Bujkáltak és futballoztak: mit keresett Puskás a Pilis csapatában?

EZREDFORDULÓ, BUDAPEST

Olvasó érkezik a Nemzeti Sport Visegrádi utcai szerkesztőségébe Török Péterhez, a lap főmunkatársához. Pilisről jött, fotó van nála, meg egy történet. Kisgyerekként 1944–45 telén a településükön „látott egy meccset, amelyen Puskásék is játszottak”.

Mutatja a fotót, ez akkoriban készült, tisztán kivehető rajta Öcsi. Nemcsak a Sváb futballozott azonban Pilisen, mondja, hanem az igen jó erőkből álló KAC-utánpótlás színe-java, így például Cserjés István, Bozsik József és a bátyja, Bozsik István kapus, valamint az akkortájt még wekerletelepi ifi, Bányai Nándor is.

A kispesti polgármester menekítette ki őket a front elől, február végéig a Pest megyei községen húzták meg magukat, „az ottani leventeotthonban voltak elszállásolva”. Télvíz ide vagy oda, a különítmény több mérkőzést is vívott környékbeli csapatok ellen a Pilisi Levente SE színeiben – a helybeliek őszinte örömére.

„Gyengíti a történetet, hogy a bácsi nem akart szerepelni, nem adta a nevét a sztorihoz, nem hagyta ott a fotót, és információjának a hitelességét sem tudtam akkor ellenőrizni, úgyhogy, bármennyire is szerettem volna, nem készült cikk az elmondottakból” – eleveníti fel a múltat Török Péter. Később azonban sikerült kifaggatnia a „leventések” még életben lévő tagjait (Bozsikék akkor már rég nem éltek), akik jól emlékeztek a Pilisen töltött hónapokra.

2013, RÓZSALIGETI LÁSZLÓ: A NAGY HONVÉD

A szerző – mások mellett – megszólaltatja könyvében Bozsik Lászlót, Cucu 1931-ben született, legidősebb öccsét. Dudus szerint a sorban első és második Bozsik fivér, István és József 1944 végén, a front közeledtével a Dunántúlra szökött a bevonulás elől, és csak közvetlenül karácsony előtt tért haza elég rossz állapotban. István „rettenetesen megfázott”, a háború után a Békés megyei szanatóriumban kezelték, már sohasem volt a régi, évekig szenvedett, s tüdőbaj következtében 1952-ben elhunyt.

Cserjés István úgy emlékezett, amikor megkezdődtek a bombázások (1944. április – a szerk.), Bozsikék és Puskásék leköltöztek hozzájuk Soltszentimrére, csak a családfők maradtak Kispesten. Bozsik I és II, Puskás, valamint ő hétvégenként utaztak fel a vagonok tetején az esedékes amatőr és NB I-es bajnoki mérkőzésekre. „Negyvenöt tavaszán is folytattuk az utazást – így Cserjés –, minden mozdíthatót vidékre vittünk élelemért. Akkor is együtt mentünk.”

2016 FEBRUÁRJA-MÁRCIUSA, PILIS

A Nemzeti Sport Online kapcsolatba lép Szabó Zoltán pilisi helytörténésszel és Varga Sándorral, a Pilisi Kinizsi egykori kapusával. Előbbi két fotót keres elő a gyűjteményéből, az egyiken hat fiatal labdarúgó látható, köztük Bozsik József és Puskás, a másikon pedig Puskás Öcsi egymaga mosolyog az objektívbe – a fényképre ráírva: Puskás Öcsi Pilisen. Ez a fotó benne van a pilisi helytörténeti könyvben is.

„Tudomásom szerint több kispesti fiú futballozott a környező településeken, nálunk név szerint csak Puskásra emlékszem. Mi is szerettünk focizni, mindig ott ólálkodtunk a nagyok körül. Negyvenöt kora tavaszán, márciusban, tizenegy évesen szem- és fültanúja lehettem annak, amikor egy Monor kettő–Pilis kettő meccs után Puskást rá akarták bírni, hogy a pilisi első csapatban is lépjen pályára. Már akkor nagy zsivány volt. Na, fiúk, mondjátok meg, mennyiért! S félre nem érthető módon összedörzsölte a mutató- és a hüvelykujja végét...” – meséli nevetve Varga Sándor.

„Vagy egy évig, negyvennégy nyarától negyvenöt kora nyaráig lakott Öcsi Pilisen, jó barátságba került a szertárosunkkal, Czabai Ferenccel. Valószínűleg nála is lakott, de legalábbis Czabai intézte a lakhatását. Puskás a háború utáni egyik jutalomjátéka során éppen szállt le a buszról, mindig ő jött le elsőként, meglátta az öreget, és odakiáltott neki: Feri bácsi, kész van már a rántottám?”

Bozsik, róla mit tud? – kérdeztük Sanyi bácsit.

„Bozsikról nem hallottam, hogy nálunk lakott vagy futballozott volna. Októberben az azóta elhunyt Földvárszky Karcsival, egykori csapattársammal nosztalgiáztunk kicsit, és csak Öcsi jutott eszünkbe a pilisi háborús időkből, más kispesti fiú nem.”

BOROS, BOZSIK I, BOZSIK II

Kő András 1979-ben megjelent Bozsik című életrajzi kötetében írja, hogy Cucu a felszabadulás környékén lement Kecskemétre, egy öltönyt szeretett volna meg egy kabátot. „Még egy kicsit tanuljon futballozni!” – nem adták meg neki, ezért visszament Kispestre, idézi Kő Boros Jánost, az egykori kispesti csapattársat, aki szintén szerencsét próbált Kecskeméten, ő viszont ott is ragadt, elpazarolva a tehetségét... Boros szerint: „Értelmes ember odament ’45 februárjában, ahol volt ennivaló.”

Sőt Bozsik József 1945 nyarán még a Békéscsabai Törekvésnél is járt próbajátékon, miközben 22 meccsből húszon pályán volt a május elejétől augusztus elejéig tartó, roppant tempóban lezajló ún. nyári bajnokságban!

1924-es születésű kapus bátyja, István ugyanakkor kénytelen volt befejezni ígéretesnek induló pályafutását: ’44. decemberi megbetegedését követően már sohasem lépett pályára.

„BUJKÁLTAK, ÉS PERSZE FUTBALLOZTAK”

Visszatérve Puskás Ferenchez: a Hámori Tibor- és a Zsolt Róbert-féle Puskás-könyv sem vesézi ki a háború végi történéseket, és egyik mű sem tud a balösszekötő (1944–)45-ös pilisi vendégjátékáról.

Öcsi legújabb kori biográfusa, Szöllősi György a következőket írja a háború utolsó hónapjairól: „Puskás és Bozsik csak a szerencséjüknek (...) köszönhették, hogy nem sorozták be a nyilasok: hiába gyűjtötték őket be az utcáról, egy volt futballista katonatiszt hazaengedte a két fiút az utolsó pillanatban, miután korábban a leventesorozások alkalmával sem jelentkeztek a parancs szerint, helyette bujkáltak, és persze futballoztak, amennyit csak lehetett.”

Habár ahány forrás, majdnem annyiféle történet is, ráadásul itt-ott ellentmondás feszül közöttük, a pilisi „Puskás-sztori” mégsem kitaláció. Szabó Zoltán helytörténész azzal búcsúzik tőlünk, hogy Puskáséknak állítólag rokoni kapcsolatuk is volt Pilisen, aminek majd utánajár.

Varga Sándortól pedig azt kapjuk útravalónak, hogy örömmel szól, ha még eszébe jut valami a „Puskás-sztoriról”.