Görög újrakezdés, Hajós-ezüstök a vízből - olimpiatörténet

Érdemes rögtön tisztázni, hogy nem 1896-ban rendezték az első újkori olimpiát. A görög nemzeti öntudatnak ugyanis szárnyakat adott az oszmán iga alóli felszabadulás, és egy Panajotisz Szucosz nevű költő-újságíró rögtön az új állam 1832-es megalapítása után szorgalmazni kezdte az ókori hagyományok felélesztését.

Egy ideig nem történt semmi, ám az ötletén felbuzduló Evangelisz Zappasz – az albán földön született, majd a romániai diaszpóra tagjaként meggazdagodó üzletember – már sikerrel kampányolt Ottó királynál, és engedélyt kapott rá, hogy a saját költségén olimpiát rendezzen.

Így is történt: 1859-ben, 1870-ben és 1875-ben az athéni polgárok nagy örömére sor került a fesztiválokra az időközben felújított ókori Panathinaiko (avagy Kallimarmaro – „szépen márványozott”) Stadionban, ezek azonban még félig-meddig kulturális események voltak, eleinte spontán benevező „civil” versenyzőkkel, utóbb egyre szervezettebb formában, növekvő nézőtömegekkel.

Viszont ugyanúgy nélkülözték a nemzetközi jelleget, mint a William Penny Brookes nevű angol orvos-tudós által óhellén mintára kitalált és szülővárosában 1850-től évente megtartott Wenlock Olimpiai Játékok, amelynek célja a település lakóinak erkölcsi, testi s intellektuális fejlesztése volt, és különböző népi játékok mellett atlétikai számokat, illetve krikettet és futballt is magába foglalt. Az eseménynek híre ment, és az általunk ismert olimpiákat elindító Pierre de Coubertin is többször konzultált az ötkarikás mozgalom szellemi elődjeként tisztelt doktorral.

A báró végül meghirdette programját, és az 1894-ben a Sorbonne egyetemre összehívott nemzetközi konferencia tagjai (köztük a magyar Kemény Ferenc) megalakították a NOB-ot. Házigazdájuk az 1900-es párizsi világkiállítást szemelte ki megfelelő alkalomként a rajtra, de végül az az elképzelés győzött, hogy hamarabb jobb lenne. Felvetődött London (!), ám a franciának ez nem tetszett, így Demetriusz Vikelasz (a szervezet első elnöke) javaslatára Athén mellett döntöttek.

Ott nagy volt a lelkesedés (a dán származású uralkodóház részéről is), viszont kevés a pénz – ekkor került szóba, hogy a millenniumi ünnepségek keretében Magyarország beugrana rendezőnek. Legfelső szintről kérték fel hozzájárulásra Görögország lakosságát, és sokan adakoztak is, megmentőként pedig érkezett az Alexandriában élő Jorgosz Averoff majdnem egymillió drachmás adománya – cserébe a szobrát egy nappal a megnyitó előtt avatták fel a nagylelkűsége révén tetőtől talpig márvánnyal borított aréna előtt.

Szemben a régmúlttal már nem csupán szabad görög férfiak vehették részt a csúcstalálkozón – amelyet a fő helyszínen akár 80 ezren is figyelemmel követhettek és a résztvevőket tekintve is minden addiginál nagyobb sporttalálkozó volt –, ám nőket továbbra sem engedtek versenyezni. Ezen kívül csak amatőrök jöhettek szóba, az egyedüli kivételt a vívómesterek jelentették (egyetlen, a többiekétől külön számban), „merthogy ők is gentlemanek”.

A nemzetköziségnek a realitás viszonylag szűk határokat szabott: a rengeteg hazai induló mellett csak kevesen érkeztek más országokból, a külföldi szereplők egy része éppen Görögországban dolgozott vagy arra járt, s megragadta az indulási lehetőséget. És akik kimondottan az ötkarikás játékokra érkeztek, azok sem a korszak sztárjai voltak, így világcsúcs nem is született – mondjuk a stadion futópályájának szűk, ókori vonalvezetése ezt nem is igazán tette lehetővé.

Összesen 14 részt vevő nemzetet tartanak nyilván, de mivel az első olimpiákon még egyénileg szerepeltek a sportolók, ellentmondásosak a statisztikák. Például görögnek számolják az oszmán (Szmirna), brit (Ciprus) és egyiptomi (Alexandria) területről érkező honfitársaikat is, minket és Ausztriát viszont szerencsére külön (bár egyaránt a Monarchiát képviseltük), és Ausztráliát is önállóan (holott 1901 előtt nem volt az), nem elvéve tőle egyetlen versenyzőjét, a mindkét középtávfutó számot megnyerő, amúgy Londonban élő Edwin Flacket. Volt még állítólag egy chilei diplomata is (nem minden összesítés szerepelteti), valamint egy Bulgáriánál feltüntetett (mivel ott élő) svájci tornász.

A keleti és nyugati naptár szerint egyaránt húsvéthétfőre eső április 6-i megnyitó sokban hasonlított a maiakhoz – kulturális betétműsorok, nemzetenként való csoportosulás a küzdőtéren, I. György király hivatalos szavai –, és az is előremutató volt (ami a következő néhány alkalommal nem érvényesült), hogy rövid idő alatt, szervezett programmal lezajlott az egész versenysorozat.

Egyébként is hatalmas volt a siker, ezért a koronás fő és jó pár amerikai sportoló petícióban kérvényezte később Coubertinnél, hogy minden további olimpiát Athénban tartsanak meg – ám Hellász hivatalosan csak 108 évvel később köszönthette újra szülőföldjén saját „találmányát”.

A legváltozatosabb mezőnyű küzdelmek az azóta is a játékok királynőjének tartott atlétikában zajlottak, ahol a kicsi, de hatékony amerikai csapat tarolt (a legelső ötkarikás diadalt James Connolly aratta hármasugrásban).

A házigazdák nagyon bíztak a súlylökés és diszkosz elsőségében (utóbbival addig más országban soha nem is vetélkedtek), ám Robert Garrett mindkettőt „elorozta” előlük, sőt még szerzett két második helyet is ugrásban.

A görögöknek egyetlen diadal jutott a sportágban – a legendás maratonira keretes írásunkban térünk ki. Összességében pedig bár messze a legtöbb érmet gyűjtötték, az – utókor által kiszámolt – éremtáblán egyetlen győzelemmel lemaradtak az Egyesült Államoktól.

Tornában a németek parádéztak, kerékpárral a franciák villogtak, vívásban utóbbiak és a görögök nyertek csak, míg teniszben egy oxfordi diák, az ír John Pius Boland győzött egyéniben és párosban is, akkor még az Egyesült Királyság nagyobb dicsőségére.

Magyar színekben heten indultak, és közülük csak két tornász (Kakas Gyula, Wein Dezső) nem lett dobogós egy számban sem. Első bajnokunk, Hajós Alfréd viszont – rajta kívül egyetlen olimpiai résztvevő élt a világon, aki „fizikai”, illetve művészeti számban is érmet szerzett (a mindenféle sportot kipróbáló, labdarúgóként majdan bajnoki címekig, válogatottságig és szövetségi kapitányi tisztig jutó építész az 1924-es párizsi játékokon érdemelt ki stadiontervével ezüstérmet úgy, hogy az első díjat nem adták ki!) – egymaga kisajátíthatta volna az úszást övező figyelmet.

Csakhogy a pireuszi partoknál fekvő Zea-öböl brutálisan hideg vizében egyetlen napon rendezték meg az összes versenyt, és miután megnyerte a 100 gyorsot (a hullámok közül kellett rajtolniuk...), éppen magához próbált térni, amikor máris ellőtték az 500 métert. Még az 1200 méter startjáig sem sikerült igazán felmelegednie, de bátran nekiveselkedett (ezúttal legalább kis hajókról ugorhattak be a 11 fokos tengerbe).

Mint utóbb elmondta, senkit sem látott maga körül, teljesen el is gémberedett. Kétségbeesett, és kiszállt volna, de nem volt hová, ezért kénytelen volt eljutni valahogy a célig, ahol megdermedve húzták ki. Szinte az életéért küzdött – azt jócskán meghaladó sikerrel!

Amikor pedig később György király arról érdeklődött nála, hol tanult meg ilyen jól úszni, rávágta, hogy „a vízben, felség"... (A „magyar delfin" egyébiránt azután kezdett úszni, hogy az édesapja a Dunába fulladt.)

Értelemszerűen a matrózok számára meghirdetett „zárt” versenyen sem lehetett aranyérmes, de aranyat a két remeklésért sem kapott. Tudniillik az első olimpián a legjobbaknak az oklevél mellett ezüstmedália és olajág járt a győzelemért, a másodikoknak pedig rézérem és babérág, amit mind a záróünnepségen vehettek át (a harmadikoknak semmi sem jutott...).

Így tett szert összesen három ezüstérme közül az első kettőre első olimpiai hősünk – akit pedig az említett három ötkarikás számának egyikében sem előzött meg senki...