Edzőkeringő helyett lassú csárdás – Deák Zsigmond publicisztikája

NÉHÁNY NAPJA a Nemzeti Sport online-on beleütköztem egy kimutatásba, ami enyhén szólva mellbe ütött. Pedig nem ökölvívásról van szó, hanem labdarúgásról, persze akkor inkább mellbe rúghatott volna… A lényeg, hogy az ártatlan cím („Magyar futballisták és edzők külföldön”) mögött egy statisztikai jellegű cikk lapul, gyakorlatilag légiósaink felsorolása, immár 2020 júliusa óta frissítve. Mivel Bobory Balázs kollégám elgondolkodtató, kedden e hasábokon megjelent publicisztikájában boncolgatta labdarúgásunk szakmai helyzetét az edzők szempontjából, különös tekintettel a magyar és a külföldi szakemberek alkalmazására, először megnéztem a helyzetet fordítva, vagyis hogy milyen az exportunk, hány honfitárs trénert „szállítunk” határainkon túlra. Nos, önök szerint jelenleg profi szinten mennyi magyarországi vezetőedző dolgozik világszerte külföldön? 2, azaz kettő… Ráadásul finoman szólva sem a világelitben: a játékosként kétszeres válogatott Urbányi István a Kansas City második csapatánál, ami az amerikai harmadosztálynak felel meg, Bozsik József, az Aranycsapat legendás „Cucujának” unokája, Bozsik Péter volt szövetségi kapitány fia pedig a szlovén másodosztályú NK Naftánál Lendván. Utóbbi klub gyakorlatilag a ZTE amolyan fiókcsapata, hasonló tulajdonosi szerkezettel, de ettől a ténytől ezúttal tekintsünk el, maradjunk a szikár számoknál.

A táblázatban nem szerepel, de nekem beugrott még Vasile Miriuta, azaz Miriuta László neve, aki játékosként volt román és magyar válogatott egyaránt, s edzőként is mind a két ország élvonalában dolgozott, jelenleg a Jászvásárt (hivatalos nevén a Politechnica Iasi-t) próbálja megmenteni a kieséstől, de más már tényleg nem jutott az eszembe. Egyébként kisebb felelősséggel járó szakmai pozíciókban sem tobzódnak a trénereink a külföldi bajnokságokban, a kimutatás szerint a belga első osztályban Balog Tibor a Leuven, Czuczi Mátyás a Kortrijk másodedzője, Hollandiában Babos Gábor a NAC Breda kapusedzője, a német Bundesligában Szabics Imre az Augsburg stábtagja, s nagyjából ennyi. Közülük Balog és Babos évtizedek óta él ott, ahol dolgozik, egyikük sem a magyar edzőképzésből került ki. Ez persze önmagában nem gond, pontosan tudjuk, az élet minden területén tapasztalható globalizálódás a nemzetközi futballban az átlagnál is jobban virágzik, ebből kiindulva lehet külföldön is edzői licencet szerezni, ösztöndíjat elnyerni, tanfolyamra járni, tanulmányutat tenni a tudás későbbi felhasználására a munka során. Rendszeresen olvashatunk hazai trénerekről, akik ezt meg is teszik – de akkor hol vannak ők?

Az már kiderült, hogy külföldön nincsenek. Az igazság kedvéért gyorsan szögezzük le, a manapság legmagasabban jegyzett két magyar(országi) szakembernek jelenleg nincs csapata. A Herthánál játékosként és edzőként is nagy ívű karriert befutó Dárdai Pál momentán csak nézi a gárda és utódai vergődését a német másodosztályban, kizárta, hogy negyedszer is visszaülne a berlini kispadra, viszont sportigazgatóként felröppent a neve. Lőw Zsolt másodedzőként lett „világklasszis”, jellemzően Thomas Tuchel mindenkori stábjában, megjárta többek mellett a Chelsea-t, a Paris Saint-Germaint, a Bayern Münchent, jelenleg – visszatérve a gyökerekhez – a Red Bull-csoport szakmai „agytrösztjének” tagja Jürgen Klopp mellett, a zuhanyhíradó szerint a bukdácsoló RB Leipzignél esélyes lehet első vezetőedzői megbízatására. Szóval mindketten képben vannak a szűkebb szakmai pátriájuknak számító Németországban, ahová még focistaként kerültek, hogy aztán sikeres tréner váljék belőlük. Ha már magyar csúcsedző, említsük meg a tapasztaltabb generációhoz tartozó Bölöni Lászlót, aki szintén nem edzősködik most, miután elhagyta Metzet és a francia élvonalat, viszont ő aztán, noha kétségkívül igen tiszteletre méltó nemzettársunk, tényleg nem a hazai futballból vétetett, hiszen a román válogatott mezét viselte több mint százszor.

De akkor vissza az eredeti kérdéshez: hol vannak az edzőink? Most citálhatnám, hogy a múlt század húszas-harmincas éveiben kis túlzással mi tanítottuk meg a világot focizni, s szakembereink exodusa a II. világháború, majd az 1956-os forradalom után egy ideig még tovább tartott, hogy aztán futballunk alászállásával párhuzamosan szépen lassan elenyésszen. Mint látszik, a játékosokkal ellentétben, akiket a válogatott folyamatosan javuló teljesítménye, sorozatban három Európa-bajnoki szereplése, s néhány klasszisunk, legfőképp Szoboszlai Dominik legmagasabb szintű példája újra eladhatóvá tett a világpiacon, az edzőinkre egyelőre nincs kereslet kívülről. És belülről? A legutóbbi évekig mindig azon szomorkodtunk, hogy az NB I-et elárasztják a külföldi edzők (ez sem a mi sajátosságunk egyébként, lásd például az angol Premier League-et), ám alaposabban megvizsgálva ez mára megváltozott. A jelenlegi helyzet az, hogy az ír Robbie Keane ül a Ferencváros, a lengyel-svéd Bartosz Grzelak az Újpest, a litván Valdas Dambrauskas a Diósgyőr, a szerb-angol Nestor El Maestro pedig a Debrecen kispadján. Ez négy pozíció, a tizenkettes mezőny egyharmada, mindenki más magyar! Persze itt is van különbség, a listavezető Puskás Akadémiát és az újoncként nagyszerűen szereplő Győrt két felvidéki nemzettársunk, Hornyák Zsolt és Borbély Balázs irányítja. Ők a (cseh)szlovák labdarúgásból jöttek, szlovák válogatott játékosok voltak, de szerencsére (hiszen az eredmények alapján jól dolgoznak) most nálunk működnek, Hornyák az élvonal legrégebben regnáló edzőjeként, immár 2019 nyara óta Felcsúton.

A mezőny felét tehát minden szempontból hazai szakemberek vezetik, akik az itteni képzés „gyümölcsei”: Bognár György a Paksot, Horváth Dávid az MTK-t, Pető Tamás a Fehérvárt, Márton Gábor a ZTE-t, Tímár Krisztián a Nyíregyházát, Gera Zoltán pedig a Kecskemétet. Az NB II-ben egy kivételtől (Szeged) eltekintve mindenhol magyar edző dolgozik, a mennyiséggel tehát már nincs gond. És a minőséggel? Ezt nem merném állítani, sőt nem is állítom, mert egyrészt nincs rá mélységi rálátásom, másrészt pontosan tudjuk, mindenki csak azt a lehetőséget tudja megragadni, amit kap. A perspektívában látok problémát, hiszen a jelenlegi két legfontosabb magyarországi szakmai pozíciót külföldi látja el: a válogatott szövetségi kapitánya közmegelégedésre Marco Rossi, a nemzetközileg egyelőre egyedül jegyzett klubcsapatunk, az FTC edzője pedig a már említett Robbie Keane. A válogatottnál Szélesi Zoltán kétmeccses beugrását kivéve csaknem egy évtizede, a Fradinál pedig Máté Csaba három, valamint a minden szempontból futballmagyar Leandro egy beugrásán kívül 2012 nyara óta nem magyar a szakvezető.

Van egyáltalán esélye a honfitársainknak? Rossi olyannyira bevált (ráadásul ő itt, nálunk lett „valaki”), hogy örökre is maradhatna, de nyilván nem fog, utána viszont nagyon jó lenne egy magyar szakember, csak hasraütésszerűen a már említett Dárdai vagy Lőw, a mostani másodedző, Szalai Ádám, esetleg Gera vagy Szélesi, ha kinövi magát, mind-mind megjárták a legmagasabb európai szintet labdarúgóként. A Ferencvárosnál kisebb esélyt látok, hiszen a kimondott elnöki policy szerint a csapat szintjénél feljebbről hoznak trénert (ami egyébként szakmailag nem mindig igaz, legfeljebb marketingszempontból az a korábbi külföldi klasszisok szerződtetésével), így ebből kiindulva magyar momentán csak Dárdai vagy Lőw lehetne. Kérdés, a policy változik meg előbb, vagy edzőink nemzetközi pozíciója…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!