Hetedszer is nyertek a mieink, mégis a sarokba kellett állniuk

TICHY KAPÁSBÓL LŐ, GÓL! EKKOR MÉG AZT HITTÜK…TICHY KAPÁSBÓL LŐ, GÓL! EKKOR MÉG AZT HITTÜK…

Kommentátor: Szepesi György

HÁROM ÉVVEL A FÁJÓ VERESÉG UTÁN

Tíz nappal a budapesti fellépés előtt a walesiek 1:1-et játszottak Madridban, és bár ez a kiesésüket jelentette az 1962-es világbajnokság selejtezőjéből (az első párharcot odahaza 2:1-re elveszítették), a számos klasszissal, például Di Stéfanóval és Gentóval felálló spanyolok elleni döntetlen nem volt rossz ajánlólevél.

S hát persze Budapesten minden futballrajongó emlékezett még az 1958-as világbajnokságra, amelyen a balsors kétszer is összehozott minket Walesszel: előbb szimpla csoportmérkőzésen (1:1) – ez volt a két válogatott első hivatalos találkozója –, majd a negyeddöntőbe jutásról döntő ki-ki csatában (1:2).

A három évvel korábban a vesztünket okozó walesi tizenegyből hatan léptek pályára a Népstadionban, és a Manchester Unitednél is fontos feladatokat ellátó Jimmy Murphy személyében a szövetségi kapitányuk is a régi volt.

Az időjárás inkább a vendégeknek kedvezett: a mérkőzés előtt akkora eső zúdult Budapestre, hogy az ifjúságiak előmérkőzésének második félidejéből csak tíz percet játszottak le „talajkímélés céljából”.

HA NEM VÁLTOZTATUNK EDZÉSMÓDSZERÜNKÖN

A mérkőzés zuhogó esőben kezdődött, és eleinte zuhogtak a gólok is – az első hét percben kétszer is a walesiek kapujába került a labda: előbb Solymosi Ernő, majd Tichy Lajos küldte oda.

A folytatásban aztán szép lassan elveszítettük a fonalat, a csúszós talajhoz jobban alkalmazkodó walesiek még az első félidőben szépítettek, majd a fordulás után egyik legjobb gólvágójuk, Ivor Allchurch révén egyenlítettek is.

A hajrában egy kezezés miatt megítélt büntetővel tudtuk kicsikarni a győzelmet, Tichy volt az ítélet-végrehajtó. A vendégek erősen sérelmezték a játékvezetői döntést, mert szerintük a kezezés nem volt szándékos.

„Nehéz, nagy küzdelem után…” – volt olvasható a másnapi Népsport címlapján, és a „Kevés örömünk volt a győzelemben” című szakmai értékelés sem elsősorban az eredménnyel foglalkozott: „Nyugodtan elmondhatjuk, hogy a 3:2 arányú győzelem ránk nézve hízelgő…, csapatunk erőnlétében sok a kifogásolni való, és azt kell mondanunk, hogy a látottak alapján néhány kulcsjátékosunk idegállapota sem látszik a legjobbnak”.

A válogatott „messze elmaradt attól a teljesítménytől, amelyért Rotterdamban és Belgrádban annyi dicséretet kapott” – utalt lapunk a hollandok elleni 3:0-s és a jugoszlávok elleni 4:2-es győzelemre –, és bár Baróti Lajos sem volt maradéktalanul boldog, az eredménynek ő azért tudott örülni.

„Végtelenül örülök, hogy a mérkőzést megnyertük – így a szövetségi kapitány. – A walesiek a második félidőben jól játszottak, és a jelek arra mutatnak, hogy ha nem változtatunk edzésmódszerünkön, nem tudunk lépést tartani a külföldi proficsapatokkal. Ma már hét játékos védekezik és hét játékos támad.”

SOK DALÁRDÁNAK BECSÜLETÉRE VÁLT VOLNA

Miközben mi búsongtunk a 3:2-es győzelmen, pontosabban a látott játékon, a walesiek minden jel szerint gyorsan túltették magukat a történteken.

„Az öltözőbe vonult játékosok éppen csak hogy kifújták magukat az öltöző foteljaiban, Allchurch vezényletére vidám nótázásba fogtak – foglalta írásba meglepő tapasztalatait a Népsport tudósítója. – Olyan hangerővel szállt a vidám walesi dal, hogy sok dalárdának becsületére vált volna… Powell, a walesi szövetség főtitkára meg is jegyezte: »Megértem fiaink kitűnő hangulatát, hiszen nagyszerűen játszottak a magyar válogatott ellen, és olyan körülmények között maradtak alul egy góllal, amiért nem kell szégyenkezniük.«”

Az ünnepi vacsorán is derűsen viselkedtek a vendégek, és „amikor pedig a búcsúzásra került a sor, a magyar csapat tiszteletére énekeltek egy walesi dalt”. Mit nem adnánk érte, ha ismernénk a szövegét!

MESSZE KULLOGUNK

No de vissza a mieinkhez, hiszen nóta nálunk is szólt – csak éppen azt a Népsport hasábjain húzták, és korántsem derűsen. A ma is jól ismert „magyar finesz kontra külföldi fitnesz” dallam harsogott korabeli hangszerelésben.

„Gondok az ötödik győzelem után” – ez volt a meccs után két nappal megjelent elemzés címe, amelynek szerzője mindenekelőtt megállapította: „öt mérkőzésből tíz pont és mellé 14:4-es gólarány bizony pompásan fest, s nemcsak papíron, hanem a valóságban is megbecsülést érdemlő teljesítmény”, csakhogy…

„Hálásak lehetünk azért, mert ez ideig egyetlen idei mérkőzésünkön sem mutatkozott meg ilyen nyíltan, világosan és szembetűnően a jelenlegi magyar válogatott gyenge oldala, mint most, Wales csapata ellen… Elsősorban a csatársor belső hármasának erőnléti állapota nem felel meg a jól felkészített ellenféllel szemben a legminimálisabb követelményeknek sem.”

Szóba került a lap hasábjain „hetek óta folyó vita a korszerű edzésmódszerekről”. A cikk írója – utalva Baróti szavaira – szintén előveszi a „mai futballban heten védekeznek, heten támadnak” fordulatot, felrajzolja a megoldáshoz vezető utat, és érzékelteti, hogy az nem lesz rövid.

Mire kell törekedni? Arra, hogy „elkerülhető legyen a test test elleni küzdelem, amelyben mi csak a rövidebbet húzhatjuk”. Mi a megoldás? Nem, Albert és Göröcs „ne keljenek birokra” az ellenféllel, hanem „arról van szó, hogy velük szemben megfelelően juttassák érvényre gyorsaságukat, technikai fölényüket. Ez viszont csak állandó gyors mozgással, megfelelő rajtgyorsasággal, a leadások pontosságával érvényesíthető.”

Csakhogy „baj van, nagy baj van a gyorsasági állóképességgel!” A walesiek elleni meccs, elsősorban a második félidő azt bizonyította, hogy „erőnlét és gyorsasági állóképesség dolgában messze kullogunk a technikailag és taktikailag is jóval képzetlenebb ellenfelek mögött…, csak az utolsó percekben könnyelműen elkövetett szabálysértés miatt megítélt büntetőrúgásból szerezhettük meg a győzelmet, amelyet nem is érdemeltünk meg!”

ROSSZ HANGULATBAN VOLTAK A FIÚK

Néhány nappal a mérkőzést követően a válogatott stadionavatóra volt hivatalos Siófokra, ahol immár „a homokos pálya helyett gyepszőnyeg zöldellt a két kapu között”. Legjobbjaink 16:2-re verték meg a megyei I. osztályban szereplő Siófoki MÁV-Olajbányászt.

„A vasárnapi mérkőzés után meglehetősen rossz hangulatban voltak a fiúk, és most ez alatt a kellemes kilencven perc alatt, úgy látom, kijátszották magukból a rossz hangulatot. Ezt biztató jelnek tartom” – nyugtázta a Balaton partján történteket Baróti.

Biztató jel ide, kellemes kilencven perc oda, válogatottunk a következő nyolc hivatalos mérkőzéséből csak egyet volt képes megnyerni. Igaz, az NDK elleni berlini 3:2-vel kiharcolta a részvételi jogot az 1962-es világbajnokságra, ahol aztán éppen a legbritebb válogatott, Anglia legyőzésével kezdett.

Ami a walesieket illeti, hamarosan ismét összefutottunk velük: az 1964-es Eb-bronzéremig vezető úton őket is le kellett küzdenünk a selejtezőben (3:1, 1:1) – mellesleg Tichy azon a két mérkőzésen is a kapuba talált. A folytatás már kevésbé dicsőséges, a következő öt párharcból négyet elveszítettünk – a legutóbbit 2005-ben Cardiffban (0–2) –, és az egymás elleni tíz csata mérlege negatívba fordult (3–2–5, 14–15).