Tizenegyszer élesztették újra, az álma, hogy újra focizzon

„Ami a fiammal történt, valóságos csoda. Az elmúlt években átéltem megannyi tragédiát, és a fájdalom hatására elveszítettem a hitemet. Pedig valamiben hinni kell, a sorsban, az Istenben, mert a dolgok nem történnek véletlenül. Ebben most már egészen biztos vagyok. Ahhoz, hogy Ádám túlélje azt a szörnyűséget, az események már-már hihetetlen láncolata kellett. Százszor, ezerszer végiggondoltam mindezt, sírtam, szenvedtem, kétségbeestem, de az első pillanattól kezdve hittem. Hittem abban, hogy nem kell eltemetnem a gyermekemet."

Erzsébet asszony elhallgatott, s kinézett a takaros, ízlésesen berendezett dabasi ház ablakán. Odakint megenyhült az idő, a tél támadását már nem az unalomig ismételt tábornok, hanem legfeljebb egy főtörzsőrmester vezette. Egyik pillanatról a másikra megszűnt a szibériai hideg, és az ember a plusz egy fokot már-már mediterrán hangulatban élte meg – a kabátot panyókára vetve, hajadonfőtt fütyörészve-sétálgatva az utcán.

Azon a napon, január 25-én még nagyon hideg volt.

Azon a napon semmi sem jelezte, hogy minden megváltozik.

Csütörtök volt, s Ádám az iskolából hazaérkezve megebédelt, majd délután pihent, felöltözött, jobbról-balról megpuszilta az édesanyját, s azt mondta, a meccs után siet haza. A Dabas U19-es csapata – amelynek tizenhat esztendősen is alapjátékosa, egyik legjobb csatára – Kakucson lépett pályára, a megye III-ban szereplő felnőttgárda ellen. A dabasi gyerekek a nehéz talajon is nagy kedvvel futballoztak, s magabiztosan vezettek. Ádám már két gólt szerzett, amikor a meccs hajrájában belőtte a harmadikat is. Csapata 9–3-ra vezetett. Nagyjából két perc volt hátra, s Ádám lábát feltörte a vadonatúj futballcipő. A csukát egy nappal korábban kapta egy barátjától, s mindjárt három góllal avatta fel. Fájt a lába, odaszaladt a kispadhoz, és azt mondta az edzőjének, inkább lejönne. Ám jött az ukáz, hogy bírja ki ezt a rövid időt. Nem sokkal később mégis lesétált a pályáról, majd összeesett.

Annyi tragédiát átélhettünk már a futball világában, itthon és külföldön. Sokkoló képeket láthattunk, ahogy életerős fiatalemberek rogynak a zöld gyepre élettelenül, ahogy küzdenek az életükért a pálya közepén, s olyankor mindig arra gondol mindenki, miként lehetséges, hogy azok, akiket rendszeresen, tüzetesen vizsgálnak ilyen-olyan műszerekkel a legkorszerűbb klinikákon, kórházakban, egyszer csak a mennyországba szerződnek. Duhaj Ádám tizenhat esztendős fiatalember nem előzmények nélkül lett rosszul. Korábban többször is vizsgálták a szívét, Szegeden, Balatonfüreden, a budapesti Haller utcai klinikán, ahol négy napig feküdt, és nem volt olyan műszer, amelyet ne aggattak volna rá. Ausztriában egyszer egy teremtornán elájult, és az is előfordult, hogy lekéredzkedett a pályáról, mert úgymond nehézlégzése volt, csak kapkodta a levegőt, és már egy porcikája sem kívánta a futást.

Mégis futballozott.

„Persze hogy féltettük, de az orvosok újra és újra megnyugtattak, nincs baja sem a szívének, sem más szervének, még jót is tesz neki a mozgás, a sport. Ott álltam a nézőtéren, amikor Ausztriában hirtelen összeesett. Persze hogy orvostól orvosig mászkáltam vele. Olvasom a híreket, látom, hallom a tragédiákat, vigyázni akartam a fiamra. Megóvni őt mindentől. Ádám viszonylag türelemmel viselte a kivizsgálásokat, a négynapos bennfekvést a Haller utcában, a balatonfüredi egészségügyi teszteket. Hittünk az orvosoknak, és hittünk benne, hogy velünk nem történhet semmi rossz."

Erzsébet határozott, csinos asszony, halkan ejtette ki a szavakat, közben fogta a fia kezét. Ádám szótlanul hallgatta az anyját, az arcán nem látszott semmiféle érzelem. Olyan volt, mintha csak fájdalmas foghúzásról beszélgetnénk, vagy magas lázzal járó nátháról. De a látszólagos nyugalom, a szenvtelen arckifejezés nem véletlen: a tizenhat esztendős ifjú nem emlékszik semmire a szörnyűségekből. Még arra sem, hogy a csütörtöki meccs előtti napon, szerdán vadonatúj futballcipőt ajándékozott neki a barátja. Az agya egyszerűen törölte a rossz emlékeket. Kérdés, hogy végleg vagy csak időlegesen. Még foszlányok sem maradtak a kakucsi találkozóból, a három góljáról és arról, ahogy – talán már a rosszulléttől, a számára ismeretlen, furcsa állapottól vezérelve – lesétál a keményre fagyott hepehupás pályáról.

Tizenegyszer élesztették újra.

„Ott voltam a kakucsi pályán, és láttam a meccs első félidejét. A fiam, elfogultság nélkül mondhatom, jól játszott, és feltűnt, hogy milyen agilisan, harcosan veti bele magát a küzdelembe, talán jobban is, mint máskor. Aztán a szünetben eljöttem, mert én is játszom a dabasi öregfiúkcsapatban. Sohasem felejtem el, a pályagondnok jött oda hozzám, s mondta, hogy a gyerek rosszul lett, induljak Kakucsra. Abban a pillanatban tudtam, hogy nagy a baj, autóval villámgyorsan odaértem, s azt láttam, hogy a fiam fekszik a kapu mögött, körülötte emberek, három, négy, öt, hat ember, a pályán döbbenten, némán állnak a csapattársak, és az egész annyira szürreális volt, hogy először fel sem fogtam, mit látok. Odamentem a gyerekemhez, élettelenül feküdt a hideg talajon, hol a kezét, hol a lábát fogtam, s közben hallottam a szavakat, a hol kétségbeesett, hol reménykedő mondatokat. Arra pontosan emlékszem, hogy jóval később a mentőben azt mondta nekem valaki, »Látja, apuka, ez az ön fiának a szívverése. Dobog. Érti? És ez most a legfontosabb.« Akkor már ott volt a feleségem is, én hívtam fel, hogy jöjjön, mert baj van Ádámmal. Aztán mentünk a mentő után, majd álltunk a fővárosi kórház folyosóján összekapaszkodva, és arra vártunk, hogy felébredjünk, hogy ez csak egy álom, ez csak egy rémálom."

Róbert, az apa újra átélt mindent.

Ahogy beszélt, szinte látta maga előtt, ahogy kezek nyúlnak a fia felé, a kiszolgáltatott gyermeke megmentéséért.

Élet és halál, kéz a kézben. Huszonhárom napig tartott Ádám legnagyobb csatája. Ezalatt (miután még a mentőben, sőt a kórházban is újra kellett éleszteni...) előbb stabilizálták az állapotát, majd műszívet kapott, később pedig egy rendkívül komplikált operációval mentették meg, és adtak neki még egy esélyt az életre. Közben altatásban tartották, a szülei szinte végig ott voltak az ágya mellett, s látták, hallották, ahogy Ádám álmában felsír, félrebeszél. Amikor magához tért, az volt az első mondata: „Simizz, apu...!"

„Amióta hazahoztuk a gyerekünket, itthon pihen, egyelőre még nem mehet iskolába, de a csapathoz az edzésre már kiment, hogy megnézze a srácokat. Egy hónap múlva visszük kontrollvizsgálatra, amelyen eldől, hogy mennyire terhelhető a szíve, a szervezete. Már szobakerékpározik, nagyokat sétál, és néha passzolgat a kertben az apjával. Futballozni szeretne, s ha így lesz, ha engedik neki, boldogok leszünk."

S ha nem center lesz vagy balszélső, hanem átlagember, mi már akkor is győztesnek tartjuk őt.

Mert az a legfontosabb, hogy velünk van, hogy velünk maradt...