Kikötött Marseille városában

Szóval, Grosics Gyula átölelhette volna a 62 éves, magas, jó kiállású, erős férfit, de nem találkoztak, hiszen Skoblar háromnapos budapesti tartózkodása alatt végig inkognitóban maradt. Ott volt a magyar–svéd utánpótlás- és felnőttválogatott meccsen mint a francia Olympique Marseille játékosmegfigyelője, mindenese. Vörösbaranyi József menedzser kísérte őt mindenhová, illetve az IFM nevű, játékoskereskedelemmel foglalkozó iroda, amely a közelmúltban Budapestre csábította a Bayern Münchent és a német válogatott korábbi kiválóságát, Thomas Strunzot (a vele készült interjút lapunkban olvashatták…), most pedig a magyar fővárosba érkezett Josip Skoblar, aki 35-ször szerepelt a jugoszláv válogatottban, részt vett az 1962-es chilei világbajnokságon, majd a Marseille színeiben francia bajnoki címekkel és három gólkirálysággal büszkélkedhetett. A vele készült interjúból megtudhatják, hogy rengeteg, Magyarországgal kapcsolatos emléke van.

Dicséret a tehetségeknek

– Mielőtt az életéről, a kalandjairól, vagy akár a góljairól mesélne, mondja el a véleményét a Magyarország–Svédország válogatott mérkőzésekről. Ott ült az Üllői úti pálya és a Puskás Ferenc-stadion lelátóján, így pontos képe lehet a jelenlegi magyar futballról.
– Egy-egy összecsapásból aligha lehet tökéletes képet alkotni, de azt megállapítottam, hogy az önök utánpótláscsapatában ügyes fiatalemberek szerepelnek. Ott van mindjárt az a csatár, aki négy gólt lőtt. Szabics Imrét akár Marseille-ben is kipróbálnánk, de hallom, hogy a Nürnberget választotta, kár érte. Tetszett másik két játékos is, várjon csak, felírtam az ő nevüket is… Németh Norbert és Czvitkovics Péter. Ügyesek mindketten, és ahogy elnéztem az együttest, azt kell mondanom, jó a magyar utánpótlás. A felnőttválogatottjukról már nem ilyen pozitív a véleményem, egyértelmű, hogy a svéd csapat gyorsabb, agresszívabb futballt játszik, márpedig most ez a kor követelménye. Még azt is mondanám, gyengén játszott a magyar válogatott, dicsérni csak Dárdai Pált és Kenesei Krisztiánt tudom. Előbbi elképesztően nagy munkabírású futballista, utóbbi pedig remekül bánik a labdával.
– És Szabics Imréhez hasonlóan Kenesei Krisztián a Marseille-be is beférne?
– Nézze, mi általában úgy szerződtetünk, hogy előtte sokszor megnézzük a kiszemeltet. Elképzelhető, hogy ha Keneseit megnézem majd egy-két alkalommal, akkor tudok válaszolni erre a kérdésre. Egy titkot azonban elárulhatok önnek: a magyar futballisták közül Kabát Péternek most reális esélye van arra, hogy az Olympique játékosa legyen. Látom, meglepődött… A török Denizlispor együttesében szereplő magyar csatárt legalább hatszor láttam, és mondhatom, roppant dinamikus, gólveszélyes támadó. A szakmai stáb hamarosan döntést hoz az ügyében.
– És mit gondol, ha Kabát Pétert szerződtetik, ugyanazt az utat járhatja be, mint ön annak idején? Ahogy olvastam, kétszer volt bajnok a Marseille csapatával, és háromszor szerezte meg a gólkirályi címet.
– Azért várjon még ezzel, előbb kerüljön hozzánk a magyar fiú! Az én pályafutásom egyébként is más volt. Nekem annak idején már nemzetközi hírnevem volt, így gyakorlatilag azonnal a kezdőcsapat tagja lehettem Marseille-ben. Volt olyan bajnokság, amikor negyvennégy gólt szereztem, ami azért nem rossz eredmény, ugye?… Kiváló csapattársaim voltak, olyanok, mint a válogatott kapus Carnus, aztán Novi, no meg a svéd Magnusson. Jók voltunk, de nem annyira jók, hogy bármilyen nemzetközi sikert elérjünk.

Sírt a búcsúmérkőzésén

– És, ha szabad ezt így megkérdeznem, milyen volt az ön futballista-pályafutása?
– Kalandos. Zadarban születtem, ott is kezdtem el futballozni, majd hat évig a belgrádi OFK-ban szerepeltem. Onnan Hannoverbe igazoltam, és a három, Németországban eltöltött év után kerültem Marseille-be. Hét évig játszottam kedvenc csapatomban, és mondhatom, szerettek a szurkolók.
– No, jó, ne ilyen gyorsan… Nézzük, hogyan került Marseille-be? Netán megszökött Jugoszláviából, mint annak idején annyi kiváló, Keleten futballozó játékos?
– Nem, nem. Nekem nem kellett megszöknöm, bár nagyon nehezen engedtek el. Huszonöt éves voltam akkor, és megmondták, ha külföldön folytatom, nem kerülök be többet a válogatottba. Így is történt, szerződtetett a német Hannover, majd onnan a Marseille, és én soha többet nem húzhattam fel magamra a címeres dresszt. Különben az a Hannover sem volt rossz csapat, hogy mást ne említsek, együtt játszhattam például Jupp Heynckesszel. Igazi otthonra a francia kikötővárosban találtam, és lám, még ma is Marseille-ben élek. Harmincegy esztendeje kaptam meg a francia állampolgárságot. A futballt harminchat évesen hagytam abba, s búcsúmeccset is rendeztek a tiszteletemre, amelyen a Real Madrid volt az ellenfél. Telt ház volt, mindenki ünnepelt, én pedig sírtam, mint egy elnáspángolt kiskölyök.
– Kérdezek mást, tán lehet, némiképp meglepőt: emlékszik 1961. május hetedikére?
– Persze hogy emlékszem, hiszen azon a napon szerepeltem életemben először a jugoszláv válogatottban. Csak sajnos nem annyira kellemes ez az emlék, ugyanis az önök válogatottja alaposan elvert bennünket. Fantasztikus játékosok szerepeltek a magyar válogatottban. Ott volt ugye Mátrai, Albert, Tichy, Fenyvesi… Látja, hogy emlékszem rájuk. Azt a meccset azért is felejteném el szívesen, mert életem legrosszabbb produkciójával rukkoltam ki, a félidőben lecseréltek.
– Elmondom önnek, hogy állt fel a magyar csapat: Grosics – Mátrai, Sipos, Dalnoki – Solymosi, Kotász – Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi. Önöknél pedig a következő csatársor rohamozott: Skoblar, Veszelinovics, Galics, Sekularac, Kosztics.
– Hát igen, kiváló jugoszláv válogatott volt az, később aztán be is bizonyítottuk, hogy jobbak vagyunk a magyaroknál.
– Utánanéztem, ön az évek során háromszor is betalált a magyar válogatott kapujába.
– Háromszor? Igen, azt hiszem, tényleg három gólt lőttem a magyaroknak. Akkoriban rendszeresen játszottunk egymás ellen, volt olyan esztendő, hogy kétszer is. Biztos csodálkozik, de emlékszem majdnem minden meccsre, például a belgrádi vereség után mi nyertünk Budapesten, Galics góljával egy nullára. Nézzen csak utána! Aztán jöttek az én góljaim, hatvanhárom októberében Belgrádban győztünk kettő nullára, és én lőttem az elsőt. Folytatom ám: hatvannégy őszén kettő egyre kaptunk ki, a Népstadionban a zseniális Albert rúgott kettőt, én csak szépítettem. Majd hatvanhat tavaszán Zágrábban újra mi diadalmaskodtunk kettő nullára, s akkor újra bevettem a magyarok kapuját.
– Elképesztő…
– Ne csodálkozzon, nekem mindenem volt a futball, s abban a jugoszláv válogatottban játszani kivételes élményt jelentett. Meg aztán az önök csapata a világ legjobbjai közé tartozott, hogyan is felejtettem volna el Mátrait, Mészölyt vagy bármelyiküket.

Tiszteli a legendákat

– Ki volt a legjobb a magyar válogatott tagjai közül?
– Egyértelműen Albert Flórián, hozzá fogható futballista kevés volt a világon. Puskás Ferencet is láttam futballozni, tudom, hogy világklasszis volt, de a pályán nem találkoztunk. Egyszer a híres francia csatár, Just Fontaine emlékére rendezett találkozóra Puskást is meghívták, vártam, hogy eljön, de sajnos valamiért mégsem érkezett meg.
– Chilében, a hatvankettes vébén találkozhattak volna: Puskás akkor a spanyol válogatottban játszott, ön pedig a negyedik helyet szerző jugoszláv csapatban. Lett volna esélyük jobb eredményre?
– Világbajnoki címet kellett volna nyernünk akkor! Nézze csak meg a brazilok összeállítását, Pelé sérülés miatt nem játszott... Állítom, jobbak voltunk náluk, de megtörtént velünk az a csúfság, hogy kikaptunk a csehszlová-koktól, majd egy rosszkedvű bronzmeccsen vereséget szenvedtünk Chilétől, így lettünk negyedikek. Az a torna sem tartozik a legjobb emlékeim közé, hiszen mindössze egy gólt lőttem.
– Ön szerint ki volt minden idők legjobb jugoszláv futballistája?
– Hogyhogy ki, hát Josip Skoblar.
– A délszláv háború idején is Marseille-ben volt?
– Nem, akkor éppen Zágrábban éltem. Pokol volt az, jobb is elfelejteni. Sokkal szívesebben beszélek arról, hogy edzőként a Hajduk Splittel kétszer nyertünk Jugoszláv Kupát. Különben trénerként dolgoztam sok helyen, Libanonban, a spanyol bajnokságban, rövid ideig Marseille-ben, de most jól érzem magam menedzserként. Utazom szerte Európában, figyelem a tehetségeket, és reménykedem abban, hogy egyszer a Marseille is nagy csapat lesz. Most, sajnos, nem így áll a helyzet. Többet foglalkoztak Bernard Tapie-val, mint a játékkal, az eredményekkel, pedig Tapie nem is ért a futballhoz, ő csak egy showman.
– Azt tudja, hogy a magyar futball milyen nehézségekkel küszködik?
– Hallottam, önöknél is ugyanaz a helyzet, mint Horvátországban. A jó futballisták pillanatok alatt külföldre szerződnek, hiányzik a pénz, a gazdasági háttér. Ám, ahogyan az mondtam már, van utánpótlásuk. Úgyhogy fel a fejjel! És még valami: mondja meg Grosics Gyulának, Sándor Ká-rolynak és a még élő magyar klasszisoknak, hogy Josip Skoblar, aki számtalanszor játszott ellenük, szeretettel üdvözli őket.