Most meghalnának a sikerért

– Kapitány úr, biztosra veszem, hogy a napokban beszélt idős barátjával, Illovszky Rudolffal.
– Eltalálta. Rudi bácsi felhívott vasárnap este, és azt mondta, egyfolytában az jár a fejében, nehogy úgy járjunk, mint ő még a válogatott szövetségi kapitányaként, az 1974-es, Németországban, pontosabban a hajdani NSZK-ban rendezett világbajnokság selejtezősorozatán. Sok igazság van abban amit mond, hiszen akkor, hetvenháromban a válogatottunk döntetlent játszott oda-vissza az osztrákokkal és a svédekkel, aztán hiába győzte le kétszer is Máltát, veretlenül esett ki. Rudi bácsi szinte könyörgött, hogy legalább egy góllal, de nyerjünk a svédek ellen, nehogy megismétlődjön a történelem…
– Most azt kellene kérdeznem, hogy nyerünk-e. Bár erre mit tud válaszolni, mint azt: persze, hogy győzünk!
– Nekem a földön kell maradnom, még akkor is, ha legszívesebben már repülőn vagy akár varázsszőnyegen szállnék Portugália felé. Tudom, mit értünk el eddig, és azzal is tisztában vagyok, hogy mit vár el tőlünk a közvélemény. Maradjunk annyiban, hogy minden taktikai értekezletünkön ott van a nagy tábla, amelyre az van ráírva: a cél Portugália! Ezt, ha akarják, ha nem, nézik a fiúk, úgyhogy szépen rögződött bennük a szöveg. Persze, nem kell őket noszogatni, egytől egyig meghalnának a sikerért.
– Még friss a chorzówi döntetlen emléke, de eljön a szerda este is, a sokadik sorsdöntő válogatott meccs, és bizony mi az évek során azt szoktuk meg, hogy a végén, a finisben újra és újra elbukik a csapat…
– Ha nem sértem meg: az elbukni, vereséget szenvedni szavakat én most kitöröltem a fejemből. Ehelyett optimista gondolatokat próbálok elővarázsolni, mert ha a kapitány kishitű, akkor mit várjon a játékosaitól. Magasra tettük a lécet, de én képesnek tartom a csapatunkat arra, hogy mindezt át is ugorja.

– Mire számíthat szerda este a csaknem harmincezer magyar szurkoló a Puskás Ferenc-stadionban?
– Arra, hogy eljött a mi időnk. Szegény masszőrünk, Vinkovics Lajos bácsi mondta nekem egyszer, még a Vasas edzőjeként, amikor Répcelakra indultunk valamilyen kupameccsre, hogy drága Imikém, ne siettesse az időt, úgyis eljön, aminek el kell jönnie. Hát most itt van a nagy feladat, a nagy lehetőség, és látom a fiúkon, hogy felkészültek rá, az önbizalommal nem lehet gond. S ha lehet, kérnék valamit: Chorzówban telt ház volt és fantasztikusan szurkoltak a kiutazott magyarok, no meg a stadiont megtöltő lengyelek. Azt viszont észrevettem, ha Emmanuel Olisadebe, a hazaiak csatára rontott, akkor sem bántották. Ám amikor Tököli Attila ziccert hibázott, a magyar tábor másként reagált. Félre ne értsenek, én nem kioktatni akarom drukkereinket, csupán arra kérném a szurkolókat, álljanak a csapat mellé.
– Biztos lehet benne, végig zeng-zúg majd a stadion, és több ezren kiáltják majd, hogy "Ria, ria, Hungária!”. Ehhez, persze, sokat tehet hozzá néhány magyar gól is…
– Kétségtelen, hogy fürge, gyors, leleményes játékosaim megkeverhetik a svéd védelmet. Az is kétségtelen, hogy egyelőre lélektani előnyünk van ellenfelünkkel szemben, de Rudi bácsinak is igaza van, mert a négy csoportrangadóból legalább egyet meg kell nyernünk.
– Csak meg kell kérdeznem: milyen esélyünk van a győzelemre?
– Olyan meccs lesz ez a szerdai, ahol mindkét csapat győzni akar. A svédek hozzánk hasonlóan a három pontért harcolnak majd, és ebből kikerekedhet egy emlékezetes nagy csata. Tajti József kollégám alaposan feltérképezte ellenfelünket, mindent tudunk a svédekről, aligha lepnek meg bennünket. Most azt mondom, a csoportelsőségre a jelen pillanatban még mindig a svédeknek van nagyobb esélyük, de mindez változhat szerda este. Ha miénk a három pont, egészen közel kerülünk Portugáliához. Ugye, ezt akarta hallani tőlem?