1956: hatvan éve játszott Madridban a Honvéd

Közismert, hogy Puskás Ferenc 1958 májusában szerződött az akkori éppen harmadik BEK-serlegét elhódító – vagyis minden addigi kiírást megnyerő, gyönyörű játéka miatt gyakran „fehér balettként emlegetett" – Real Madridhoz, amellyel aztán 1959-ben, 1960-ban és 1966-ban ő maga is az európai klubfutball csúcsára ért, illetve további két döntőt (1962, 1964) játszott. Ám jóval kevesebb szó esik arról, ami valódi futballtörténelmi kuriózum: a Száguldó Őrnagy már 1956 őszén is játszott egy meccset Madridban, a Honvéd nyugati túrájának keretében, annak egyik legfőbb állomásaként.

Azon az őszön a magyar bajnok Honvédra a spanyol Athletic Bilbao várt a Bajnokcsapatok Európa-kupájának nyolcaddöntőjében. November 22-re tűztek ki az első, bilbaói meccset, ám a Honvéd igyekezett elérni, hogy a csapat már jóval korábban elutazhasson, mert a forradalmi állapotok közepette lehetetlennek tetszett a felkészülés a találkozóra. A politikai vezetők – jórészt Östreicher Emil, a Honvéd technikai vezetőjének közbenjárására – engedélyezték a kiutazást, Nagy Imre, a minisztertanács elnöke ezekkel a szavakkal indította útjára a csapatot: „Mi már itthon nyertünk, maguk meg nyerjenek odakint!" Az Aranycsapat klasszisaival teletűzdelt, Kalmár Jenő edző által irányított Honvéd nagy nyugati „portyához" több olyan kiváló labdarúgó is csatlakozott, akik nem a kispesti együttesben játszottak. Az osztrák fővárosban „csapódott" a társasághoz a később világhírűvé váló edző, Guttmann Béla is, aki 1949-ben hagyta el Magyarországot. A magyar bajnokcsapat három napot töltött az osztrák fővárosban, akkor érkeztek a hírek arról, hogy a szovjet tankok bevonultak Budapestre. A katonacsapatot természetesen nyomban hazarendelték, de ekkor már visszamenni nem volt érdemes, nem is nagyon lehetett. Mindenki az otthon rekedt családtagokért aggódott. Pénz alig-alig volt a játékosoknál, az Austria Wien adott kölcsön nekik. Östreicher azonban kezébe vette a gyeplőt, és a BEK-meccsig hátralévő időszakra pénzdíjas mérkőzéseket szervezett a csapatnak, amelyre egyébként mindenki kíváncsi volt Európa-szerte. Hamarosan keresnie sem kellett, önként érkeztek a jobbnál jobb ajánlatok a neves kluboktól.

A bilbaói BEK-meccset ugyan 3:2-re elveszítette a Honvéd, de egy hét múlva pályára léphetett a Real Madrid otthonában, egy Atlético Madrid/Real Madrid vegyes csapat ellen. A Szovjetunió uralma ellen fellázadó magyarokkal egyébként is szimpatizáló Franco tábornok vezette Spanyolország igyekezett minden módon segíteni: a mérkőzésének teljes bevételét (47 ezer néző látogatott ki a Bernabéuba) a csapatnak és a magyar menekülteknek adták a spanyolok, miközben a meccs fővédnöke Franco felesége, Carmen asszony volt. A hazai csapat a Pazos (J. González 35.) – Atienza II, Marquitos, Lesmes – Santiesteban, Zárraga – Kopa, Peiró, Miguel, Di Stéfano, Gento felállásban játszott, ebből a csapatból Pazos, Peiró és Miguel képviselte az Atlético színeit, a többiek a „királyi klub" labdarúgói voltak. A Honvéd a Faragó – Rákóczi, Bányai, Dudás – Kotász, Bozsik – Budai, Machos, Tichy, Puskás, Czibor tizeneggyel lépett pályára – de csak miután a vörös csillagos Honvéd-címert eltávolították a mezről a játékosok, akik a pesti áldozatok emlékére fekete karszalaggal játszottak! A végeredmény 5:5 lett, spanyol részről Di Stéfano három, Peiró és Miguel egy-egy alkalommal volt eredményes, a magyar gólokon Machos (2), Czibor, Puskás és Kotász osztozott.

A magyar együttes kapuját őrző Faragó Lajos – aki naplót is vezetett a túráról, és aki az egyetlen élő tagja az akkori Honvédnak – így emlékszik vissza a nagy meccs hangulatára:

„Csodálatos atmoszféra uralkodott a stadionban. Több adat is létezik a nézőszámról, nekem mindenesetre úgy él az emlékezetemben, hogy csaknem teljesen tele volt a Bernabéu Stadion. Nagyon kedvesen és barátságosan fogadtak minket Spanyolországban, látszott, hogy mindenki szeretne nekünk segíteni. Ezt a madridi mérkőzést nyugodtan nevezhetjük jótékonysági meccsnek is a mai szóhasználat szerint."

A legendás Alfedo Di Stéfanóról azonban már nem őriz ilyen szép emlékeket a 84 éves, hétszeres válogatott kapus:

„Az első félidő harmincvalahányadik percében Di Stéfano úgy beletérdelt a jobb combomba, hogy alig tudtam talpra állni. De maradnom kellett, mert valójában nem volt cserekapusunk, illetve aki lett volna (Faragó bajtársiasságból nem akarta mondani a nevét, de Garamvölgyi Gusztávról van szó – a szerk.), nem állt be, mert ő olyan típus volt, aki nem tekintette magát a csapat részének, ha nem ő kezdett. Így aztán maradtam a pályán, de elismerem, hogy ezután két-három olyan gólt is kaptam, amelyet kivédtem volna, ha normálisan el tudok rugaszkodni."

Szintén ritkán hallott történet, hogy a kapus nélkül maradt kispestieket az akkor már Tatabányán védő Grosics Gyula mentette ki a bajból.

„Néhány nappal később már a Barcelona ellen játszottunk a Nou Campban, és a másik kapusunk nem volt hajlandó beállni, így a vezetők táviratoztak az akkor már Tatabányán védő Grosics Gyulának, hogy azonnal szálljon repülőre és jöjjön Barcelonába. Megvolt az engedélye, ő jött is, érkezése napján este már a Barcelona ellen védett. Csodálatos meccs volt, négy-háromra győztünk" – emlékezett Faragó.

Minden idők talán legjobb magyar edzőjéről, Guttmann Béláról viszont már nem volt túl jó véleménnyel:

„Azért jöhetett, mert előadta, hogy ő milyen sok nyelven tud és milyen nagy hasznunkra lesz. Bele-beleszólt a dolgokba, nem sokan örültek ennek. Később a Benficával elért sikerei miatt világhírű lett, de úgy gondolom, hogy nálunk kovácsolta a maga hírnevét. Szerintem úgy tolmácsolt a külföldi újságoknak, hogy a maga szerepét kidomborította a sikerben, a többiekét meg csökkentette. Így már könnyű volt eladnia magát."

A BEK-visszavágót aztán semleges pályán, Brüsszelben játszották le, mert Magyarországon továbbra sem lehetett nemzetközi meccset rendezni. A 3:3-as döntetlennel kiesett a Honvéd, amely viszont anyagi szempontból is kecsegtető ajánlatot – tíz meccsre szóló tízezer dollárról – Brazíliából: a Flamengo meghívta a „kalandozó magyarokat" egy dél-amerikai túrára. A többség az utazás mellett döntött, Palicskó, Solti, Tichy, Machos, Babolcsay és Budai I azonban mégis hazatért. A többiek csak február végén, illetve Puskás, Kocsis és Czibor pedig már kinn is maradt, utóbbi kettő az MLSZ és a FIFA eltiltásának letelte után a Barcelona játékosaként. A dél-amerikai túra előtt a decembert még Európában, főleg Olaszországban töltötte a vegyes csapat, játszott meccset Palermóban, Cataniában, Rómában is. A karácsonyt Milánóban, a szilvesztert Casablancában töltöttek, ahol szintén pályára léptek december 30-án. Aztán januárban megnézték az óceán túlsó oldalát.

A „fekete túra" során a Honvéd összesen 23 mérkőzést játszott, amelyből 15-öt megnyert négy döntetlenje és a négy veresége mellett.

A teljes cikk a FourFourTwo honlapján, ITT olvasható.