Aztán jól van, ennyi… – Vincze András publicisztikája

Holland-marokkói játékos távozott a ­DVSC-től. A minapi keltezésű hír nem lenne akkora meglepetés (hiszen játékosok jönnek-mennek), ha nem olvastam volna azt is, hogy a Loki NB III-as csapata búcsúzott el Karim Loukilitől. A magyar médiumok zömét bejáró információ tartalma tehát az is, hogy a légiós azoknak is jóformán ismeretlen, akik amúgy remekül ismerik a magyar futball bugyrait. S nem bántásból írom, hogy ismeretlen labdarúgóról van szó, ugyanis a mifelénk leginkább fókuszba helyezett NB I meccseire járók, így az élvonal eredményeit és eseményeit követők speciel nem láthatták a messziről jött fiatalembert szerepelni, viszont a távozást megszellőztető orgánumok majdnem mindegyike fontosnak tartotta megemlíteni, hogy rövidke – alig féléves – magyarországi karrierje során egy kupamérkőzésen lépett pályára, a harmadosztályban pedig hat meccsen hat gólt szerzett. A történet csattanója pedig így szólt: a 25 éves labdarúgó Ciprusra, ráadásul élvonalbeli csapathoz, a Karmiotisszához szerződött.

Elvileg nem rossz karrierív – és a hír üzenete lehetne az is, hogy lám-lám, az NB III-ból bárhová el lehet jutni.

No de…

Ilyenkor mindig eszembe jut, és meglehetősen nagy rendszerességgel emlegetem is a hasonló dolgozatokban, hogy Varga Tibit – aki sok edző, valamint a pályákat járó tehetségkutató szakember szerint frenetikus tehetség volt – gőzmozdonnyal sem lehetett kihúzni a IX. kerületi Vágóhíd utcai Húsos SE-pályáról. A srác anno (hetvenes évek közepe) már a serdülőből kiöregedve, épphogy az ifikor küszöbére lépve, 16 évesen felnőttbajnokikon játszott középső védőt, a döngő léptű és apatestű csatárok között törékeny nádszálnak tetszett, de olyan ­ütemérzékkel vette és vitte el a labdát a harmincévesek között, hogy esélyük sem volt földbe döngölni. Na persze „csak” a magyar labdarúgás ötödosztálya volt a terep (akkoriban azért a „blaszkettőnek” más ereje volt), de speciel a Húsosra a IX. kerületi, illetve a környékbeli klubok is odafigyeltek (talán azért is, mert a krónika szerint akkoriban a legendás fradista, Fenyvesi Máté edzette a vállalati csapatot), ugyanis a fekete salakoson gyakran feltűnt egynéhány tehetség, akit elsősorban a Ferencváros, az MTK, a Honvéd igazolhatott le. Kivéve Tibit, a gyerekkori barátot, aki minden csábításnak (feliratos melegítő, valódi stoplis cipő, sípcsontvédő és persze NB I-es igazolás) ellenállt, és nem ment el a grundkölykök álmaiban szereplő nagy egyesületekhez. Neki a Húsos volt „a” klub (igen, a nagybetűs), már kölyök fejjel is hű volt hozzá, a mindent jelentette az akkoriban még divatban lévő lyukacsos mez, a lapos tetejű öltözőépület, és az azon túli világ, vagyis a piros-fehérre mázolt, a pályát körbeölelő vaskorlátos terület volt a futballmindenség. Ezért is írom gyakran (hiszen ez a Húsos-történet már sokadik a sorban), hogy akkoriban ezerszer gazdagabb volt a honi foci, mint most, ebben a nagy globalizációban, anno a magyar pályákról valóban csak azt a magyar srácot lehetett kiválasztani, akinek a tehetségét a grund kavicsa, salakja, pora csiszolta már majdnem gyémántfényűre. Amúgy kétségem sincs afelől, hogy manapság ugyanez lehetne a helyzet, vagyis semmivel sincs kevesebb labdaügyes, a játékot ösztönösen érző, tehát „vargatibis” képességekkel megáldott srác, mint anno a hetvenes években, csak éppen a fene sem kíváncsi arra, hogy ez vagy az a magyar kölyök miként driblizik, amikor sokkal kényelmesebb módszerrel is „kincset” találni, például a videómegosztó oldalakra feltett rövidfilmek, a jól összevágott képsorok alapján eldönteni, megéri-e igazolást adni neki. Veszítenivaló nincs, hiszen nagy a világ, ezernyi, sőt milliónyi felvétel készül, lehet miből meríteni, és a jelek szerint mindig akad csapat, amelyik vevő a körforgásban szereplő labdarúgóra – még akkor is, ha arra sem kapott esélyt, hogy az NB I középcsapatánál legalább egyetlen élvonalbeli szerepléshez juthasson.

S itt van az elgondolkodtatónak mondható részlete a bevezetőben citált hírnek: vajon milyen stációk vezetnek el odáig, hogy…

A. …Magyarország keleti felébe érkezik egy holland-marokkói 25 esztendős (!) hivatásos labdarúgó (profi), akinek a nyártól számolva egyetlen kupameccs és hat NB III-as összecsapás kerül a lábába (netán sérüléssel bajlódott…?).

B. …ugyanez a légiós a harmadosztályból a ciprusi élvonalba szerződhetett (na, akkor viszont nem volt sérült…)

C. …miképpen lehet a posztján jobb azoknál a saját nevelésű magyar játékosoknál, akik tizenévesen próbálnak a 25 esztendős holland-marokkói elé kerülni?

A hangsúly egyébként az NB III-as minősítésen van, ugyanis meggyőződésem, hogy – lásd még: Varga Tibi ragaszkodása a Húsoshoz – a magyar ifiléleknek legalább annyit jelent ebben a sorozatban megküzdeni a dicsőségért (hadd lehessen ő kezdő!), mintha, mondjuk, évekkel később BL-­meccsre készülne. Ehhez az érzéshez és eltökéltséghez kell a klub nyikorgó bejárati ajtaja, a folyósokra felfüggesztett, elsárgult dicsőségtablók, a szerelés, a bemelegítőkrém, az öltözői ugratás, a szertárban kispriccelt szóda, az itt-ott már lyukas labdazsák cipelése, a kompresszor prüszkölése, hiszen mindez olyan érzelmi töltetet jelent az ifistának, ami a mostanság előszeretettel emlegetett transzferértéknél többet ad és jelent mentálisan és emocionálisan.

S rögvest itt van a másik, ha nem a legnagyobb bajom a rendszerrel.

Miközben az NB II-ben érvényben van és igencsak következetes a szabály, ha légiós stoplija szakítja ki a gyepet a meccsen, akkor a klub búcsút is inthet a nem kevés központi támogatásnak, az utánpótlás, és egyben az országos futballimázs szempontjából tán legfontosabb terepen, az NB III-ban mintha nem lenne ekkora a szigor, mert – csak itt-ott belelapozva a 2022-es őszi szezonban lejátszott meccsek jegyzőkönyveibe – szép számban rúgják a labdát külföldiek…

Amúgy van ennél lehangolóbb részlet is. Mégpedig az, amikor arról érkezik a hír, hogy a profi keret éppen formán kívüli, s ami még rosszabb, mentális vagy éppen viselkedési problémákkal küzdő felnőtt, súlyos százezreket, sőt milliókat kereső játékosait száműzik a profi keretből – az NB III-as csapathoz. Nem kezdenék prédikálni arról (na jó, csak egy kicsit), hogy vajon milyen példát, jövőképet kínál az ifjaknak, hogy az NB III – valójában büntetés. Ez a fajta leértékelés és érzelmi kaloda vajon mit jelenthet azoknak, akik a koruknál fogva még bőven idealizálnák a minőséginek mondott labdarúgást (a minőség alatt értem, hogy prímán gondozott gyepen, fizető nézők előtt, villanyvilágításban, lélekrezdítően dübörgő hangfalakból felzendülő klubindulóra kivonulva lehet labdába rúgni az NB I-es meccseken), ám eközben be-betoppan közéjük valaki, aki se nem fegyelmezett, se nem ügyesebb, se nem elszántabb (sőt!), se nem többre vágyóbb, és akit még csak nem is ismernek, és aki ráadásul a háta közepére sem kívánja a „fakót”…

Szóval, az NB III-as száműzetésnél a 2020-as években járva lehetne már jobb ötlet és módszer is a felnőtt, pénzkereső (sőt, sok pénzt kereső) férfiak fegyelmezésére…

Persze a felvetésre most nyilván az a válasz érkezik (mint ilyenkor mindig), kinek mi a franc köze van ahhoz, hogy egy-egy tulajdonosi, befektetői pénzből menedzselt csapatnál kit szerződtetnek, kit adnak el, s hogy a profi alkalmazottak közül kit és hogyan reguláznak, netán küldenek le az NB III-as csapathoz focizgatni.

Nos, igen, a riposzt tökéletes.

Tényleg nincs se szabály, se logika, ami rendet vághatna. Legfeljebb az újságíró okoskodik félévente, és megírja, hogy nicsak, már megint történt valami rendhagyó a futball hátországában – aztán jól van, ennyi…

Hát ez az.

Ennyi?

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!