Aranyláz a Mecsekalján – Pucz Péter publicisztikája

LÁSSUK BE MÁR AZ ELEJÉN: aranyláz ellen a hideg vizes borogatás semmit sem ér! Néha ugyanis az arany utáni hatalmas erejű vágyakozás mindent elsöpör. Akkor aztán az emberiség kalandvágyóbb hányada felkerekedik, elindul a hegyekbe, netán a távoli folyópartok felé, bízva a végtelen szerencséjében.

Természetesen mindenki veszettül akarja a gyönyörű, sárga rögöket birtokolni. Aztán a többség elszegényedik, sokan meghalnak az ilyen históriák során. A meggazdagodás kevesek kiváltsága lesz. Egy ilyen történet ez is, úgy, hogy ezért még csak neki sem kellett vágni a kíméletlen vadonnak, mert egyszerűen házhoz hozták a személyes vagyoni gyarapodást, nem holmi bányászott vagy mosott formában, hanem finom míves fülbevalók, gyűrűk, nyakláncok képéken. Miképpen az történt Pécsett 1970-ben a rendőrség berkein belül egyes kivételezett elvtársakkal, akik jobb esetben a feleségüknek kedveskedhettek a potya ékszerekkel, még annál is kedvezőbb csillagállás esetén a szeretőknek is jutott az értékekből. A helyi „aranyrablás” meg a Pécsi Dózsa esete tipikusan magyaros, szánalmas, de alapvetően inkább szomorkásan vidám história. 

Történt ugyanis, hogy a baranyai lila-fehérek belügyi futballcsapatként kijutottak a nemzetközi kupaporondra, az Európai Városok Kupája (EVK) sorozatban. Természetes, hogy mindenki szeretett volna felfurakodni a külföldre induló járművekre. Első lépésként a romániai Craiova volt a célpont. Valljuk be, ez az állomás annyira nem tűnt vonzónak, ám úgynevezett útimarsall nélkül az ilyen hivatalos út elképzelhetetlennek számított a szocializmusban azokban az években. A Belügyminisztérium ki is jelölt egy megfelelően felkészített személyt a feladatra, akit a játékosok nem ismertek, de ebből rögtön lehetett tudni, magával a „téglával” volt dolguk. Logikailag ez kijött, mivel „sejtették”, kik a kapusok, védők, középpályások, támadók, gyúrók. Akinek viszont nem volt sportfelszerelése, az nyilván valami más, de nagyon lényeges küldetést teljesített. Olyat, amit nem illett nagydobra verni, hiszen abban a pillanatban veszítette volna el a titok a varázsát, lerántva a leplet az uralkodó rezsim orcájáról. Pontosabban fogalmazva gátlástalan orcátlanságáról. Ahol a sportembereket nem volt szabad felügyelet nélkül kiengedni sem a szocialista, sem a tőkés piaci viszonyok közé, mert hajlamosak lehettek volna meggondolatlanságra, megszédülésre. A baráti táboron belül esetleg elkotyog valamit az a nyikhaj futballista, a másik végen meg felelőtlen költekezésbe fog. Farmert, hanglemezt vásárol, hozzájut egy márkás futballcsukához, miközben elvi alapon meg elveszíti béklyóit abban a pár napban, amíg lazul körülötte a sportolói vasfegyelem. 

Tehát mentek-mentek a pécsiek a román város felé, de már Magyarország elhagyása sem alakult egyszerűen. A mecseki széntröszt biztosított nekik egy felújított autóbuszt, aminek a motorját előtte generálozták. Ebből következően úgynevezett bejáratos üzemmódban pörgött az erőforrás, vagyis nem repesztett az aszfalton a gépcsoda. Ráadásul azon a határátkelőn, amelyet kinéztek, a buszforgalom nem volt engedélyezve, ennek következtében hatalmas kerülőt kellett tenniük. Amikor végre átjutottak, szembesültek a szomszédos ország hitvány útviszonyaival. Lassan haladtak, gyorsan fogyott ellenben a futballisták türelme.

Amikor már jó huszonkét órája tartott a lomha zarándoklat, sokan kezdeményezték, inkább szálljanak le, menjenek tovább gyalog, akkor legalább tudják, miért a csigatempó. A csüggedés ellen ott volt a politikai tiszt, aki szerette volna megmenteni a helyzetet. A távolban pislákolt két nagyon gyenge fénypont, mire a beépített koma így szólt: „Nyugalom, elvtársak, azok ott a távolban már Craiova fényei.” Jó huszonöt perc rázkódást követően odaértek egy trafótelepre, ahol egy oszloppáron hunyorgott két „szentjánosbogár”. Attól kezdve a pécsi labdarúgásban a „Craiova fényei” kiszólás a végtelen reménytelenség rokon értelmű kifejezésévé vált. Nem csupán azok között, akik átélték a bornírt esetet, de azoknak is, akik csupán hallomásból értesültek a fénytelen sötétségről. Mindegy is, a Pécsi Dózsa a kinti szoros vereség után a visszavágón kiütötte a románokat, jöhetett a sorsolást követően az újabb nagy kirándulás.

Csakhogy ez már sokkal jelentősebb kihívásnak számított, mert a véletlen az angol ­Newcastle ­United együttesét dobta a pécsi gárdának. Oda már repülővel utaztak, ezért sokkal megbízhatóbb vamzer is járt hozzá, aki azért mindent mégsem tudhatott. Mint a nyugatra ritkán eljutó klubok esetében, úgy itt is elindult a márkás divatlapok tanulmányozása. A szabásminták áttekintését követően a hitvesek megkezdték a nemesebb fizetőeszközök zakókba varrását. A dolguk egyszerűnek tűnt. Úgy bedolgozni a fontokat, dollárokat, hogy ne tűnjenek fel a magyar vámosoknak, kinn meg egy zsebkéssel, körömollóval, -csipesszel is ki lehessen fejteni a csempészett összeget, amiből aztán „értékes” kacatokat lehetett vásárolni. Mondjuk, a törvényes nőnek egy szép selyemsálat, ha már olyan ügyesen kezelte otthon a tűt meg a cérnát. A kinti 2–0-s vereségre Pécsett 2–0-s győzelem jött, majd hatalmas meglepetésre a dózsások tizenegyesekkel kiütötték a sokkal esélyesebb vetélytársat.

Itt már tényleg a nagy lehetőség előszobájáig jutottak el a rendőrcsapat labdarúgói: Fortuna az olasz Juventus gárdáját intézte nekik, megint egy soros főrendőrnek biztosítva lehetőséget arra, hogy tanulmányozhassa a hanyatló tőkés társadalom működési elveit. Odafelé még gépen szállva vágtak neki a fiúk az ismeretlennek, de visszafelé már csupán az autóbusz maradt nekik. Hamar gyanússá vált, amikor Torinóban olyan szállodában kaptak szobákat, ahol a portás, a szakács, a pincér meg a takarító ugyanaz a személy volt. Még mielőtt bárki is kételkedne a még élő tanúk visszaemlékezéseiben, nem egypetéjű ikrekről szólt a fáma, hanem az őrült takarékosságról. Aminek meg is lett az eredménye, bár erről a futballisták sokkal később értesültek a „zuhanyhíradó” csatornáin.

A Pécsi Dózsa Itáliában búcsúzott Európától, a kupaporondtól. Sokan szinte megkönnyebbültek, nagy tehertől szabadultak meg a sportvezetők. De azért ennél a kalandnál még akadt számukra egy – a kor szellemének megfelelő – kötelező kör. Ajándékkal kedveskedni azoknak a belbiztonsági elöljáróknak, akiknek nem jutott hely egyszer sem a kiválasztottak között. Arra pedig tökéletesen megfelelt az amúgy viszonylag olcsó, nem valami jó minőségű, de divatos olasz ékszerkínálat. Akadtak közöttük ízléses csecsebecsék, úgyhogy a rendőrkapitányságon ki is tört a főnökök között a csendes aranyláz. Pedig aligha olvasták volna Jack London témával foglalkozó műveit…

A szétosztás kényes feladata egy közepes beosztású talpnyalónak jutott. Ő járta végig az irodákat, bizonyos rang fölött, az úgynevezett „talpas” rendőröket azért mégsem avathatták be a szabálytalanságba. A kis tányérkával a kezében bekopogó egyenruhás tehát bemutatta, miből lehet választani, de előtte azért egy kisebb nyakbavalót elsüllyesztett a zsebében. A gyanakvó főparancsnok viszont megkérdezte: „Ennyi az egész?” Nem kevesellte, nem is sokallta a tarhálnivalót, csak tudni akarta, hányadán állnak a dolgok. Az „elcsalt” vagyon őrzője viszont azt hitte, valaki besúgta a kapzsiságát, ezért önlebuktatást alkalmazott. Előhúzta a félretett darabot, azzal a megjegyzéssel, hogy azt kifejezetten a feljebbvaló számára dugta el, nem akarta, hogy mindenki lássa a prédát, miközben legszívesebben a fejét verte volna a falba a balfácánsága miatt.

A pécsiek futballban a nemzetközi színtéren soha olyan messzire nem jutottak, mint azon az őszön. Talán jobb is ez így, mert ha egyszer Párizsban vendégszerepeltek volna, még mindig rajtuk keresnék az Eiffel-tornyot, ami el sem veszett, csak valaki tévedésből beletette a bőröndjébe…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!