A ködös Albionból újfent a fényre lépnének a tanítók

Elvitathatatlan érdemek

Az angolokat szokás a labdarúgás atyjaiként aposztrofálni, nem is méltánytalanul, hiszen erre a sportágra a brit birodalmi „labdarúgósdiak" – ezzel egy korabeli magyar szó előtt fejezte ki a szerző tiszteletét, nem akart az ósdi jelzővel megsérteni senkit – oktatták az öt földrész férfiúit. Se szeri, se száma nem volt a múlt század elején a brit, azaz ír, walesi, skót és angol klubcsapatok, alkalmi egyletek nemzetközi túráinak, amelyek rendre hatalmas hatással voltak a célba vett területeken futballgárdák alakulására, fejlődésére, valamint a lokális szurkolótáborok megszületésére.

Az angolok első válogatott mérkőzésüket még az ősidőkben, 1872 novemberében vívták, természetesen a skótokkal, akikkel később meglehetősen gyakran találkoztak, hogy futballmérkőzés ürügyén történelmi, vallási, politikai és ki-az-erősebb-az-utcákon tematikákban is értekezzenek egymással a szurkolótáborok, mélységes egyet nem értésben. Az országos szövetséget, a The Football Associationt, azaz az FA-t 1863-ban alapították, 1906 óta a FIFA tagja Anglia. Ennek ellenére az olimpiák kivételével, amelyből Egyesült Királyságként az 1900-as, az 1908-as és az 1912-es kiírást meg is nyerték, 1950-ig nem indultak el komolyabb nemzetközi futballviadalokon.

A fényes elszigeteltség dicstelen vége

Amikor végre méltóztatták tiszteletüket tenni a világbajnokságon (a selejtezőcsoportban éppen a skótokat megelőzve, akik annyira mérgesek lettek emiatt, hogy bár második helyük is kijutást ért, nem éltek a lehetőséggel), igencsak fájó pofont kaptak az Egyesült Államok amatőrjeitől (0:1). Nem sokkal később a spanyoloktól is zakóztak (Williams – Ramsey, Eckersley, Wright – Hughes, Dickinson – Finney, Mortensen, Matthews, Baily, Milburn összeállításban). Az angol lapok véleményeit most mellőznénk, mégse innen tanulják a rosszat a serdületlen lelkű olvasók. Világvége-hangulatukat csak fokozta az Aranycsapat, amely pár év múltán kétszer is jelentős csapást mért az angolok korábbi mérhetetlen önbizalmára.

1954-ben a legjobb nyolc között az uruguayiak ütötték ki a Broadis, Lofthouse páros által fémjelzett „háromoroszlánosokat", később bennragadtak csoportjukban (1958), majd a brazilok búcsúztatták őket a legjobb nyolc között (1962). Alf Ramsey kapitány 1966-ra egy igazán jeles csapatot épített a hazai torna tiszteletére, bár kiváló játékosok ide, fergeteges hazai szurkolás oda, a szerencsével sem álltak hadilábon. No és a játékvezetők is teljes mellszélességgel támogatták őket: az argentinok ellen egy furcsa kiállítással (hivatalosan szövegelésért, holott nem beszélt közös nyelvet a német sípmester, Rudolf Kreitlein és gaucho középpályás, Antonio Rattín), a portugálok ellen egy, a riválisnak meg nem adott büntetővel, a döntőben pedig egy fantomgól megítélésével. Utóbbi esetben a kapufáról a gólvonal elé, és nem mögé pattant a játékszer, a szovjet (azeri) partjelző, Tofik Bahramov mégis belengette. Ezzel a mozzanattal minden idők leghíresebb partjelzőjévé avanzsált, és később róla nevezték el a bakui nemzeti stadiont, vélhetően csak hogy a döntőben vesztes szövetségi németeket ezzel is bosszantsák.

Sirattak, de hol volt még a világ vége?

Igaz, egy kutyaütő tizenegyen a legfifikásabb Byron Moreno sem tud segíteni, és a fináléban pályára lépő Banks – Cohen, J. Charlton, Moore, Wilson – Stiles, R. Charlton, Peters – Ball, Hunt, Hurst tizenegy egyáltalán nem volt az. Amikor a csoportmérkőzések alatt megsérült albioni legenda, Jimmy Greaves helyére került Geoff Hurst belőtte a 120. percben harmadik találatát, néhány szurkoló már a játéktéren tombolt; ám sebaj. Ez volt a vesztes nyugatnémetek legkisebb gondja, a hazaiak pedig II. Erzsébet elé járulhattak az aranyakért. Az angol lapok kíméletlenül őszinték voltak: örültek a győzelemnek, de azzal a lendülettel el is siratták a technikás futballt...

Egyúttal, mint kiderült, további vb-sikereikre is hideg vizet ihattak, hiszen amit a labdarúgás istenei és egyéb szereplői akkor adtak számukra, azt később kamatostul megfizették. 1970-ben egy még kiválóbb csapattal indult a címvédő, de a legjobb nyolc között a németek bosszút álltak rajtuk, a következő két nagy tornára ki sem jutottak („Itt a világ vége! – írta az első selejtezőbeli kiesés után egy angol lap). Mindeközben a szigetországi egyesületek egyre jelentősebb szerepet kezdtek betölteni az európai kupákban (1977 és 1984 között hétszer is angol klubok vitték haza a BEK-trófeát: a Liverpool négyszer, a Nottingham kétszer, az Aston Villa egyszer diadalmaskodott), az Espana 82-t nem is lehetett nélkülük megrendezni.

Aranylabdással sem mentek sokra

Ron Greenwood kapitány legényei viszont hiába nyerték meg fölényesen csoportjukat Michel Platiniék előtt, a középdöntők során mindössze két gól nélküli döntetlent értek el, a németek és a spanyolok ellen, így kiestek – egyetlen kapott góllal! Pedig a hazai vb-győzelem óta akkor volt a legerősebb a „háromoroszlános" gárda. A Shilton – Butcher, Mills, Thompson, Sansom – Coppel, Robson, Wilkins – Francis, Mariner, Rix (Keegan) tizenegy messzebbre is juthatott volna, ha az aranylabdás Kevin Keegan, vagy a Glenn Hoddle, Ray Wilkins, Bryan Robson trió csak megközelítően olyan jól futballozik, ahogyan klubjaikban szokott.

Az istenek földjén Isten keze intézte el őket

Mexikóba remek kerettel utazhatott el Bobby Robson vezetésével a The Three Lions, hiszen a rutinos öregek mellé (minden tekintetben) felnőtt egy fiatal nemzedék, így Gary Linekerék joggal pályázhattak a legjobb négy közé. Shilton papát akkoriban már régen befestették az ország címerébe, a Stevens, Butcher, Fenwick, Sansom védelmi négyes stabilan állt a lábán, előtte a Barnes, Robson, Hoddle hármas osztotta az észt és a kiváló labdákat, többnyire a Waddle, Lineker, Hateley (Beardsley) támadótriónak. A remények éltetője természetesen az überszimpatikus Lineker volt, aki a nyögvenyelős rajt után (vereség a portugáloktól, kiszenvedett döntetlen Marokkó ellen) mesterhármasával elintézte a lengyeleket, majd a kieséses szakaszban berámolt egy duplát Paraguaynak.

Ám a negyeddöntő során nem bírtak Diego Maradonával, aki a torna és az évtized két legnézettebb gólját vitte be ellenük: egyszer kézzel (szegény Shilton hiába szaladt ki önkívületi állapotban a félpályáig a játékvezetőhöz és a partjelzőkhöz, a hendsz-szabályról és a Fair Play-ről üvöltözve ékes igéket), egyszer a futballtörténelem egyik leglátványosabb cselsorozata után talált be, elbúcsúztatva imigyen a Falkland-háborúk óta ellenfélből ellenséggé lett angolokat. Akiknek futballvezérei a mérkőzés lefújása után hiába fordultak a FIFA-hoz videofelvételekkel „Isten kezéről", az újrajátszás természetesen szóba sem került.

Azok a fránya tizenegyesek Olaszországban...

Gyakorlatilag változatlan felállásban az 1988-as Eb-n három megérdemelt vereséget szenvedtek (az elsőt ráadásul az írektől), így az olaszországi világbajnokságra a fentiekből okulva egy alaposan megfiatalított kerettel utazott el a Robson-banda, amely ekkor már egyértelműen azt nyögte, hogy a nemzetközi kupákból történő kizárás után klubjaik megálltak a fejlődésben. Ám a mexikói kemény mag (az elnyűhetetlen Shilton, Butcher duó, valamint Lineker, Peter Beardsley, Robson, Barnes, Chris Waddle) és a vb-újoncok (Paul Gascoigne, Stuart Pearce, Des Walker, David Platt, Mark Wright) az írek és a hollandok előtt megnyerték csoportjukat, két rúgott góllal, majd a nyolcaddöntőben Platt 119. percben lőtt csodás kapáslövésével kiütötték a belgákat, és mintegy varázsütésre elkezdtek hinni önmagukban.

Platt és Lineker (2) góljaival legyőzték a meglepetéscsapat Kamerunt (ugyancsak túlórában), és az elődöntőben alaposan megszorongatták a későbbi győztes németeket. Brehme, illetve Lineker (ki más?) találatával 120 perc után is döntetlenre állt a mérkőzés, aztán a büntetőpárbajban az utolsó két körben Pearce és Waddle is hibázott, végzetesen. Shilton viszont minden alkalommal tehetetlen volt, míg a nyugatnémetek jó szokásukhoz híven csupa-csupa védhetetlen 11-essel rukkoltak ki. A kisdöntő után (ahol Roberto Baggio úgy csente el a labdát a meszes derekú öreg kapus keze alól az egyik gól előtt, ahogyan az unokák szokták megtréfálni a nagypapit) sem lehetett elégedett, lévén Toto Schillaci kései büntetője miatt a bronzéremről is lemaradt a csapata.

... odahaza ...

A vb után a nagy generáció szép lassan kikopott, Bobby Robson is átadta helyét a szövetség kedvencének, Graham Taylornak, aki választottjaival a svédországi kontinenstornán, Lineker hattyúdala alkalmával finoman szólva sem aratott osztatlan sikert. Csoportutolsóként, egyetlen rúgott góllal kulloghattak haza, de mi volt ez ahhoz a felzúduláshoz képest, ami akkor tört ki, amikor kiderült, hogy 1994-ben a sportág atyjai nélkül rendezik a világbajnokságot! Az akkoriban nagyon futó norvégok és a Dennis Bergkamp vezette hollandok is megelőzték selejtezőcsoportjukban a szigetlakókat, emiatt teljes fiatalítást és edzőcserét parancsolt a szövetség, hogy az 1996-os hazai rendezésű Európa-bajnokságon ne kelljen szégyenkezniük. Nem is kellett, de a tizenegyesekkel most sem volt szerencséjük az immár Terry Venables dirigálta fiúknak.

... és Franciaországban is

A France 98-ra Glenn Hoddle vezényelhette ki a válogatottat. Az excentrikus mester a 32-es döntőn már nem számolt a zseniális tehetség(pazarló) Gascoigne-nyal, viszont a Premiership felfutásának ő érezhette először előnyeit a szövetségi kapitányok közül, lévén a Manchester United, Arsenal szálra egy igen erős csapatot fűzhetett fel. A kaput David Seaman védte, előtte Gary Neville, Sol Campbell, Tony Adams és Graeme Le Saux alkotott kvartettet. A középpályán Darren Anderton, Paul Ince, Paul Scholes és David Batty kapott helyet, elöl pedig a Shearer, Sheringham duó munkálkodott. Legalábbis eleinte, Hoddle ugyanis ragaszkodott rutinosabb játékosaihoz, ami nem is csoda, hiszen némelyikkel még együtt lépett pályára, azonban a románok elleni vereség után be kellett látnia, hogy Michael Owennek és David Beckhamnek is helyet kell, hogy szorítson.

A Carlos Valderrama mozgatta Kolumbia ellen ki is harcolták a továbbjutást a csoportból, azonban a nyolcaddöntő során az argentinokkal akadtak össze. Egy varázslatos első félidő után Alan Shearer tizenegyesével és Owen csodálatos szólógóljával – amit utóbb minden idők legszebb angol találatának választottak – markánsan tartották magukat és a döntetlent a bombaerős csapattal felálló dél-amerikaiak ellen, azonban amikor Beckhamet (elhamarkodottan) kiállította a dán Milton Nielsen, elszállni látszottak Hoddle-ék győzelmi esélyei. A „nagy öregek", a kőkeményen brusztoló Ince, Adams és Paul Merson vezérletével valahogy kihúzták kapott gól nélkül a 120. percig, sőt, Campbell révén szereztek is egy gólt, csak éppen azt lökés miatt nem adták meg. Az orosz ruletten viszont, a háromoroszlános tradícióknak megfelelően, vereséget szenvedtek (Ince és David Batty lett az aktuális hunyó).

A Fergie-bébik kora

Az angolszász média Beckhamben találta meg a bűnbakot, tíz hősként és egy hülyegyerekként definiálva a válogatottat. Hoddle kapitányt, bár éppen nem dicsérték agyon, meghagyták posztján, hiszen egy olyan csapat kezdett körvonalazódni, amely vitán felül sokra volt hivatott. Hoddle mégis megbukott egy szerencsétlen nyilatkozata miatt, amelyben a mozgássérültek előző életében kutakodott (bár ha a vb-n jól szerepeltek volna, akár a királynő nemi identitását is megkérdőjelezhette volna). A helyére ült „hatalmas egér", Kevin Keegan sem bírta tovább 2000 októberénél: a kontinenstornán a csoportból sem jutottak tovább, majd a vb-selejtezők során a németek elleni hazai meccset 0–1-gyel abszolválták (dicstelen búcsú a lebontásra ítélt régi Wembley-től...), így rögvest elvesztette hit(el)ét, és lemondott.

A szövetség vezetői igen helyesen sejtették meg, hogy egy, a kontinentális stílusban otthonosan mozgó menedzser kell a nemzeti gárda élére, hiszen a riválisok elszáguldani látszanak mellettük – ennek megfelelően az idegenlégiósként roppant sikeres svéd Sven-Göran Erikssont kérték fel erre a posztra. Nem rajongott mindenki az ötletért, a Daily Mail például egyenesen azt írta, hogy a futball feltalálói szégyellhetik magukat, mert egy fjordlakónak árusították ki jussukat, aki egy olyan országból érkezett, ahol hétmillió síző és kalapácsvető éli fél életét sötétségben... Azonban az angol futball első külföldi kapitánya a 2002-es világbajnokság selejtezőit sikerrel vette, ráadásul útközben Münchenben megdöbbentő csapást mért (5–1) a germánokra.

Az angolok Ázsiába sem utaztak outsiderként (lásd a svédek elleni Seaman – Mills, Ferdinand, Campbell, A. Cole – Beckham, Scholes, Hargreaves, Heskey – Owen, Vassell kezdőt), de kiderült, hogy a védelem igencsak lyukas a jobb oldalon (a posztelső Gary Neville sérülése miatt otthon maradt), fájóan hiányzott egy épkézláb karmester (Steven Gerrard maródi volt, Frank Lampard még felfedezetlen, a fiatalok, Kieron Dyer és Joe Cole pedig súlytalanok), ráadásul Owen sem volt éppen csúcsformában. Mint csapat viszont jelesre vizsgáztak. Pechjükre a negyeddöntőben a bombaformában lévő brazilokkal akadtak össze, de ők is csak annak köszönhetően győzték le hőseinket, hogy Ronaldinho egy, kis túlzással a stadion melletti büfétől elvégzett szabadrúgással vette be a lepkevadászatra indult Seaman hálóját.

Az élbajnokság-szindrómát nyögve

„Talán nem is Eriksson tehet a kudarcról, csak elérte őket is a spanyol-olasz szindróma? Az ánglus egyletekben nagyítóval kell keresni a hazai csatárokat és irányítókat, de klasszis szélsők sem állnak sűrű sorokban a válogatott behívójára ácsingózva az FA-székház előtt. Egyszerűen beszűkültek a mindenkori kapitány választási lehetőségei, és az adott anyag egy része sem a legnagyobb egyesületekben nevelkedett fel csúcsrangadókhoz és éles helyzetekhez szokva" – filozofáltunk akkoriban.

A kapitány a helyén maradt (jó szerződést kötött...), az új csapat is alakulgatott, John Terry, Gerrard, Wayne Rooney és Lampard is egyre sebesebben haladt a világklasszissá válás útján, csak maga a szekér recsegett és ropogott, minden eresztékében. A portugáliai kontinensviadal sem volt egy diadalmenet, de ráfoghatták a kudarcot a fránya tizenegyesekre (a házigazdáktól kaptak ki, drámai körülmények között), a németországi megatornán viszont csúnyán leszerepeltek.

„Harmadszorra sem láthattuk az északi fényt. A világ egyik legjobb védelme és középpályássora előtt egy egykori és egy mai tinizseni, azaz Owen és Rooney alkotott csatársort, így aranyesélyesként érkeztek a vb-re. Ám a Lampard, Gerrard tengely csődöt mondott, csatáraik nem épülnek fel rendesen sérüléseikből, ráadásul a legveszélyesebb játékossá előlépett Beckham éppen a legfontosabb mérkőzés végjátékára fogyott el – írtuk róluk a vb után. – Az NS átlagosztályzatai (Robinson 5.75; G. Neville 5, Campbell 6, Carragher 5.5, Terry 5.8, Ferdinand 5.4, A. Cole 5.6; Beckham 5.8, Downing 5, Gerrard 4.75, Lampard 5.2, J. Cole 5.2, Hargreaves 5.7, Carrick 5, Lennon 5.5; Owen 4, Rooney 4.5) sem tükrözik megfelelően, hogy milyen mélységesen kilátástalan játékkal hergelték a jelenlévőket a keret pályára lépői."

Szinte változatlan kerettel, de már az egykori kapitányi asszisztens, Steve McClaren vezetésével elbukták a 2008-as Eb-selejtezőit, majd az új „csapatfőnök", az olasz Fabio Capello irányításával sikeresen vették a 2010-es vb kvalifikációit.