NB II: Legyen meg bennünk a szikra! – Pásztor József

– Otthon van?
– Épp a kertben bóklászom – felelte Pásztor József, az NB II-es Békéscsaba szakmai igazgatója, korábbi kilencszeres válogatott futballista. – Mindig van mit csinálni: permetezek, füvet nyírok, sövényt vágok. No és huszonhárom év után végre a csatornából is a lehető legalaposabban kitakarítottam a faleveleket. Aztán ha elfáradok, leülök és nézelődöm, gondolkodom.

– Hallom, most is csicseregnek a madarak.
– A kerítést benőtte a vadszőlő, télen is van rajta termés, ideszoktak a fekete rigók. Nem bánom, legalább szépen dalolásznak. Hátul legalább harminc gyümölcsfa van, szilva, barack, cseresznye, körte, mindenből van három-négy darab. Egyedül a sárgabarack fagyott el az idén. Annak idején édesanyám rendszerint lekvárt, befőttet főzött a gyümölcsökből. Én inkább odamegyek a fához, és amit megkívánok, azt megeszem. Aztán ha nem a kertben vagyok, a konyhában próbálkozom.

– Mi a specialitása?
– Leginkább pörkölteket készítek. A rántott hús is jól megy, a gulyást szintén jól csinálom. De a húslevest a feleségem, Zsuzsa főzi, nála finomabbat senki sem tud.

– Ezek szerint eltelnek valahogy a napjai.
– Délelőtt elmerészkedem a boltba, kilenctől délig mehetek. Megveszem a Nemzeti Sportot, tejet, kenyeret. Mást nemigen kell, két mélyhűtő tele van. Ha két hónapig nem vásárolnánk semmit, akkor is vígan élnénk. Egy mázsa kolbász, meg némi szalonna is ott sorakozik a tárolóban.

– A kolbászt még mindig maga csinálja?
– A legtöbbször igen. Igaz, az idén a közeli Kondoroson találtam egy hentest, kétszáz disznója volt tavaly, odahaza bekevertem a fűszert, elvittem neki, ő meg reggel levágta a disznót, nekem tíz nap múlva csak érte kellett mennem. Persze van, amiből nem engedek: a mai napig igazi bélbe töltöm a kolbászt, pedig a jó minőségű kuláré nem olcsó dolog. Úgy fogy a kolbász, mintha nem is lenne. A régi ismerősöknek mindig viszek egy-két szállal. Legutóbb Komjáti Andrásnak adtam, előtte Szima Gábor, a debreceniek tulajdonosa jelentkezett, mondván: az enyémnél nem evett még finomabbat.

– Márciusban volt a hatvanhatodik születésnapja. Elégedett az eddigi életével?
– Megvagyok, köszönöm. Van szép feleségem, két szép lányom, a kisebbik, Virág most érettségizik, a nagyobbik, Zsuzska Budapesten dolgozik.

– Tart a járványtól?
– Magamat nem féltem. Éltem hatvanhat évet, nincs okom panaszra. Az a nagy baj, hogyha valaki húsz- vagy harmincéves korában megy el. Na, az tragédia. Úgy vagyok vele, a sorsunk úgyis előre meg van írva. A közelmúltban megállapították, kicsit magas a vérnyomásom. Pedig ha valamit nem szeretnék, akkor agyvérzést kapni. Rettegek, nehogy lebénuljak, esetleg ne tudjak beszélni, és ide-oda forgassanak az ágyban.

– Két percre lakik a Kórház utcai stadiontól, gondolom, most oda sem jár ki.
– Lakatot tettek a létesítményre. Délelőtt két hölgy váltja egymást, hogy a postát átvegyék, rajtuk kívül nincs ott senki. Valamelyik nap azért elsétáltam a hátsó edzőpályánk felé. Többen bemásztak, olyan sokan összejöttek, hogy meccset játszottak – nekem kellett elzavarnom őket.

– Sikerült?
– Megfenyegettem őket, hogy hívom a rendőrséget. Jó, tudom, nem szép dolog, de a kapu előtt tobzódtak, a fű meg ott a legkényesebb. Ciki volt, de úgy voltam vele, szidjanak csak, kibírom valahogy.

– Mit gondol, lesz még futball ebben az idényben?
– Szerintem nem. Ha esetleg a nyáron folytatódik a bajnokság, akkor is szurkolók nélkül.

– Szakmai igazgatóként mit gondol a tizenötödik helyen álló Békéscsaba szerepléséről?
– Gyengén szerepelünk, kár lenne tagadni. Az erős csapatok ellen, mint az MTK vagy éppen a Vasas, jól futballoztunk, ám a nyerhető meccseken kikaptunk. Valami hiányzik. Azt is el kell ismerni, sokkal több nincs ebben a csapatban. A nyáron meghatározó futballisták távoztak, velük a gólok nyolcvan százaléka ment el. Az újak közül – fogalmazzunk úgy – nem mindenki váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

– Legalább vannak tehetségek? Lát olyat, akiből újabb Váczi Zoltán, esetleg Árgyelán János lehet?
– Egyet sem. Pedig mindig ott vagyok az utánpótlásmeccseinken is. Nézem a fiatalokat, de nincs olyan futballista, akire azt mondom, ebből a srácból lesz valaki. Egyéniség nincs, pedig Békéscsabán mindig is volt valami szikra a srácokban. A hozzáállással is nagy gond van. Jóformán mindenki akarja, hogy futballista legyen, csak épp a gyerek nem feszül meg a sikerért.

– Mit lehet tenni?
– Edzeni kell, méghozzá kőkeményen! Emlékszem, annak idején Mezey Györgynél a tatai edzőtáborban egy délelőtt lefutottunk tízszer háromszázat, tízszer kétszázat, majd levezetésként tízszer százat. Volt is erőnlétünk. Mindig mondtam, hiába jó játékos valaki, el kell zavarni, ha nem áll be a sorba. Persze ha két nap után sírva visszajön, lehet, hogy lesz belőle futballista.