– Játékosként legnagyobb sikerei az ETO-hoz kötik, míg klubvezetőként másodszor vállal szerepet a klubnál. Melyik az értékesebb, a korábbi, a futsalcsapathoz kötődő vagy a mostani szakmai igazgatói cím?
– Egyértelműen a mostani a nagyobb kihívás – mondta lapunknak Hannich Péter. – Rendkívüli feladat az olyan patinás klub sportszakmai területét vezetni, amelynek múltjához magam is tartozom. Tudom, mi a siker, benne éltem, azt a világot szeretném visszahozni, hogy a mai játékosok is érezzék a megbecsülést, amelyben nekünk a nyolcvanas években részünk volt. A futsal nem mellesleg szép korszaka volt a pályafutásomnak, az alapoktól jutottunk el egészen a Bajnokok Ligája négyes döntőjéig több olyan játékossal, aki igazán a kispályán tudott érvényesülni.
– Labdarúgóként a legendás ETO ásza volt, a képességeit mindenki elismerte, edzőként azonban mindig hiányzott valami a teljes kibontakozáshoz. Miért?
– Szerintem edzőként sem voltam sikertelen, mert ahol munkát vállaltam, ott mindig olyan eredményt értem el, amelyet a klubnál célként megfogalmaztak, és az nem feltétlenül bajnoki címet vagy dobogós helyezést jelentett. Sőt, úgy érzem, a munkám a klub életében felemelkedést jelentett, így volt ez például Pápán, Csornán, Veszprémben vagy Egerben.
– Ismert a szókimondásáról, az időnkénti keménysége nem jelentett hátrányt a szakmai munka során?
– Nem Hannich Péternek hívnának, ha nem lennék a játékosokkal szemben is maximalista, és ebbe beletartozik a tiszta, egyenes, őszinte kommunikáció is. Ezen nem akarok változtatni, mert nemet mondani is tudni kell. Azért az árulkodó jel, hogy a keményebb kézzel fogott labdarúgókkal is jó a kapcsolatom, valamennyien megértették, hogy javító szándék van a szavaim mögött.
– Az ETO visszaminősítése, azaz kétezertizenöt óta sok edzőváltás volt a klubnál, és gyakran cserélődött a játékosállomány is, mi több, az idő sodrásában sok szurkoló elveszítette a hitét az NB I-be jutásban...
– Mindezt csak kívülről érzékeltem, nem tudhatom, milyen történések zajlottak a klubon belül, és nem is tisztem megítélni. Egy biztos: a visszatérésemmel munkás szakmai szemlélet veszi kezdetét. A munkában hiszek. Játékosként nem ismertem megalkuvást, és hogy ne csak a magam példáit szajkózzam: ez az akarat vezette el a jelenlegi magyar válogatottat is a szurkolók által elismert Európa-bajnoki szereplésig. Csapategységgel, megfelelő fizikai és mentális felkészítéssel kompenzálni lehet a tudásbeli különbséget. Az új ETO-nál ez azt jelenti, hogy aki hajlandó velünk jönni, az jöhet, aki nem, az mehet. Célunk az NB I, ehhez persze szükségesek az anyagiak, de az öltözői egység a legfontosabb.
– Milyen konkrét feladatokkal, milyen eszközökkel rendelkezik a sikeres szakmai igazgatói munkához?
– Teljes felhatalmazásom van a szakmai munka kérdéseiben. Tárgyaltunk játékosokkal, akik az általunk elképzelt rendszerben szerepet kaphatnak, és nem mondok újat azzal, hogy a piac meglehetősen szűk, a labdarúgók igényei pedig gyakran túlságosan magasak, de így vagy úgy, meg kell találnunk azt az utat, amely a bajnokságban a legjobb helyezéshez vezeti el az ETO-t. Szeretnénk, ha a csapat feljutó helyért küzdene. Tudom, hogy erős a konkurencia, de mindig vannak meglepetéscsapatok – nos, ilyen szeretne lenni az ETO.
– Mit gondol, elképzelhető, hogy a város és a klub újra egymásra talál, együttműködik?
– A klub életét meghatározó anyagi fedezet megléte magasabb szinten dől el, és erről nincsenek bővebb információim. Remélem, hogy a város ügyeiben maximalista polgármester, Dézsi Csaba András támogatja az NB I-es törekvéseket. Egyébként máris segítséget ígért egy infrastrukturális fejlesztéshez, a videoalapú mérkőzéselemző és adatrögzítő rendszerhez, amely a mai korszerű futballhoz szinte nélkülözhetetlen.
– Az eddig igazolt játékosok inkább a jövő emberei, mit gondol, Klausz László edzősködése mellett megvalósulnak az álmaik?
– Átvesszük a nyolcvanas évek metodikáját, játékrendszerét, filozófiáját. Pontosan olyan futballistákat hoztunk eddig, akik éhesek a sikerre, és bizonyítani akarnak. A győri közönség kritikus, éppen ezért szeretnénk kiszolgálni, s ha a szereplésünk nem is párosulhat mindig győzelemmel, a hozzáállásnak, az alázatnak látszódnia kell. Azért esett Klausz Lászlóra a választás, mert még ő is részese volt a későbbi Verebes-korszak pozitív történéseinek, és képességei mellett főként mentális tulajdonságainak köszönheti, hogy az osztrák élvonalban, a német és francia másodosztályban is letette a névjegyét. Azt várjuk tőle, hogy – mint a magyar edzőgeneráció tehetséges tagja – tapasztalatát adja át az ETO játékosainak. Bizalom van, hagyjuk őt dolgozni, csak élnie kell vele.