Edzők és mesterek – Malonyai Péter pubilicisztikája

A hagyományoknak megfelelően idén is él a felhívás, amely arra ösztönöz, hogy jelöljünk a mesteredzői címre. Azaz nem csupán jelölhetnek a szövetségek és a klubok, pályázni is lehet, ami – nekem mindenképpen – furcsa. Főként mostanság, amikor az „ego” nem annyira személyes névmás, mint inkább életforma, igaz, a legtöbbször álszerénységgel takarva. Tehát az edző egyszer csak gondol egy merészet, megveregeti a saját vállát, kidülleszti a mellét, és már sorolja is vélt vagy valós érdemeit. Pályázik. Önjelöl, miközben egy-egy edző munkájánál a mérce nem az önértékelés, hanem… Nem sorolom, sok minden ráfér a palettára a sikerektől a pedagógiáig. Főként a pedagógiáig, de ez az én mániám.

Még szerencse, hogy hozzáértő testület (elnök: Kemény Dénes) kezében van a döntés, így önjelölt hősünk a helyére kerül(het). Úgy is, ha nem nyeri el az elismerést, jó magyar szokás szerint átkozhat mindent és mindenkit, aki nem – ő.

Furcsaság még, hogy a futballtrénerek körében nem mindenki lehet mesteredző. Nyerhet sorozatban akárhány bajnokságot, kupát, tornát, csak akkor van esélye a mesteredzői címre, ha szakedzői diplomája van. A hétköznapi logika alapján ez természetes, a FIFA-agy azonban másként működik. A különféle licenceknél elegendő az érettségi (ezt sohasem fogom megérteni…), így aztán a mi élvonalunkban nyugodtan vitézkedhet a licences, de mesteredzői címre nem feltétlenül számíthat. Kaphat viszont életműdíjat, ahol elegendőek a sikerei, meg persze az életkora (60 év) és a hosszú pályafutás (25 esztendő). És az is kell, hogy ne legyen mesteredző – itt zárul be a kör, azaz mindenki elnyerheti jutalmát, ha méltó rá. Igaz, van még egy feltétel, aktív tagja kell, hogy legyen a díjakat jegyző Magyar Edzők Társaságának. 

Hivatalosan szólva, kell a társadalmi szerepvállalás, ami a mesteredzői cím történetének kezdetéig visz vissza. Az alapítás éve ugyanis 1952, a Rákosi-korszak kellős közepe, amikor a lovaglás mesteredzője, Tóth Béla azzal kezdte hozzászólását, hogy „elsősorban a sportolók politikai és szakmai nevelését kell megerősítenünk, a dolgozók széles rétege számára kell biztosítani a lovaglást”. Így kellett nyitnia, hogy aztán elmondhassa, hogy a versenyzők (lovasok és öttusázók) nem kaphatják meg a legjobb lovakat, mert féltik őket. Tóth Béla legendás tréner volt, nem véletlen, hogy öttusában is mesteredző lett.

A kitüntető cím sokaknál azzal járt, hogy kivételezettnek tartották magukat, úgy gondolták, mindenhez értenek. A korszak atlétaklasszisait (Iharos, Rózsavölgyi és társaik) a csúcsra vezető Iglói Mihály magától értetődően szólt bele az öttusába, mondván, a versenyzőknek szinte kizárólag pályaedzésekre van szükségük. „Az öttusázóknak először meg kell tanulniuk futni, méghozzá gyorsan futni” – szögezte le. És megsértődött, amikor az olimpiai és világbajnokként tapasztaltnak mondható Benedek Gábor ellentmondott neki, mondván, a négy kilométeres futás több kitartást, mint gyorsaságot követel, ezért kell terepen edzeni.

Másik példa a teniszmesteredző Szigeti Ferencé, aki a Vasas szakosztály-értekezletén kénytelen volt elszenvedni némi kritikát, amire azt válaszolta, hogy az edzőt nem lehet a nyilvánosság előtt bírálni:

„Hiszen ez könnyen komoly csorbát ejthet a tekintélyén”. Ezt nem hagyta szó nélkül a Népsport, jogosan állapította meg, hogy nem is olyan veszélyes a kritika, mert egy mesteredzőnek nagyszerű alkalma nyílik a tekintélyén esett csorbát kiköszörülni a pályán, a tanítványait nevelve.

Az irigység is előkerült a műfajban. Papp Laci, miután harmadszor lett olimpiai bajnok 1956-ban Melbourne-ben, hazaérkezve szóvá tette, hogy társát, a mesteredző Adler Zsigmondot mellőzték a válogatott felkészülésénél. Pontosabban eleinte hol megbízták az edzések vezetésével, hol elküldték, aztán egyáltalán nem figyeltek rá. Más kérdés, hogy a leginkább ambiciózus fiatalok titokban jártak hozzá edzésre.

Ha már irigység, mindenképpen megemlítendő az öttusázók szövetségi kapitánya, Hegedűs Frigyes. A mindvégig ügyvédként is praktizáló kapitány nevéhez fűződnek Balczó András, Móna István és Török Ferenc világbajnoki címei (első aranycsapat), legalábbis 1966-ig, amikor úgymond elmozdították a posztjáról. Szóba sem került, hogy mesteredzői címet kapjon, ám érdekesebb, hogy a tapasztalatait rögzítő könyv angol és japán (!) nyelven is megjelent, magyarul nem.

A belharcok tehát nem kímélik a mesteredzőket sem, legfeljebb esetükben nagy(obb) fordulat kell, hogy támadhassák. Mint a tornászoknál Kisteleki Antalt 1990-ben. Legjobb versenyzője, az olimpiai bronzérmes (1980), világ- és Európa-bajnokságokon is dobogós Guczoghy György abbahagyta a versenyzést, ő pedig újra gyerekekkel kezdett foglalkozni. Ezzel nem volt baja, azzal már inkább, hogy nem ő, hanem Donáth Ferenc lett az edzőbizottság vezetője. „Én tapasztalt vagyok, elnyertem a mesteredzői címet, s több tanítványommal bizonyítottam. Nem az érdemek szerint szavaztak, hanem nyilvánvaló összefogás eredményeként lett ő a vezető. Csak azért, hogy én ne legyek” – magyarázta keserűen.

A mesteredzők szívesen vitatkoztak, az ötvenes évek második felében különösen, az úszóktól főként Sárosi Imre, a Helsinkiben (1952) olimpiai bajnok Székely Éva és Gyenge Vali trénere. A Népsport dörgedelmes cikkben írta, hogy káros a gyerekek versenyeztetése, főként, mert nekik még a tanulás a kötelességük (a cím jellemző: Csodagyerekek vagy egészséges felnőttek?). Sárosi szerint viszont erről szó sincs, főként úszásban, ahol arra kell törekedni, hogy a sportolók 20–22 éves korukra fejezzék be versenyzői pályafutásukat, mert a fiatalság adta játékosság, gondtalanság csak addig segíti őket

„Ezzel megoldanánk azt is, hogy a termelői munkából se essenek ki, és jövőjüket is biztosítani tudják” – tesz eleget zárásul a politikai elvárásoknak.

Az is gyakori, amiről a vízilabdában Lemhényi Dezső beszélt. Kevés mesteredző vállalja el a fiatal játékosok oktatását, edzi az utánpótlást, pedig a gyerekeknek van a legnagyobb szükségük a sokoldalú képzésre. Pólóban az is megesett, hogy játékos bírált mesteredzőt. Csillag Gábor, a Vasas Európa-bajnok (1958) játékosa 1960 végén Laky Károly cikke kapcsán írja, hogy az edzők nagy többsége önző. Tapasztalataikat nem cserélik ki. Minden edző tudja, mi a hiba – legalábbis ezt vallja –, de a római olimpiai kudarc, a bronzérem után hónapokkal még mindig nem tudtak megegyezni például abban, hogy kik legyenek a válogatott edzői. Aztán sikerült, és érdekesség: éppen Laky Károly lett a kapitány, s vele a csapat Tokióban (1964) újra olimpiai bajnok.

Az is 1960 eseménye, hogy a sporthatóság (MTST) felülvizsgálta a lovas, a motoros és a sportlövő sportágakon kívül az összes többi mester­edzői minősítését, 90 edzőnél megerősítette, 36 szakoktatónál pedig megadta a címet. Hogy a lovasok, a motorosok és a lövők miért nem szorultak felülvizsgálatra, nem tudható, az viszont igen, hogy 1962-ben 156 mesteredzőnk volt. A legtöbb futballban (20), és a legfiatalabb is a sportágé, Illovszky Rudolf 1961-ben 39 évesen lett méltó a címre. A listát böngészve feltűnő, hogy a síelés öt mesteredzőt számlált, pedig sok sikerünk akkor sem volt a lejtőkön, sáncokon. 

A futball túlzott térnyerésére legyen elég egy későbbi adat: 1979-ben a 18 csapatos NB I-ben csak egy mesteredző dolgozott, Kovács Imre a Rába ETO-nál. Ő 1973-ban lett mesteredző, köszönhetően alapvetően az Újpesti Dózsával szerzett két bajnoki címének s erős hátterének. Miközben egykori játékosai úgy jellemezték, hogy annyira fenn hordta az orrát, hogy még magának sem köszönt – vissza.

Hiába, egy mesteredző sem bújhat ki a bőréből.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!