Népsport: száz éve született Csanádi Árpád

Tősgyökeres fradista volt. A klubban nevelkedett, ám a háború után nem az Üllői úton, hanem Budafokon lett első osztályú futballista. Az UMTE (Újpesti Munkásképző és Testedző Egyesület) ellen játszotta első meccsét az NB I-ben 1946 februárjában, a 2:0-ra megnyert mérkőzésen a tudósító szerint „a védelem és a mezőny legjobbja Csanádi volt”.Akkor is kiemelkedett a csapatból, amikor nem ment a gárdának, a győri vereség (0:5) során „csak Csanádi tudott ellenállni a győri rohamoknak”. Az pedig igazi tett volt, amikor – már főiskolásként, a TF csapatában – Deák „Bambát” sikerült semlegesítenie a válogatott edzőmeccsén.

A Budafok kiesett, Csanádi Árpád viszont végre a Ferencváros futballistája lett. Az 1946–1947-es idény első meccsén, a Kispest ellen (1:2) nem tette be Dimény Lajos edző, a Népsport szerint: „Sajnálattal láttuk, hogy a legértékesebb új szerzeményt, Csanádit ezúttal kihagyták a csapatból.”

A következő meccsen (MTK: 1:2) már játszott, „sokáig nem találta a helyét, később azonban belejött”. Egyre inkább, bizonyíték rá, hogy amikor a Fradi decemberben csak nehezen nyert a Testvériség ellen (2:0), Gallowich Tibor szövetségi kapitány így beszélt: „Azt nem tudom elfogadni, hogy Csanádi hiánya teljesen megbontotta volna az FTC mai támadó szellemű játékát, hiszen nem hihető, hogy egy ember kiesése magával rántaná az egész rendszert”.Meglehet, de a nyilatkozatból kiderül, hogy alapember lett.

Az 1948–1949-es bajnokságban pedig aranyérmes. Huszonegy mérkőzésen játszott a harmincból, átlagon felül. Jellemző, amit a SZAC elleni győztes meccs (2:1) után írt a tudósító: „Nagyszerűen helyezkedett, mind a védekezésben, mind a támadásban jól megállta a helyét”, később pedig az a vélemény, hogy „Csanádi állandóan fejlődik. Használható labdákat ad előre és a védelemben is elsőrendű munkát végez”. Ahogy az elvárható egy fedezettől.

Nem volt ám az a Fradi akármilyen csapat, a kapuban Henni Géza, a védelemben Rudas Ferenc és Kispéter Mihály, fedezetként Csanádi mellett Lakat Károly, a csatársor pedig: Budai II László, Kocsis Sándor, Deák „Bamba”, Mészáros József, Czibor Zoltán.

Ebben az illusztris társaságban tett szert tekintélyre Csanádi Árpád, a többiek „Abbénak” szólították, s rábízták a nem mindig kellemes, de kötelező feladatokat. Így ő képviselte a klubot a Sebes Gusztáv kezdeményezésére megalakuló Játékosok Baráti Köre vezetőségében, az alakuló ülésen, ő „tett ígéretet tett arra, hogy igyekeznek méltóknak bizonyulni az előlegezett bizalomra és (…) minden téren kiveszik majd részüket a szocializmus építésének a munkájából”. De neki kellett beszédet mondania az örökrangadó előtt is 1949. április 30-án (2:2), ahol így zárta mondandóját: „Éljen az országépítő ötéves terv! Éljen a nagy vetélytárs, a 60 éves MTK! Éljen a magyar sport felemelője, az MDP által vezetett Népfront!”

A következő idényben porcsérülés, operáció, így legközelebb 1950. december 17-én lépett pályára – ez volt az utolsó NB I-es meccse. Ez is örökrangadó, ez is Fradi–MTK, csak éppen a már átpolitizált magyar futball ÉDOSZ–Textiles meccse (1:3). „Jól helyezkedett, kitűnően fejelt, és nagyszerűen oldotta meg a helyzeteket”– áll a tudósításban, másnap azonban kritizál a Népsport. Azt kifogásolták, hogy Csanádi nem követte a pálya „mélységébe” a hátravont középcsatárt játszó Palotás Pétert. Ekkor már a TF tanársegéde, futballt oktat, futballból vizsgáztat, így aztán rajzaival illusztrált szakcikkben válaszol a kritikára, ami persze nem változtatott azon, hogy Palotás szabadon mozoghatott, s nem mellesleg két gólt szerzett.

Mindenesetre szakemberként egyre nagyobb lett a tekintélye. A TF első számú futballoktatójaként rendre kikérték a véleményét, a rádió hétfő esti sportadásában ő elemezte a hétvégi bajnoki fordulót, s már írta Labdarúgás című háromkötetes (technika, taktika, erő) könyvét – ami alapmű, később angol, német, spanyol olasz, orosz, lengyel, bolgár, cseh, albán és török nyelven is megjelent.

Ezek után érthetően megviselte, hogy nem lehetett ott az 1954-es világbajnokságon Svájcban. Sokáig vitathatatlan volt a helye a küldöttségben, ám aztán egyik napról a másikra kihúzták a listáról. A kortársak visszaemlékezése szerint Sebes Gusztáv járt közben ellene, elterjedt ugyanis, hogy ő lehet a következő szövetségi kapitány. Tehát a féltékenység.

Az eset is közrejátszhatott abban, hogy az olimpiai mozgalom felé fordult, s később az MLSZ környékére se ment. Olyannyira, hogy 1956-ban Melbourne-ben már a MOB titkáraként lett tagja a küldöttségnek, de előtte is ő járt a helyszínen úgymond szálláscsinálóként, sőt már a játékok előtt hetekkel elutazott Ausztráliába.

Ott érte a forradalom híre, s a leveréséé is. Miközben már lassan két hónapja nem kapott valós híreket itthonról. „Mi van az öcsémmel? Visszakérdeztünk, hogy érti ezt? Azt hallotta, hogy meghalt vagy legalábbis súlyosan megsebesült. Véletlenül egy nappal a beszélgetés előtt láttuk az öccsét. Semmi baja nem volt, hacsak az nem, hogy kövérebb lett, mint volt. Ezt elmondtuk neki. Nem hitte el. Megesketett bennünket, de még ennek sem hitt. Tegnapelőtt telefonon váltott néhány szót az öccsével. Ez megnyugtatta. De csak ez”– írta a Sport 1956 decemberében. Az öccs, Csanádi Ferenc szintén játszott a Fradiban, később pedig a csapat edzője lett (1970–1973).

Ahogy ő is volt, 1957-ben. Egy esztendőn át ült a Fradi kispadján Csanádi Árpád, ő irányított, amikor 1957. január 13-án, a MÁVAG elleni edzőmeccsen (9:1) „zöld-fehér mezben, zöld nadrágban, zöld lábszárvédöben futnak ki a Ferencváros játékosai. (…) 1949-ben látta utoljára a közönség a ferencvárosiak zöld-fehér mezét”.

A félidényes bajnokságban 3. lett vele a Fradi, amelyet még elkísért az 53 napos ausztrál túrára (17 meccs, 15 győzelem, egy-egy döntetlen és vereség), aztán elbúcsúzott. Az ok egyszerű: képtelen volt összeegyeztetni szerelmét, a tanítást az edzőséggel.

De az olimpiai mozgalom maradt neki. Sportdiplomataként haladt előre, köszönhetően annak, hogy úriember volt, nyelveket beszélt. Ez a munka nem színes, így legyen elég jellemzéséül az, hogy miként lett a NOB végrehajtó bizottságának tagja 1975-ben. A szocialista országok sportvezetői nem értettek egyet a jelölésével, nyíltan nem mondták ki, de az volt az ellenérvük, hogy nem tagja a pártnak, s egyébként is, nem Magyarország a legerősebb sporthatalom a szocialista táborban. Végül Lord Killanin NOB-elnök jelölte őt, a közgyűlés pedig rábólintott, hiába szavaztak a javaslat ellen a „béketábor” illetékesei.

Akkor lett, akkor volt sportdiplomata, amikor még nem volt sportdiplomáciánk, csupán néhány nagy tekintélyű magyar szakember a különféle szervezetekben – ez azért teljesítmény.

Hatvanévesen hunyt el, méltósággal. Igyekezett senkit sem terhelni a betegségével. Amikor halála előtt három hónappal, decemberben a névnapján felköszöntötték, csak egy gyűszűnyit ivott saját termésű szigligeti borából. Arra hivatkozott, hogy valami gyógyszer tönkretette a gyomrát...

Az őt halála előtt a kórházban is felkereső NOB-elnökkel, Juan Antonio Samaranch-csal csak egyetérteni lehet: „Az energiád, a közvetlenséged, a harmóniára való érzékenységed miatt mindenhonnan hiányozni fogsz, ahol csak megfordultál.”