Bajner: Nem öltem embert, de hibáztam, nem lett volna szabad...

„ÉDESANYÁM ELVESZTÉSE MINDENRE RÁNYOMJA A BÉLYEGÉT”

– Alighanem élete egyik legnehezebb szakaszát élte meg az elmúlt másfél évben, amióta édesanyjánál, aki néhány hete elhunyt, rákot diagnosztizáltak, miközben a pályán sem találta igazán a helyét. Hogy van most?
– A pályán egyre jobban alakulnak a dolgaim, viszont azon kívül mindenre rányomja a bélyegét édesanyám elvesztése – nyilatkozta a Nemzeti Sport Online megkeresésére a 26. életévét két hét múlva betöltő Bajner Bálint. – Amennyire csak lehet, próbálok előre tekinteni, kizárni a gondolataimból a történteket, de nagyon nehéz, mint ahogy nehéz volt az elmúlt egy esztendőben ezzel a helyzettel együtt élni. A család, édesapám és kiváltképp a nővérem támaszt jelentenek, és igyekszem minden energiámat a futballba fektetni. Amikor a nyáron Olaszországba szerződtem, azt beszéltük anyukámmal, hogy ez lehet az utolsó nagy lehetőségem, és figyelmeztetett, ne kövessem el ugyanazokat a hibákat, mint korábban. A pályán most plusz erőt ad, hogy neki is bizonyítani szeretnék. A Modenánál erre meg is kapok minden esélyt. Szerencsére egészséges vagyok, az első gólomat is megszereztem.

– Szóval akkor tanult a múltban elkövetett hibákból? 2009-ben tagja volt a csehországi U19-es Európa-bajnokságon bronzérmes magyar válogatottnak, 2013-ban játszott egy meccsen a Bundesligában, de az igazi áttörés mégis elmaradt, pedig öt ország tíz klubjában is szerepelt. Mit kell a leginkább másképp csinálnia?
– A magánéletben és a pályán is igyekszem változtatni, tanulni a múltból, a rossz döntésekből. Ehhez a paksi időszakra is szükség volt. Huszonhat éves leszek, talán mostanra nőtt be a fejem lágya, és már kezdem kapiskálni, mire kell jobban figyeljek, hogyan változtathatok a hozzáállásomon. Például azon, hogyan viseljem el a rosszabb időszakokat, amikor nem játszom. Hogy ne lehajtott fejjel, „teszek rá” stílusban reagáljak, hanem tudjak emelt fővel küzdeni és csak a saját feladatomra összpontosítani. Hiszek benne, hogy a Modena jelentheti a fordulópontot.

– Pakson mi volt a baj? Tizennégy bajnokin szerepelt az első csapatban, de kezdőként mindössze háromszor és csak egy gólt szerzett.
– Az sajnos rossz átigazolás volt. Jobban fel kellett volna mérnem a csapat stílusát, mert az a rövidpasszos futball, ami a Paksot jellemzi, nem fekszik nekem. Kevés az ívelés, nem a középcsatár megjátszására épül a játék, abba a rendszerbe nem én voltam a legjobb megoldás. A Modenában sokkal inkább megtaláltam a helyemet, többször jut el hozzám a labda.

Bajner első gólja a Modenában

MOST MÁR ÉRDEKLI…

– Ha már a múlt és az említett „teszek rá” stílus: a Nemzeti Sport Online-nak adott 2014-es interjúban, az azóta szállóigévé vált mondásával akarva-akaratlanul nagyon sok embert megbántott. Főleg azzal a flegmasággal, ahogyan mondta, miközben még nem sokat tett le az asztalra…
– Hiba volt! Akkor huszonhárom éves voltam, abban az idényben mutatkoztam be a Dortmund első csapatában, és rosszulesett, hogy miközben egyre több újonc kap meghívót a válogatottba, engem még csak meg sem néznek. Ezért is mondtam, hogy nem érdekel. De ez nem lehet mentség, ilyet nem szabad mondani. Az volt a fejemben, hogy mégiscsak a Dortmund játékosa vagyok, el voltam szállva magamtól. Nem gondolkodtam, és sajnos már nem tudom visszacsinálni.

– Hogyan élte meg az ezt követő „trolltámadást”, azt, hogy az internetes élcelődések céltáblájává vált?
– A múlt tanulságaihoz tartozik ez is. Nem gondoltam volna, hogy ilyen súlya lehet a megnyilatkozásomnak, hogy ilyen visszhangot válthat ki. Kaptam olyan fenyegető leveleket, hogy hátast dobtam tőlük, mert hát azért nem embert öltem. Viszont igyekeztem mindenből erőt meríteni, nem sértődtem meg. Az ismerősök is sokat hülyéskedtek, ám személyes konfliktusom nem volt senkivel. Az pedig nagy élmény volt, amikor a magyar szurkolók kijöttek az egyik angliai meccsemre.

– Szóval megbánta, amit mondott, és érdekelte a válogatott Eb-szereplése?
– Jó hogy! Mindegyik meccset néztem, szurkoltam a fiúknak. Megmondom őszintén, engem nem lepett meg a jó szereplés, benne volt a pakliban. A topligákban is egyre több példát látunk arra, hogy az úgymond kis csapatok megverik a nagyokat. Ma már nincsenek lehetetlenek a futballban, nincs akkora különbség, mint régen.

– Pakson négy év szünet után szerepelt ismét Magyarországon. Hogyan látja az NB I-et, mennyit változott az évek alatt?
– Jobb lett a bajnokság, csak rossz érzés látni, hogy ilyen kevesen vannak a lelátókon. A külföldön megszokottal összehasonlítva érdekes, hogy Magyarországon kevésbé hagyják a játékvezetők az agresszívabb, test test elleni játékot. Külföldön azt tapasztaltam, hogy a párharcokban többet használhatják a futballisták a kezüket, mint az NB I-ben.

TANULSÁGOK MAGYARORSZÁGTÓL ANGLIÁIG

– Érdekes, amit mond, nemrég a ferencvárosi Marco Djuricin is erről beszélt, aki szintén játszott Angliában is. És hát önnek van viszonyítási alapja, hiszen Olaszországban a mostani már a második időszaka, a kettő között légióskodott Németországban és Angliában. Hogyan hasonlítaná össze a különböző futballkultúrákat?
– Az olaszok csapaton belül is nagyon kemények egymással szemben, az edzéseken is gyakoriak a veszekedések, és nagyobb szerepet kap a taktika. Az olasz és az angol klubjaimnál annyiban hasonló volt a stílus, hogy támadásban nagyon sokat „használtak” engem, kerestek a labdákkal, sokszor ívelték nekem előre. Viszont a szigetországban még hangsúlyosabb a játék fizikai oldala. Angliában a százkilencvenhat centis magasságom százegy kilogrammal párosult, ott az rendben volt. Pakson már soknak számított a kilencvennyolc kilóm, Modenában pedig még a kilencvenből is le kellene adnom, eltiltottak a kondizástól, nem az izom számít. A legnagyobb tempó Németországban volt, viszont ami még érdekes, hogy Olaszországban edzünk a legtöbbet. Két, két és fél órás tréningjeink vannak, és egy héten két nap is kettőt edzünk. Talán részben emiatt volt tizenkét sérültünk az elmúlt hetekben, a kezdőcsapatból heten dőltek ki, ami miatt már egy hónapja nem tudunk a legjobb csapatunkkal kiállni. Ez a feszített munka a játékosoktól is más hozzáállást kíván meg. Angliában például ebből a szempontból nem voltak annyira fegyelmezettek, ott könnyebben elzüllenek, mert nem annyira leterhelőek a tréningek a több meccs miatt.

– Az évek alatt azt is tapasztalhatta, mennyivel bánnak másképp a különböző országokban a fiatalokkal, és mi az, amiben ön a leginkább el volt maradva, amikor külföldre került.
– Állíthatom, hogy Magyarországon is megvannak a tehetségek. Hogy ezekből a játékosokból mennyit sikerül kihozni, mi lesz belőlük, az a szakma felelőssége is, sok múlik az edzőkön. A saját és más, külföldre kerülő magyarok példája, akikkel beszélgettem erről, megerősített abban, hogy nagyon sok múlik a mentális felkészültségen, hogy fejben is készen álljunk a profi karrierre. Ez az, ami otthon háttérbe szorul. Tudom, hogy nem feltétlenül van idő és energia külön foglalkozni a fiatalokkal, de többekkel együtt úgy gondolom, hogy mi, magyar játékosok igényelnénk ezt. Külföldön például mindegyik klubomnál voltak pszichológusok, akikre lehetett támaszkodni.

– A mai, sokszor egycsatáros, centerközpontú támadójátékban felértékelődnek az olyan jó felépítésű támadók, amilyen ön is. A fizikai adottságai megvannak ahhoz, hogy meghatározó játékossá váljon, csak a gólok hiányoznak. Emiatt sokan, sokszor leírták már Bajner Bálintot, de látom, nem adja fel…
– Nagyon hiszek benne, hogy most menni fog. Sikerült gyorsan beilleszkednem a Modenába, és ha decemberig minden meccsen kilencven percet tudok játszani, akkor talán sikerül elkapnom a fonalat, jönnek a gólok, és akkor a szezon végére tíz találat fölé juthatnék. De nem szeretnék jósolgatni vagy túlzottan előre tekinteni. Egy plusz egy évre írtam alá, igyekszem a lehető legjobban segíteni a csapatomat, ezt kell most jól csinálnom. Sokakkal ellentétben édesanyám mindig hitt bennem, már csak ezért is bizonyítanom kell, hogy valóban többre vagyok képes.