Az ülőröplabdát látni kell!

Vannak sportágak, amelyek teljesen érthetetlenül szorultak háttérbe Magyarországon, sokat többet érdemelnének, figyelmet, támogatást. Ilyen az ülőröplabda. A nyolcvanas években megvolt a maga reneszánsza nálunk, világversenyt rendeztünk, amelyet egy ország nézett örömmel, később viszont, mint tudjuk, minél több lett a tévécsatorna, annál kevesebb az értékes műsor.

Pedig az ülőröplabdát látni kell, sőt ki kell próbálni.

A TF-en is tanítják, a leendő tanárok így kipróbálják és megtapasztalják, amit a látvány is visszatükröz: ez egy teljes értékű sportág – attól, hogy valaki ép, még nem feltétlenül jobb, ahogy mondjuk kerekesszékes maratonin vagy rögbiben sem vernénk meg a parasportolókat, sőt nagyon kikapnánk tőlük.

Londonban a női döntő, a Kína–Egyesült Államok meccs két nagyhatalom látványos csatáját hozta, mindazt a szépséget tömören, amit egész héten megismertünk. A röplabda ezen változata éppúgy élvezhető, mint az álló, sőt annyiban még többet ad, hogy hosszúak a labdamenetek. Az ülésből és a háló magasságából adódóan nem könnyű leütni, egy paralimpián ezért gyakran megtalálják az ellenfél sánca mellett az utat, a labda sajátos ívet leírva csapódik a másik térfélre. Ütnek néhányan a hátsó sorból is, óriási erővel, de az ellenfélnek mindig sokkal nagyobb az esélye a mentésre, mint a hagyományos változatban, ezen a szinten pedig briliáns mentéseket látunk, hason és háton fekvésben, kézzel-lábbal visszahozott labdákat. És persze zseniális húzásokat, ejtéseket, tyúklabdát, feladás helyett váratlanul áttett labdákat.

A parasportokért amúgy is lelkesedő londoni közönség pedig megőrült érte. Az csak természetes, hogy az ExCel-csarnokban megtelt a lelátó, hogy a We will rock you ritmusára lelkesen csapkodta mindenki a tenyerét és a padját, már akinek volt. Az angolok közé nagy amerikai szurkolótáborok keveredtek, magukkal ragadva a közönséget, amelynek talán már sok volt a paralimpián a kínai győzelmekből. Nekünk pláne sok volt, a kerekesszékesek vívásán ezúttal éppen a női párbajtőrcsapatok döntőjében kaptak ki a magyarok a kínaiaktól, mielőtt Áder János köztársasági elnöktől átvették az újabb ezüstérmet.

A kínai nők egyik nagy fegyvere, hogy idegesítően nagyot sikítanak minden pontnál, akár a páston, akár a röplabdapályán érik el. Az amerikaiak a röplabdában minden megnyert labdamenetet külön koreográfiával ünnepelnek, kicsit hasonlóan, mintha valamilyen modern táncnak hódolnának. Összetérdelve együtt emelkednek fel a padlóról, nyitott, magasba emelt tenyerekkel.

Nagyon bekezdtek, 25:22-re nyerték az első szettet. A keletiek viszont attól is veszélyesek, hogy sosem veszítik kedvüket, így 25:15-re övék lett a második szett.

Egy távol-keleti származású férfi ekkor a maximumig hevült a letátón, kis zászlójának rúdjával majdnem kiverte a szomszédai szemét, tiszta erőből ordítva: „U!, S! A!, U! S! A!"

Kínát mégsem lehetett megállítani, 6:1. Vagy mégis? Az amerikaiak 21-nél utolérték őket, innentől egyesével haladt a két csapat, de nem huszonötig, hanem harmincig! Két, piros sávos zászlóba öltözött gyönyörű, tízéves gyerek úgy bepörgött, hogy nyilván hajnalig nem lehet majd elaltatni őket. A kis zászlós keleti férfi vadidegenekkel pacsizgatott. A két együttes nagyságát az mutatja, hogy ekkor játszottak a legjobban, majdnem tökéletesen, az ellenfél játszmalabdájánál hajszálpontos feladásokkal, erős, bátor, lenyűgöző lecsapásokkal. Az amerikaiak már épp örültek egy pontnak, miközben a kínaiak az ujjukkal a padlóról valahogy mégis megmentették a menetet, visszament a labda, ám aztán a tengerentúliak egy jó lecsapás után másodszor is megünnepelhették ezt a pontot, most már joggal. Harminc-harmincnál viszont elfogyott a tudományuk és 2:1-es szetthátrányba kerültek.

Mint kiderült, a harmadik szett volt a döntő. Az amerikaiak néha eszetlenül nagyokat ütöttek a labdába a negyedikben, de ez így nem megy, egyre nagyobb hátrányba kerültek. A játszmát 25:15-re hozva a kínaiak nyertek – azonban mindenki nyert, aki látta ezt a csatát.