A Benelux-út: légiósainknak ez az ugródeszka az elitligák felé

„Minden fiatalnak azt mondom, akiben megvan a tehetség és a lehetőség, Hollandia nagyszerű lépcsőfok. Az ottani futball képes szinte tökéletesre csiszolni, amiben tehetséges vagy.”

Dzsudzsák Balázs nyilatkozta ezt lapunknak a közelmúltban. Márpedig ha valaki hiteles ebben a témában, az a Loki csapatkapitánya. Huszonegy évesen, 2008 januárjában Debrecenből szerződött a PSV-hez, s nemcsak beilleszkedett az új közegbe, rövid időn belül meghatározó játékossá vált. A holland futball nem akarta másmilyen labdarúgóvá formálni: felismerte a gyorsaságát, a bal lábában rejlő erőt, kapura törő játékát, majd addig csiszolta ezeket az adottságokat, amíg nemzetközi szinten is veszélyes szélső vált belőle.

A Benelux-út azonban nem Dzsudzsák Balázzsal kezdődött. Mire ő Eindhovenben először magára húzta a PSV mezét, magyar futballisták több nemzedéke járta végig a belga és holland pályaívet. A legnagyobb sikert talán Kű Lajos érte el, aki a FC Bruges-zsel 1978-ban BEK-döntőt játszott, de Nagy Antal már az 1968–1969-es idényben belga bajnok és húsz góllal gólkirály lett a Standard Liege játékosaként, majd a holland Twentében is szerepelt. Ladinszky Attila ugyancsak mindkét országban letette a névjegyét, a Feyenoorddal holland bajnoki címet szerzett, az Anderlechttel pedig bajnok és kupagyőztes lett, 1974-ben 22 találattal végzett a belga góllövőlista élén. Kű Lajos mellett Bálint László is az FC Bruges futballistája volt, bajnoki címig jutott, míg Fazekas László az Antwerp színeiben 111 bajnokin 38 gólig jutott. A nyolcvanas évek végén Bognár György a Standard Li­ege-ben, Róth Antal, majd Kiprich József a Feyenoordban futballozott, utóbbi 128 bajnokin 53 gólt szerzett. Később 
Disztl László a Bruges-ben, Torma Gábor mindkét országban, Babos Gábor, Fehér Csaba és Pető Tamás Hollandiában, Juhász Roland, Tőzsér Dániel és Köteles László Belgiumban épített karriert.

Más volt a korszak, mások voltak az összegek és a kiválasztási módszerek, az alapgondolat mégis hasonló maradt: a magyar piacról elérhető áron technikailag képzett, megfelelő futballintelligenciájú játékosokat szerződtetni.

Izomépítés helyett kondíciót javítottak

A történet egyik legkülönlegesebb szereplője a közelmúltban az 50. születésnapját ünneplő Torma Gábor. Tinédzser volt, amikor 1994-ben Dunaújvárosból a Cercle Bruges-höz került; úgy indult külföldre, hogy az NB I-ben még nem lépett pályára, Belgiumban mégis szinte azonnal felnőtt futballistaként számoltak vele. Három idény alatt 74 bajnoki mérkőzésen 27 gólt szerzett, a Feyenoord, a Bordeaux, a Metz, a Newcastle és az Arsenal is vitte volna. Végül keresztszalag-szakadása miatt a Roda JC szerződtette, később pedig az FC Groningen, az ADO Den Haag és az RKC Waalwijk játékosaként is tapasztalatot szerezhetett a holland labdarúgásban.

Pályafutása azért különösen tanulságos, mert Belgiumot és Hollandiát egyaránt belülről ismerte meg. Az ő példája azt mutatja, hogy amit manapság új átigazolási trendként érzékelünk, annak több mint harminc évvel ezelőtt is volt sikeres magyar előzménye.

„Alig múltam el tizenhat, amikor belevágtam a kalandba – mondta Torma Gábor. – A középiskolát ki sem jártam, abbahagytam a sulit. Egyértelmű volt, hogy kockáztatok és mindent egy lapra teszek fel. Az első évben édesanyám is kint volt velem, óriási segítség volt, hiszen kis túlzással egy tányért sem tudtam elmosogatni. A második idényemben a klub keresett egy helyi magyar családot, onnantól náluk laktam.”

Torma Gábornak a legnagyobb nehézséget a nyelv okozta, az angolt és a flamandot végül autodidakta módon sajátította el, méghozzá a Depeche Mode számait hallgatva!

„Imádtam a Depeche Mode-ot. Éjjel-nappal azt hallgattam, elkezdtem lefordítani a dalszövegeit. Megérkezésem után izmot nemigen kellett rám pakolni, olyan vastag volt a vádlim, hogy a farmer is alig jött rám. A kondíciómat kellett rendbe tenni, arra fektették a hangsúlyt. Fél év után éreztem, hogy egyszerűen jól érzem magam a bőrömben.”

Torma Gábor idejében sokkal inkább személyes kapcsolatok, játékosügynökök ajánlásai és a megfigyelők benyomásai mozgatták a piacot. A videofelvételek nehezebben jutottak el egyik országból a másikba, nem léteztek néhány kattintással elérhető részletes teljesítménymutatók, és nem lehetett egy központi adatbázisban összehasonlítani egy magyar szélső párharcait egy svéd, horvát vagy szlovén vetélytárséval. A döntésben nagyobb szerepe volt a megfigyelők szemének – és annak, hogy a klub hajlandó-e kockáztatni.

Ma már a kiválasztás sokkal kevésbé romantikus folyamat.

Mire a játékos neve odakerül egy belga vagy holland sportigazgató asztalára, rendszerint mérkőzések, videók, fizikai mutatók és részletes adatsorok állnak mögötte. Megnézik, milyen gyakran vállal párharcot, mennyire hatékony a letámadásban, hogyan reagál labdavesztés után, milyen gyorsan hozza meg a döntést szűk területen, és képes-e magasabb tempóban is megismételni, ami a magyar mezőnyben eredményes.

Az NB I nem készíti fel eléggé a játékosokat

A holland és a belga bajnokság vonz­erejét évekkel később Dzsudzsák Balázs sikere mutatta meg a leglátványosabban, ám a Benelux-régióban azóta sem futott be senki hozzá hasonló villámkarriert.

Az újpesti Simon Krisztiánnak a Feyenoord öltözőjében nem sikerült megragadnia, míg Kiss Tamás 2021-ben a Puskás Akadémiától került kölcsönbe a holland élvonal újoncához, az SC Cambuurhoz, majd jött haza. Történetük jól mutatja, hiába fejlesztő szemléletű egy bajnokság, a futballistának azonnal meg kell küzdenie a gyorsabb játékkal, a posztjáért folyó belharccal.

A magyar labdarúgók megítélését kevesen ismerik jobban Belgiumban Csepregi Györgynél, aki játékosként a Békéscsabából indulva a Cercle Bruges-ben és a Roeselare-ban is futballozott, visszavonulása után játékosügynökként, megfigyelőként, majd sportvezetőként dolgozott. Magyar gyökerekkel, belga szemmel figyeli a piacot – ezért azt is pontosan látja, mit keresnek a helyi klubok az NB I futballistáiban, és mi hiányzik ahhoz, hogy közülük többen keljenek útra.

 „Sportigazgatóként első körben csakis a fizikai mutatókat nézzük meg – mondta lapunknak Csepregi György, aki az OH Leuven sportigazgatójaként maga dönt arról, milyen profilú játékosokra érdemes pénzt és időt áldozni. – Hogy rögtön egy példával kezdjem: a belső védőknél a maximális sebesség nálunk harminckét kilométer per órára van belőve, ez alatt senkit nem nézünk meg, lehet akármilyen jó játékos. A védőknél rendkívül fontos mutató az is, hogy a maximális sebességet milyen rövid idő alatt érik el. A legtöbb magyar játékos a fizikai mutatói miatt esik ki az első szűrőn. A magyar bajnokság egyszerűen nem készít fel a magas intenzitású játékra. Odahaza hatvanöt perc után elfogynak a pályán a labdarúgók, érdemes megfigyelni a tévéközvetítés során, hogy az NB I-es meccs hatvanötödik perce után a csatár és a belső védő már nem fér bele egy képbe. Szétesik a taktika, a figyelem. Ha összehasonlítom a mi edzéshetünket egy otthoni klubéval, a mi játékosaink a heti edzésmunkájuk alatt elérik a hatvan kilométer futómennyiséget. Erre jön rá a mérkőzés. Vannak olyan edzésnapok a hét elején, amikor tizenhárom kilométert futnak egy tréningen. Pedig a miénk csupán egy átlagos belga klub.”

Az OH Leuven sportigazgatója 21 évnél idősebb magyar játékost semmiképpen sem igazolna, az ő üzletpolitikájukat így alakították ki. Pedig a magyarok ára egyáltalán nem magas, megfizethetők lennének, csakhogy a fizetési igényük meghaladja az erősebb bajnokságból érkezőkét. A sportvezető úgy gondolja, odahaza korán beteszik a fiatalokat egy olyan komfortzónába, amelyből nem érdemes kimozdulniuk.

„Ha a mostani esztendőt vesszük, talán huszonöt magyar transzfer volt külföldre, összesen nagyjából negyvenmillió euró értékben, ami elképesztően kevés. Itt, Belgiumban ennyi pénzt két klub könnyedén elkölt. De mondhatnám az FC Bruges csapatát, amely egymaga százötvenmilliónál jár. A magyar játékosok technikailag nincsenek lemaradva – még a portugáloktól sem nagyon –, de fizikai téren rendkívül nagy a hátrányuk. El kellene végre dönteni, melyik irányba indul el a magyar labdarúgás, legyen végre identitásunk. Most olyanok vagyunk, mint egy motorcsónak, cikázunk jobbra-balra. Mindenkit követünk, miközben senkit sem követünk, mert mi mindig valahogy jobban tudjuk…”

Kemény, de őszinte szavak.

Nem végállomás, sokkal inkább kirakat

A belga és a holland klubok többsége nem azért szerződtet fiatal külföldieket, hogy tíz évre megtartsa őket. Üzleti modelljük alapja, hogy időben felismerjék a tehetséget, megfelelő játékpercekkel és képzéssel növeljék az értékét, majd jelentős haszonnal továbbadják egy erősebb bajnokságba. Ehhez Belgium és Hollandia ideális kirakat: az élvonalbeli mérkőzéseket a topligák klubjai folyamatosan figyelik, a fiatalok pedig a nemzetközi kupasorozatokban is megmutathatják magukat. A magyar futballisták szempontjából ezért különösen fontos a jó klubválasztás. Nem feltétlenül a legnagyobb név jelenti a legjobb döntést, hanem az az együttes, amelynek valóban szüksége van rájuk, és pontos terve van a fejlesztésükre. Kerkez Milos az AZ játékosaként másfél év alatt jutott el a Premier League-ig, Dzsudzsák Balázs pedig a PSV-ben vált nemzetközileg jegyzett szélsővé.

Már a konditeremben is versenyeznek egymással

A számok tehát csak az első szűrőt jelentik. A Benelux-kluboknak azt is meg kell becsülniük, mennyi fejlődési lehetőség maradt még a futballistában, mennyire tanítható, miként viseli a külföldi környezetet, és két-három év múlva melyik bajnokságba értékesíthető tovább. Nem egyszerűen játékost vásárolnak, hanem lehetséges pályaívet.

Átrok Zalán júliusban három idényre írt alá a belga élvonalban szereplő Zulte Waregemhez, nyolc nappal korábban az ADO Den Haag jelentette be, hogy négy évre, 2030 nyaráig szerződtette Bárány Donátot. Két magyar labdarúgó, két hosszú távú megállapodás, két olyan klub, amely nem néhány hónapos kísérletként tekint az új igazolásra.

Bárány Donát a DVSC saját nevelésű futballistájaként 154 tétmérkőzéssel, 61 góllal a háta mögött érkezett Hollandiába. A hágaiak az előző idény végén feljutottak az élvonalba, ezért olyan támadóra volt szükségük, aki azonnal képes felvenni a versenyt, ugyanakkor még fejlődhet a holland közegben. Bárány Donát átigazolása abból a szempontból is érdekes, mert nem a legkézenfekvőbb korban vállalkozott a váltásra, ráadásul sérülten igazolta le az ADO Den Haag.

„Az ADO végig rendkívül kitartó volt, és szimpatikusnak találtam, hogy mennyire akar engem – mondta a 25 éves csatár. – Már hónapok óta figyelemmel kísértek – amíg egészséges voltam, több csapat is keresett, érdeklődött irántam. A sérülésem után a holland egyesület végig kitartott mellettem, nyomon követte a rehabilitációmat, folyamatosan érdeklődött, és ez nekem nagyon fontos volt. A holland élvonal remek lépcsőfok, a debreceni öltözőben ott volt előttem Dzsudzsák Balázs példája is. Erősebb bajnokságba kerültem, meglátjuk, mennyire fekszik nekem. Az edzőpályák, a kiszolgálóegységek között nincs óriási különbség, de a munka nagyon más. Hogy csak egy példát említsek: a konditeremben mindenki egy applikáción keresztül kapja meg, milyen feladatokat kell elvégeznie. Azzal szembesültem, hogy a játékosok egymással versenyeznek, ki tud jobban teljesíteni. A napokban volt az első labdás edzés, amelyen a sérülésem után részt vettem, de a szakmai stáb tagjai rögtön hangsúlyozták, ne kapkodjak, nem két hónapra, hanem négy évre szerződtettek. Nyilvánvalóan a kondíciómat kell visszanyernem, de ebből a szempontból is a lehető legjobb helyen vagyok, itt, Hollandiában ehhez is nagyon értenek.”

Átrok Zalán és Bárány Donát esete jól mutatja, olykor mennyire különböző profilokban gondolkodnak a régió klubjai. Az egyikük húszéves, sokoldalú támadó, akinek elsősorban a benne rejlő lehetőség adja az értékét. A másik 25 éves, középcsatár, aki gólokkal, élvonalbeli rutinnal és válogatott tapasztalattal érkezett új csapatához.

A Bene­lux-régió a magyar futballistáknak leginkább igazi tuningműhely: felerősíti, ami igazán jó bennük.