Nikolics Nemanja: Abban a pillanatban tudtam, itthon vagyunk

– Jó itthon?
– Nagyon – mondta székesfehérvári otthonában Nikolics Nemanja. – A Lengyelországban, majd az Egyesült Államokban töltött évek után már honvágyunk volt. Ebben az időszakban az elmúlt négy és fél esztendő „mulasztását” pótoljuk, a családtagok és a barátok gyakorlatilag egymásnak adják a kilincset. Kifejezetten élvezzük a jövés-menést. Már csak azért is, mert csupa olyan emberrel találkozunk, akik fontosak nekünk. Arról nem beszélve, hogy mindjárt itt a karácsony, számunkra ezek a legszebb napok az évben.

– A december harmincegyedikén esedékes születésnapja a hab a tortán?
– Köszönöm, hogy emlékeztet rá... Nóri, a feleségem azt mondja, már harminckettő vagyok, de nem győzöm hangsúlyozni, még csak harmincegy.

– Olybá tűnik, a vidámságot is magukkal hozták.
– Szeretünk nevetni. A gyerekek is élvezik, hogy itthon vannak. Tijana nyolcéves múlt, Marko öt és fél, Nia március elsején lesz egy. Tijanának és Markónak sem volt egyszerű külföldön, de biztos vagyok benne, mindketten profitáltak a lengyelországi, illetve az amerikai évekből. A tengerentúlon számukra teljesen új kultúrát és nyelvet ismertek meg, ezáltal a személyiségük is fejlődött, ahogyan Nórié és az enyém is. A kötelék eddig is erős volt köztünk, de miután nyolcezer kilométerre az otthonunktól, a családunktól gyakorlatilag egymásra voltunk utalva, még erősebb lett. Az Egyesült Államok más világ. Egy európai embernek könnyebb megszeretni, mint megszokni...

– Mit kapott a Chicagóban töltött három évben?

– Többet, mint amennyit vártam! Kétezertizenhat novemberében még nem lehetett mérget venni rá, hogy a Fire lesz a következő csapatom, de már sejthető volt. December tizennyolcadikán a Górnik Leczna ellen szerzett mesterhármassal búcsúztam el a Legiától, a klub másnap jelentette be, hogy Chicagóba igazolok. Ezt csupán azért elevenítem fel, hogy érzékeltessem, volt időm felkészülni az amerikai folytatásra. Ámbár valójában fogalmam sem volt arról, mi fogad odakint. Mégis azt éreztem, helyesen döntök, ha rábólintok a Fire megkeresésére. Kockázatot vállaltam azzal, hogy igent mondtam a chicagói ajánlatra, mert bár egy nagymúltú klub hívott, az érkezésemet megelőző három-négy évben nem szerepelt jól. Ráadásul hosszú idő után én voltam az első játékos, akinek a szerződtetéséért pénzt áldoztak a Fire vezetői, plusz adtak nekem tisztességes fizetést. Ez egyfelől jelentett terhet, másfelől motivált. S az inspiráció jóval erősebb volt, mint a nyomás, meg akartam mutatni, nem az vezérel, hogy felvegyem a béremet, hanem az, hogy a Chicago hasznára legyek. Ismerem magam annyira, hogy tudom, ha nem játszom úgy, ahogy elvárom magamtól, nem vagyok boldog – a Fire mezét viselve javarészt boldog voltam.

– Mi a legszebb amerikai emléke?
– Ha a futballt nézem, az első évben elért gólkirályi cím, amivel beírtam magam a klub históriáskönyvébe. Azért is vagyok nagyon büszke erre, mert elmondhattam magamról, hogy kétezertizenháromtól kezdve kétezertizenhétig sorozatban négyszer végeztem a góllövőlista élén – három országban. Ahogyan a korábbi csapataimban, a Chicagóban is megfordultak nálam jobb futballisták is, de a gólkirályi címet egyikük sem nyerte el. Nekem sikerült – miközben olyan sztároknak, mint David Villának, Wayne Rooneynak vagy Zlatan Ibrahimovicnak ez nem sikerült az MLS-ben. Eszem ágában nincs magamat hozzájuk mérni, csak jelezni akartam, bárki bármit állít, a legtöbb gólt szerezni sehol sem egyszerű. Ami pedig a magánéletbeli legcsodásabb pillanatot illeti, az természetesen Nia világra jövetele. S mivel ott született, Chicagót örökre a szívünkbe zártuk.

– Ha jól látom, egy Yorkshire terrier is helyet kapott a fedélzeten...
– Igen, az emlékek mellett Lilyt is hazahoztuk. A gyerekeknek megígértük, ha szépen beilleszkednek, kapnak egy kutyát. Csibész egy eb, de imádjuk.

– Vajon legközelebb hova utazik Lily?
– Jó kérdés... Az is lehet, hamarosan ismét útra kel, ám az is lehet, hogy Magyarországon marad. Minden attól függ, miként alakul a gazdája jövője.

– Beszéljünk nyíltan: hol folytatja a pályafutását?
– Nem tudom. Ez az időszak, amelyet nem szívesen él meg egy futballista. Ha nincs szerződése, az idővel frusztrálóvá válik. Ezért is állítom, egy labdarúgó addig örüljön, amíg megállapodás köti valahova.

– Noha nincs csapata, nem látok ráncokat a homlokán.
– Egyrészt azzal nyugtatom magam, hogy lejárt szerződésű játékosként csak velem kell megegyezni, másrészt érdeklődőkből nincs hiány. Egy biztos, ha még egyszer légiósnak állok, két évnél hosszabb időre nem tervezek, mert azt szeretnénk, hogy Marko Magyarországon kezdje el az általános iskolát. Az eddigi döntéseim bejöttek, ezúttal is hideg fejjel, a gyerekek érdekeit is szem előtt tartva kell határoznom. Még a huszonötöt sem töltöttem be, amikor megszületett Tijana, volt, aki féltett, mondván, túl fiatalon lettem apa. Szerencsére felesleges volt az aggodalom, ahogy teltek az évek, úgy lettem egyre érettebb. Van egy családom, amelyért harcolok, ha nehézség adódik, nem szegem le a fejem, inkább kettőzött erővel megyek előre, mert hajt, hogy van kikért küzdenem.

– Mi a helyzet a Fehérvárral?
– Amikor a nyáron bizonyossá vált, hogy a télen távozom Amerikából, a Vidi volt az egyetlen csapat, amellyel aláírtam volna az előszerződést. Kaptam is ajánlatot, én is mondtam valamit, az ügy azóta stagnál.

– Nem is tárgyaltak azóta?
– A Ferencváros elleni meccsen kint voltam, jót beszélgettem a klub tulajdonosával, Garancsi Istvánnal, de előrelépés nem történt, ez a futball velejárója. Türelmesnek kell lennem, és az is vagyok. A chicagói dugókban rostokolva ezen a téren is sokat fejlődtem.

– Tegyük fel, holnap megkeresik a Ferencvárostól...

– Ha Magyarországon folytatom, a célom az, hogy a Vidibe térjek vissza. Miután kétezertíz februárjában megérkeztem Székesfehérvárra, a csapattal közösen elkezdtem írni egy szép sztorit. Noha alakulhatott volna úgy is, hogy a karrierem végéig a klubnál maradok, de öt és fél év elteltével a Legiába igazoltam. Hogy ez telitalálat volt, csak később vált nyilvánvalóvá, mindenesetre máig úgy érzem, a fehérvári történetem végéről még hiányzik a befejezés. Hogy aztán erre kapok-e lehetőséget, arra majd az élet adja meg a választ.

– Arra viszont ön adhatja meg, hogy a nappali sarkában álló, ereklyékkel teli vitrinben melyik a kedvenc ereklyéje.
– Az összes díjra, éremre, serlegre büszke vagyok! Ha nyertem, azért, ha második, esetleg harmadik helyezettként érdemeltem ki, akkor pedig azért, mert mindent megtettem azért, hogy nyerjek – de volt nálam jobb. Ha egyet mégis ki kellene emelnem, az a herendi trófea, amit az Év Sportolója Gálán vehettem át tavaly januárban, mint az előző év legjobb labdarúgója. Ha ránézek, eszembe jut, hogy tizennyolc esztendősen a bátyám oldalán, egy bőrönddel a kezemben jöttem át Zentáról Magyarországra. Azóta eltelt tizennégy év, és ahhoz képest, hogy jóformán a nulláról indultam, egész messzire jutottam el. Sehol sem kerestem senkinek a kegyeit, a megbecsülést kizárólag a magatartásommal és a teljesítményemmel vívtam ki. A klubsikerek mellett huszonhétszer a magyar válogatott mezét is magamra ölthettem, játszhattam Európa-bajnokságon is. Minden pályán töltött percért, minden gólért és győzelemért megdolgoztam. A válogatottbeli karrierem alakulhatott volna másként is, de részemről ez lezárt fejezet. A lényeg, hogy reggelente tiszta lelkiismerettel tudok a tükörbe nézni. A pályán és azon kívül is megtaláltam a számításaimat, boldog ember vagyok. Hovatovább mindmáig olyan motivált, mint tizennyolc évesen voltam. Bárhol futballoztam, arra törekedtem, hogy ha eljön a napja, emelt fővel távozhassak. Úgy érzem, sikerült, legalábbis Kaposváron, Fehérváron, Varsóban és Chicagóban sem csapták rám az ajtót.

– Ma már Székesfehérváron van otthon?
– Nehéz volt eldönteni, hol telepedjünk le, a gyerekek jövőjét szem előtt tartva több opció is élt, végül Fehérvár mellett tettük le a voksunkat. A legtöbb szál ideköt bennünket, Tijana és Marko is itt született. Nem sokkal azután, hogy hazatértünk, bementünk a családdal a belvárosba, és ahogy a Fő utcán sétálgattunk, lélekmelengető érzés kerített hatalmába. Abban a pillanatban tudtam, itthon vagyunk.