Mágus mindörökké – Mohai Dominik publicisztikája

Talána a 2010-es évek legelején történhetett. Édesapámmal sokadmagunkkal ballagtunk felfelé az ETO Stadion lépcsőjén, ahol egyszer csak azt érzékeltük, hogy előttünk úgy válik szét a tömeg, mint Mózes keze mozdulatára a Vörös-tenger. A fentről lefelé tartó társaságot egy zöld ETO-melegítős, idős bácsi vezette, aki körül valamiért mindenki mosolygott, mindenki a tekintetét kereste. Nem lepődtem meg, amikor édesapámat nevén szólította, mert addigra már megszoktam, hogy amerre járunk, minden korábbi labdarúgó vagy a futball körül mozgó szakember ismeri, az ő jelenléte mégis furcsa hatással volt rám, a körülöttünk álló emberek sokasága, a pillantásuk miatt az az érzésem támadt, hogy egy két lábon járó mítosszal találkoztunk.

„Szia, Gabi!” – szólt a melegszívű üdvözlés a számomra ismeretlen, csibészesen mosolygó embertől édesapámnak. „Szevasz, Józsi!” – jött a válasz, én meg már azon lamentáltam, hogy vajon lesz-e, és meddig tart majd a szokásos sztorizgatás. „Hát, ő kicsoda, a kis Mohai?” – ez már rám vonatkozott, kétségbe is estem, vajon meg kellene szólalnom? „Igen, mutatkozz be, kisfiam!” – dobott apám a mély vízbe. A kezemet nyújtva megszeppenve annyi jött ki belőlem, hogy „Dominik”. A választ sosem felejtem el. „Verebes József.” Tényleg egy két lábon járó mítosszal találkoztam aznap…

A barátságos, csibészes mosoly, amit akkor láttam először, 2016. március 13. óta nem csillan fel. Tíz éve már, hogy elhunyt Verebes József, a magyar labdarúgás egyik utolsó forradalmára, korszakalkotó zsenije, az ETO 1904 óta íródó történetének egyik legkiemelkedőbb egyénisége. Miután 1982-ben és 1983-ban is letarolta az NB I-et az előtte kiesés ellen küzdő győriekkel, majd még három bajnoki és egy kupaérmet szerzett, 1986-os első távozása után azonnal a csúcsra vezette az MTK-t is, amely 29 éve várt az aranyéremre. Később kétszer szövetségi kapitánynak is kinevezték. Sokatmondó, hogy a kis anekdotám idején Egervári Sándor szövetségi kapitányként, Mezey György a Videoton, Garami József pedig az MTK vezetőedzőjeként dolgozott, míg kortársuk, Verebes József kispályás tornákon és hírverő falusi meccseken vezette az ETO Öregfiúkat. Nem önként vállalta ezt a száműzetést. A magyar labdarúgás egyik utolsó szikrájaként kezdte a nyolcvanas években, aztán a kilencvenes évekre az európai sereghajtók közé züllő futballunk intézkedett róla, hogy ne legyen a szikrából tűz.

Leszögezném, nem Verebes-életrajzzal készültem, a Mágus kacskaringós, csodálatos sikerekkel és súlyos csalódásokkal tarkított életét sokféleképpen feldolgozták már. Inkább arra terelném a figyelmet, hogy tíz, sőt, akár húsz, negyven, száz évvel a halála után is vonhatunk le előremutató tanulságokat az elveiből, módszereiből. Megfigyelésem szerint továbbra is külső szemlélőként, mintegy epizódként tekint a szakma Verebes József munkásságára, és egy-két kivételtől eltekintve számomra felfoghatatlan módon senki sem merít abból, amit adott a futballnak. A ’80-as évek magyar labdarúgásának belterjes, rendkívül mérgező, irigy közegében nem meglepő, hogy a fővároscentrikus rendszer gáncsolta a Rába ETO átigazolási törekvéseit, a szókimondó edző időről időre szélmalomharcot vívott a szövetséggel, a válogatott vezetőivel és a politikai döntések, a hierarchia labdarúgásra is kiható következményeivel. Arra nem találok magyarázatot, hogy az elmúlt évtizedekben miért nem változott a szemlélet vele kapcsolatban.

Azért előfordult, hogy elvetette a sulykot. Lapunk akkori győri tudósítójával, Havasréti Bélával emlékezetes csörtéket vívott a médiában. Persze nem jó dolog, ha a klubok, edzők bele akarnak szólni a lapok munkájába, de Verebes József eközben a nyilvánosság előtt sem bújt unalmas frázisok mögé, és nem félt őszintének lenni. Márpedig a futballunk csak akkor léphet még előbbre, ha az edző minden kérdésre őszinte választ ad, és nem atomtitokként kezeli a taktikai újításokat (ha vannak ilyenek), hanem bízik magában annyira, hogy bárkinek elmondhatja, mit csinál az edzéseken, elmagyarázhatja, miért úgy játszott a csapata a mérkőzésen, ahogy, mert úgyis csak ő tudja oktatni mindazt.

A nyugat-európai futballban Johan Cruyff filozófiáját, pozíciós játékát formálta Frank Rijkaard, Pep Guardiola, Tito Vilanova, Xavi, Luis Enrique, Mikel Arteta, Enzo Maresca, Cesc Fabregas, és még ki tudja hányan alakítják még a következő évtizedekben. Verebes József gondolkodása ott maradt a nyolcvanas évek Magyarországán, senki sem vitte tovább, evolúció hiányában szinte kihalt, miközben a tudás itt van előttünk.

Rendben, nem vitték tovább azt a bizonyos, holland totális futballra hajazó, az utolsó védőtől a középcsatárig egységesen támadó, letámadó, visszatámadó és lestaktikára építő stílust. De azért azt csak megtanította nekünk, hogy stílusra szükség van, nem? Nem. Szavakban remekül másoljuk a Nyugatot: amikor meglátom a projekt szót egy nyilatkozatban, tudom, hogy ott játékosvásártól folyamatos kríziskommunikáción át gyors edzőváltásig minden lesz, csak hosszú távú gondolkodás nem.

Márpedig Magyarországról, a kelet-közép-európai régióból csak úgy építhetünk élet- és piacképes labdarúgást, ha a közönséget szórakoztató támadóstílussal a magyar játékosok erényeit megmutatjuk a tőkeerős kluboknak. Mindenki tudja, hogy igaza van Verebes Józsefnek: „A futball arra való, hogy szórakoztasson. Ez egy látványsport, és nem mindegy, milyen látványt, szórakoztatást tudunk nyújtani a közönségnek. A közönség a gólokért jön ki, a játékért jön ki. Aki nem így gondolkodik, az megbukik.”

A Ferencváros régóta tudatosan építkezik, Bognár György sok tekintetben Verebes József gondolkodását követi, a közelmúltban pedig Győrben, Debrecenben és Zalaegerszegen is szimpatikus irányvonal kezdett meghonosodni. De a többi magyar klubnak is bele kell törődnie: az elit ligákban tevékenykedőket (is) elsősorban a gólok, a gólpasszok, az előre irányuló játék érdekli, nem a kínnal-keservvel, küzdelemmel (ez még a projektnél is rosszabb szó a futballban) kivívott döntetlenek. Ez a szemlélet nemcsak a verebesi, hanem a magyar labdarúgás első évtizedeihez fűződő hagyomány miatt is kötelessége lenne a kluboknak.

Ne azért ragasszuk Verebes Józsefre a mágus jelzőt, mert egyszerűbb természetfeletti képződménynek tekinteni azt, amit tett, és mert nem akarjuk megérteni, hogy hogyan hagyta állva a teljes magyar klubfutballt a nyolcvanas években pedagógiailag és szakmailag is. Azért ragasszuk rá, mert abban a közegben képes volt újítani a játékstílussal, s az arra szabott, meccshelyzeteket imitáló edzésmódszerrel (amit televíziós közvetítés és utazgatások híján szinte teljesen autodidakta módon sajátított el).

A sportpszichológia térhódításának korában hihetetlen élmény volt visszaolvasni Verebes korábbi játékosainak emlékezéseit (Verebes Krisztina: Az én Mágusom, Verebes József című könyve tökéletes gyűjtés erre), vagy a Mágus azon mondatait régi interjúiból, amelyekben a pedagógiai módszereit részletezi. Több mint negyven évvel ezelőtt úgy beszélt a játékosok nyelvén, úgy irtotta ki belőlük a félelmet, úgy verte le a béklyóikat, és ültette el bennük a mindenáron való győzni akarást, hogy közben tekintélyét nem veszítette el, sőt, később többen második apjuknak nevezték. Mai tankönyvek intelmeinél is különbül bánt a játékosaival, s úgy beszélt a Csonka–Hannich–Szabó-féle győri jobb oldali játékoskapcsolatról, hogy nem tudta, negyven évvel később ez a szó majd valami újdonságként hat a magyar közbeszédben, és a futballelemzők egyik kedvence lesz a szocio-affektív kapcsolatok hangsúlyozása.

A meglévő nyugat-európai színvonalú infrastruktúra és pénzügyi háttér birtokában ideje lenne kezdeni valamit a verebesi örökséggel. Továbbra sem késő őszinte nyilatkozatokkal, támadó futballstílust erőltetve, és nem kínnal-keservvel kivívott döntetlenekre, hanem a mindenáron való győzni akarásra klubkultúrát építeni a magyar egyesületeknél. Az örökség itt van velünk tíz, és itt lesz velünk húsz, negyven, száz évvel Verebes József, a Mágus halála után is. Mindörökké.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!