Pokolian nehéz, torokszorító feladat a férfi vízilabda-válogatott londoni olimpiai teljesítményét értékelni. Egyfelől még mindig élénken élnek emlékezetünkben a korábbi olimpiák felejthetetlen pillanatai, a sorozatban megszerzett három aranyérem, a „vízilabdában mi vagyunk a császárok" alapigazság, másfelől viszont igenis szembe kell nézni a ténnyel: a magyar csapat ezúttal a várakozásokon alul teljesített. És ezt már csak a válogatott játékosok iránti tiszteletből is illik kimondani.

Nem szabad mellébeszélni, „vakítani a népet", ha ugyanis mismásolunk és azt írjuk, hogy „ezt vártuk", azzal pont a magyar válogatottat, a többszörös olimpiai bajnok vízilabdázókat sértjük meg, alázzuk porig.

Kemény Dénes együttesét igazi klasszisok, nagy harcosok képviselték Londonban, akik bizony többet vártak, reméltek maguktól, s elég nagy sportemberek ahhoz, hogy feldolgozzák az esetleges kritikai észrevételeket. Azokat a bírálatokat, amelyek nem is biztos, hogy azok, csak egy-két fájó tény. Tények, amelyekből a szakma már biztosan levonta a következtetéseket, s el is készítette a tervet, hogy miként lehet ismét a világ élvonalába visszarepíteni a magyar csapatot.

Merthogy a londoni olimpia rávilágított arra, hogy vannak egyértelműen jobb csapatok nálunk – legalábbis jelen pillanatban (így véli ezt Kásás Tamás is). Kemény Dénes mondta az olimpiát megelőző időszakban, hogy újra közeledünk a világ legjobbjai felé, sajnos azonban nem sikerült őket utolérnünk. Az ötkarikás játékok megmutatták, hogy a többiek is az olimpiára időzítették a csúcsformájukat, és nem azért szerepeltek jobban a világ- és Európa-bajnokságon, mint a magyar válogatott, mert csak azokat a versenyeket helyezték előtérbe.

Fogalmazhatnánk úgy is, hogy nekik sikerült a csúcsformájukat a londoni olimpiára időzíteni – nekünk nem. Pedig a sanghaji vb elődöntőjében egy éve mekkorát játszott a magyar csapat a szerbek ellen...

Nem lett igazuk azoknak, akik szerint számunkra nem volt fontos egy világbajnoki vagy éppen egy Európa-bajnoki érem megszerzése, s hogy majd az olimpián ismét megmutatjuk. Keserű igazság, de a „mezei" világversenyeken közelebb álltunk a jó szerepléshez, a legjobb csapatokhoz, a dobogóhoz, mint Londonban.

MI TÖRTÉNT LONDONBAN?

Londonban a Szerbia elleni csoportmérkőzés már előrevetítette a későbbi fájdalmakat. Kemény Dénes együttese emberemlékezet óta nem játszott olyan tétmérkőzést, amelyen ennyire alárendelt szerepre lett volna kárhoztatva. A szerbek ellen egy pillanatig sem bízhattunk még a pontszerzésben sem. Dejan Udovicsics tanítványai akkor és úgy lőttek gólokat, amikor és ahogyan szerettek volna.

Ám Montenegró ellen sem ment a játék, a vereség pedig gyakorlatilag azt jelentette, hogy már a negyeddöntőben kőkemény párharc vár a mieinkre – csak még azt nem tudtuk, hogy Olaszország vagy Horvátország lesz az ellenfél. Talán a Montenegró elleni meccsre kellett volna helyezni a fő hangsúlyt, csoportmásodikként ugyanis egy esetleges, spanyolok elleni negyeddöntő (már csak az 5. helyért lejátszott ütközet alapján is...) meglehetett volna. Ez azonban utólagos okoskodásnak tűnhet, s a jelenlegi gondjainkat cseppet sem enyhíti, pláne nem oldja meg.

Hogy komoly a baj, azt leginkább a Románia elleni mérkőzés mutatta meg. Kovács Istvánék ellen ugyan nyert a csapat, de tizenöt gólt kapott. Az pedig már rég rossz, ha Andrei Busila is olyan könnyedén lövi a gólokat Nagy Viktornak és Szécsi Zoltánnak, mint tette azt pár nappal korábban szerb sapkában Andrija Prlainovics.

A britek elleni mérkőzést hagyjuk, és egyben vegyük pozitív jelnek az amerikaiak elleni összecsapást, de azért ne értékeljük túl nagyra! Ha ugyanis a póló virtuóz jellege domborodik ki egy mérkőzésen, akkor aligha van jobb a magyar csapatnál – az Egyesült Államok ellen pedig végre nem panaszkodhattunk. De aztán jött az olaszoktól elszenvedett vereség, és a már többször elpufogtatott közhely: egy korszak vége.

Hogy zavar volt a fejekben, azt tökéletesen bizonyította a negyeddöntő. Játékosaink többször érthetetlen technikai hibákat vétettek, a rossz passzok, a gyámoltalan kísérletek korábban nem voltak jellemzőek a Kemény-csapatra – ezen a meccsen azonban igen. Az olaszok fejben, pontosságban fölénk nőttek, s a meccset végig kézben tartva masíroztak a négy közé. Nekünk pedig maradt egy ausztrálok elleni kiszenvedett és egy spanyolok elleni sima siker, s az ezért járó 5. hely.

A probléma túlmutat a mostani tornán. A magyar póló – amint azt Faragó Tamás többször hangoztatta – győzelemre termett. A pekingi olimpia óta azonban alig állhatott dobogóra világversenyen a magyar csapat, s ezt a mérleget ezúttal nem sikerült egy olimpiai (arany)éremmel kozmetikázni. Fájó, de igaz: a hat-hét nemzet által kézben tartott és irányított sportágban a két nyári játékok között egy bronzérmet sikerült „csak" begyűjtenünk, ez pedig több mint intő jel.

Ha statisztikai alapon elemezzük a történteket, fájó következtetést vonhatunk le: kikerültünk a nagyhatalmak közül. De ez a magyar póló erejét ismerve nem igaz, nem lehet igaz. Elmúlt ugyan a dicső korszak, ám még semmi sincs veszve, csak éppen szembe kell nézni a tényekkel. Újra azért kell tekerni, kaparni, dolgozni, uram bocsá' másoktól tanulni és egy új csapatot felépíteni, hogy immár alulról, de ismét közeledjünk az világelit felé. Sőt le is hagyjuk azt!

A kérdés csupán az, hogy mennyire lesz ez egyszerű feladat?

A pólóválogatott és Kemény Dénes talán a saját csapdájába esett, de igazából nem is volt más választása. A szövetségi kapitány bízott abban, hogy az aranygeneráció kortalan, és mindig képes lesz arra a bizonyos utolsó nagy dobásra. A nagy dobásokat azonban ezen az olimpián Pars Krisztiántól, s nem a csapatunktól láthattuk.

Az elmúlt öt-hat évben alig tudott „friss hús", fiatal játékos beépülni a válogatottba – igaz, amikor az újak megkapták a lehetőséget, nem tudtak élni vele, nem tudták bebizonyítani, hogy jobbak a nagy öregeknél. Ez pedig még nehezebbé teszi majd az újjáépítés folyamatát – ami azonban mára elkerülhetetlenné vált.

És még valami szembetűnő volt az angliai tornán: a csapat védekezése teljesen szétesett. A védők nem voltak összhangban a kapusokkal, a blokkok alig segítették Szécsi Zoltánt és Nagy Viktort, akik így még jobban elbizonytalanodtak az igazi téttel bíró összecsapásokon. Sokszor egyenlő létszámnál is tisztán, blokk nélkül lőhetett ellenfelünk öt-hat méterről, így pedig nem sok sanszunk volt. Nem tudni, hogy mi lehet ennek az oka, de talán az újakkal, a fiatalabb játékosokkal pörgősebb, hatásosabb lesz a védekezésünk. Elvégre most 30.9-es átlagéletkorával a mi válogatottunk számított a legidősebbnek Londonban.

Ha másra nem, arra mindenképpen jó volt ez az olimpia, hogy néhány játékos szembesüljön azzal: a következő ciklusban neki kell tolnia a szekeret. Most már tudják, hogy milyen az, amikor nincsen, aki kisegítse őket a nehéz helyzetekben. Ők lesznek az új Kásások, Birosok, Kiss Gergők. A Varga fivéreknek, Daninak és Dénesnek, Hosnyánszky Norbinak, Hárai Balázsnak nem kis teher zúdult ezzel a nyakába, akár akarják, akár nem, ők lesznek ugyanis a következő periódus húzóemberei. Nekik kell vezetniük a többieket és irányt mutatni.

A magyar pólókultúra igen fejlett, s annak ellenére, hogy az utánpótlástornákon az utóbbi időben nem mindig jöttek a sikerek, biztos jövője van a sportágnak kis hazánkban. Egy ismert reklámban Magyarország egyik legjobb színésze beszél arról, hogy az érzet, hogy több csatornát is nézhet, nagy könnyedség ahhoz, hogy elfogadja, hogy csak kettőt néz. Azt hiszem, pólóban ahhoz, hogy ismét mi legyünk a legjobbak, sokakban tudatosulnia kellene annak, hogy már nem mi vagyunk a legjobbak.

Egyvalamiben azonban biztos vagyok: leszünk még azok! Elvégre az elmúlt négy olimpiából hármat azért csak megnyertünk.