtett – az öltöző előtt is tanított valamit az egyetemes futballról. Előbb persze a becsukott ajtó mögött a labdarúgóknak mondta el a véleményét a ­meccs kapcsán, de nem telt el öt perc, és máris jött ki, a folyosón várakozó tudósítókhoz. Ő sohasem sürgetett senkit, rajta egy pillanatig nem látszott, hogy számára kényelmetlen, kellemetlen a feszült kilencven perc utáni értékelés, s ha valaki netán szamárságot kérdezett, akkor is úgy kanyarította a szót, hogy még a butácska felvetésből is okosság lett – egyszóval partner volt abban, hogy a mérkőzés úgymond pályán kívül is a lehető legjobb eredménnyel végződjék. Hanem… Nagyon odafigyelt arra is, hogy az ő szavait tolmácsolva mit írt le az ember a futballrajongóknak. Ha szabad a személyes példát idevonni, akkor az ifjonti újságírói időszakomban ez úgy nézett ki, hogy (állva, a mester mellett finoman szólva is megilletődötten toporogva) egy kemény fedeles határidőnaplóba gyorsírtam Garami József értékelését, az irkafirka pedig kanyargós S-ekből, félredőlt I-kből vagy hirtelen megrajzolt O-kból (is) állt, vagyis a kívülálló számára ez amolyan macskakaparásnak tűnt, főleg, hogy a magam speciális rövidítéseit is használni kellett. Na, valahogy így nézett ki mindez: „A középpályán és a tizenhatos előtt többször is labdát veszítettünk, ebből tudott építkezni az ellenfelünk” – mondta akkurátusan Garami József, az újságírói jegyzetfüzetbe rövidítve pedig az került be, hogy „Akpályán + 16 eltt, labdaveszt., ellenf.épí…”. Fél szemmel persze láttam, hogy a mester erőteljesen lesi a tollam hegyét, mit firkálok, s miközben ő szépen, átgondolva fűzte tovább a gondolatokat, aközben (látszólag) egyre több krikszkraksz, rövidítés sorakozott a papírlapon.

Hozzáteszem, hogy a remek edző olykor és tényleg nagyon-nagyon ritkán a világ legtömörebb értékelését adta (persze a szűkszavúságnak is volt tartalma és jelentése, mert ő nem veszekedett, kiabált, hanem rövidre fogta a szavakat), ám gyakrabban testes véleményt formált, főleg akkor, ha valaki valóban vette a fáradságot, és valóban kérdezett is tőle. Na mármost Józsi bácsi látva a buzgó jegyzetelésemet a következőket mondta, illetve kérte a bizonyos ­meccs utáni bővebb értékelés végén: „Andriskám, akkor most visszaolvasná nekem, hogy miről is beszélgettünk…?”

Hát nem volt hálás és könnyű feladat szinte betűhíven megismételni a szakmai értékelést, de nyilván sikerült, hiszen még most is jó érzéssel és nem minden tanulság nélkül emlegetem a jelenetet. 

Az idő sodrásában ugyanis minél többet gondoltam erre a „régen volt, hol nem volt” szituációra, annál erősebben hittem, Józsi bácsi ezzel az aprócska teszttel mutatta meg, ha neki kilencven-egynéhány percnyi rohanás, száznyolcvanas pulzuson megélt eseménykövetés, kiabálás, extra stressz után volt markáns véleménye, akkor az újságírótól is elvárható, ő is legyen annyira részese a mérkőzésnek, hogy a végén hű krónikát ad az eseményekről és persze az öltöző előtt kimondott (gyakran a zaklatottság szülte) szavakról is. S ez a türelem volt a veleje mindannak, amiről gyakorta beszélünk, írunk, mármint hogy az igazán nagy futballedzőnek nem elég csak a taktikát felrajzolnia a táblára, hanem pedagógusnak is kell lennie. S kétségtelen, a legnagyobb kihívás tíz, húsz, netán negyven négyzetméteren, vagyis az öltöző falain belül megteremteni a tekintélyt, márpedig ez Garami Józsefnek minden egyes csapatánál sikerült, legyen az a pályafutásának legendáriumához tartozó Pécsi MSC, az MTK, a Győr, az Újpest, az FTC és persze a nemzeti csapat – nem volt és nincs olyan pálya szerte Magyarországon, ahol ne beszélnének róla szeretettel, tisztelettel. S igen, a magyar futballban ő azon kevesek egyike, akikről még a lelátó legmagasabb pontján ülő drukkereknek is van valami személyes élményük. Lehet, hogy az az emlék csak csepp a tengerben, olyan semmiség, mint a mesterre oly jellemző intés, hiszen szintén ő volt az, aki a ­meccs végén egy jellegzetes mozdulattal köszönte meg a szurkolóknak a biztatást. S ezt mindig megtette – eredménytől függetlenül. 

Kevés olyan sportember volt (és van) tehát határainkon belül, aki akkora lélekkel, szívvel és tudással élt volna a labdarúgásért, mint a pécsi mester, és akinek nem véletlenül üzenték oly sokan, hogy Józsi bácsi, köszönjük!

Ezért is lenne jó felnézni rá – mindörökké…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!