Egy fénykép játékkockái – Kő András publicisztikája

EGY FOTOGRÁFIA hívja fel magára a figyelmet a múltból, 1948-ból. Megfellebbezhetetlen bizonyítéka annak, hogy egy bizonyos dolog megtörtént. Ezúttal hat sportember nézett bele a fényképezőgép lencséjébe. Hat renitens, akik azzal hívták fel magukra a figyelmet, hogy nem voltak hajlandók repülővel utazni a londoni olimpiára, és a vonatot választották. Azon egyszerű oknál fogva, mert féltek a gépmadártól. A félelem része az életnek, de soha ne hagyd, hogy elhatalmasodjon rajtad, és uralkodjon feletted – adja a tanácsot Paulo Coelho brazil regényíró. De a félelemtől nem lehet csak úgy megszabadulni. Mivel mi magunk hozzuk létre, egyedül nekünk áll módunkban szabadon bocsátani. Kétségtelen azonban, hogy megfertőzi az emberi elmét, és furcsa gondolatokat ébreszthet bennünk.

A hat személyből álló renitens csoportot a következők alkották: Csík Tibor (ökölvívásban nyert aranyérmet), Papp László (ekkor kezdődött nagy sorozata; egyébként haláláig benedvesedett a tenyere, ha felszállt egy repülőre; Rerrich Bélától tudom, hogy 1956-ban, úton Melbourne felé, amikor felszállhattak Ferihegyen a Csehszlovákiába tartó gépre, Papp Laci volt az első, aki felrohant a repülőre, majd hasra vágta magát a folyosó egyik szegletében). Folytatva az önfejűeket: Berczelly Tibor, Rajcsányi László és Kárpáti Rudolf (kardcsapatban nyertek aranyérmet), végül Bondi Miksa (ökölvívó, az első fordulóban kiesett). A fényképet a legendás Pobuda Tibor készítette.

Itt álljunk meg néhány mondat erejéig, mert a Pobuda családnév fotós dinasztiát feltételez. A papa, Pobuda Alfréd (1876–1942) fényképészmester volt. Fiai: József (?…–1944…), Károly (18…–19…) és Tibor (1907–1987) külön utakon jártak, de ők is követték apjuk mesterségét. Pobuda Alfréd egyebek mellett azért nevezetes, mert az 1910-es években ő készítette Magyarhonban az első olyan sportképeket, amelyeken már a tényleges mozgást rögzítette. Természetesen csak azokat a sporteseményeket fényképezte, amelyek jól megvilágított helyen, erős fényben zajlottak le. A technikai alapok megteremtésével vált lehetővé, hogy a fényképezés immár ne csak kapjon a sporttól új témákat, élményeket, lehetőségeket, hanem hozzájáruljon a sport fejlődéséhez is. A papa 1928-ban Sport és riport című felvételeivel aranyérmet nyert.

E helyütt jegyzem meg, hogy a sportfotózás történetében az első igazán kiemelkedő személy a sportoló és oktató nagybudafalvi Vermes Lajos (1860–1945) volt a szomszédunkban, a Vajdaságban. Őt illeti meg az úttörő jelző. Minden újdonság vonzotta, és az aktív sportolás mellett sportfotózással is foglalkozott. A tőle fennmaradt eredeti képek a sportfotózás korai történetének leggazdagabb és legértékesebb darabjai. A képek jelentős része beállított, műtermi fotó, melyek főként a kerékpározás, a vívás, a birkózás és a testépítés területéről valók. Vermes munkássága azért is meghatározó, mert ő hozta létre az újkori olimpiák előtt (először 1880-ban) a Palicsi Olimpiai Játékokat, és ezekről felvételeket készített. (Munkásságáról a Sportmúzeum a közelmúltban kiállítást rendezett.)

Térjünk vissza Pobuda Tiborra, aki évtizedeken keresztül, főleg a labdarúgópályákon kattogtatta masináját. Magam is meggyőződtem róla, hogy hatalmas gyűjteményt hagyott hátra, amely ma már a Sportmúzeum tulajdonában van. Az anyag feldolgozása azonban nem könnyű feladat, lehet azonban, hogy ezt a munkát az arra hivatottak már elvégezték.

Eszembe jut egy találkozás, amelynek szem- és fültanúja voltam a hetvenes évek végén. Bukovi Márton labdarúgó-mesteredző tűnt fel a Népsport szerkesztőségének folyosóján, és Pobuda Tiborba botlott, aki akkor már nyugdíjas napjait élte. A mester udvariasan köszöntötte a fotóst, megkérdezte, hogy telnek a napjai, aztán kis szünetet tartva azt mondta: „Apád volt az igazi fotós, te csak az árnyéka voltál!…” Az ítélet szíven szúrta Pobudát, aki – ahogy a szólás tartja – köpni-nyelni nem tudott. Fogta magát, és amilyen gyorsan csak tudott, elhagyta a szerkesztőséget anélkül, hogy megebédelt volna… A rossz nyelvek szerint akkor is fél térdre ereszkedett a kapu mögött, amikor már nem volt a gépében film…

A nyugdíjas időkhöz kötődnek azok az órák is, amikor a mi szobánkban vendégeskedett, és úgy érezte, nem zavar bennünket. Mindig öltönyben érkezett, és befizetett az „üzemi” konyhára. A válogatott mérkőzéseket a televízió mellett, másfél méterről nézte végig, mert akkor már gyenge volt a szeme. Mindig fogadást ajánlott. A tét egy csésze kávé volt. Pobuda pedig állandóan az ellenfelek győzelmére tippelt. És akkor volt boldog, ha vesztett… 

Álljon itt jellemzésül a Tatabánya és a Honvéd találkozója 1956. augusztus 12-éről, amikor Grosics már a bányászcsapat játékosa volt. A kapuvédő később azt nyilatkozta, hogy ezt a mérkőzést a második legemlékezetesebb meccseként őrzi. Várható volt, hogy a fotós, Pobuda Tibor – mellesleg nagy Fradi-szurkoló –, annál a kapunál helyezkedik el, ahol gólokat remél. Tehát a vesztes csapat térfelén. Amikor Grosics észrevette, hogy Pobuda az ő kapuja mögött ül, kifakadt: „Mit ijedgetsz engem a jelenléteddel? – kérdezte. – A Jóisten áldjon meg. Azt akarod, hogy kapjak egy ötöst?” „Ne dumálj – replikázott a fotós –, úgyis megnyeritek a meccset.” Aztán a Tatabánya rúgott egy gólt. „Na, látod, hogy érik a meglepetés!” „A meglepetés, az anyád…” Szünet, kapucsere. Pobuda széles mosollyal követte a kapust a másik kapu mögé

„Irtózatosan drukkolok neked” – mondta az égimeszelő. „Hogy az a nénikéd…” – kapta a választ. Egy szó, mint száz, a Tatabánya 1–0-ra nyert. Pobuda pedig így zárta le a dialógust: „Nem megmondtam?…”

Jobb félni, mint megijedni – tartja a magyar közmondás. Egyesek szerint fordítva van: jobb megijedni, mint félni. Ha félsz, az lebénít. Ha megijedsz, az meg inspirál, összekapod magad, ösztöneid egyből a maximumra ugranak. Egy jókora ijedség gyakran többet érhet, mint egy jó tanács. De a fenyegetés legtöbbször ijesztőbb, mint a beváltása. Thomas Mann úgy vélekedett, hogy az ijedelem a bátorság előfeltétele. Lássuk azonban be, hogy a félelem az emberi lélek minden zegét-zugát beárnyékolja, és az arányérzék az első, ami elszáll vele. Csak az ostobák nem félnek semmitől.

Soraim elején hat renitens olimpiai résztvevőről írtam, akik nem mertek repülővel utazni az 1948-as londoni olimpiára. De az az igazság, hogy sok lég­iszonytól szenvedő futballistát ismertünk. Közülük talán Sipos Ferenc rettegett a legjobban a repülő­utaktól. Felszállás előtt csak az lehetett a kérdés, hogy úgy remeg, mint a nyárfalevél vagy mint a miskolci kocsonya. Egy kiadós afrikai út előtt Kotász Antal pénzdarabbal a markában odaállt Sipos Tüdő elé, és azt mondta: „Fogadjunk!” „Te még a reptéren is fogadsz?” – jegyezte meg gyanútlanul az áldozat. Kotász Öcsi egykedvűen válaszolt. „Feldobom ezt a pénzdarabot. Ha fej, akkor a szárazföldön landolunk, ha írás, akkor a tengerbe zuhanunk. Válassz!”

Egy másik anekdota. Az 1962-es chilei vb-ről hazafelé tartó válogatott olyan trópusi esőbe került, hogy még az ateisták is szaporán hányták magukra a kereszteket. A kriptahangulatot oldandó Volentik Béla és Botár Zoltán addig heccelődtek, amíg az edző és az orvos teljesen kikészült. Halálra váltan bámulták a „plafont”. Észrevették, hogy a villany­égők foglalatából gyengéden csöpög a víz. Többen üvöltöttek félelmükben, mások imára kulcsolták a kezüket. Kuharszki Kukac azonban atyaian Volentik fülése súgta: „Most már ne idegeskedjen, Béla bácsi! Láthatja, hogy a víz alatt vagyunk…”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!