Riválisunk Waterlooja a mieink ragyogó győzelme a Stadionban

Az Aranycsapat néven elhíresült díszes társaság „világtörténelmi esemény részese volt: 1953. november 25-én, hazai pályán győzték le fiaink az angol nemzeti tizenegyet. Nem a brit szigetekről származó csapat ilyen bravúrra korábban még soha nem volt képes. Joggal jelentett hát szenzációt a földkerekségen, hogy Magyarország együttese 6:3-ra nyert Londonban, s ezzel megfosztotta mítosszá nemesedett veretlenségétől Angliát” – olvasható a Margay Sándor, Török Péter szerzőpáros által jegyzett 6:3 – az évszázad mérkőzése című kötetben.

E könyvből is tudható, hogy mit jelentett a diadal Magyarország, a magyar (sőt az egyetemes!) labdarúgás számára. De vajon mit jelentett a vereség Anglia, az angol labdarúgás történetében?

FÓKUSZBAN: A BUDAPESTI VISSZAVÁGÓ

A „háromoroszlánosok” legközelebb 1954 tavaszán léptek pályára. Április elején 4:2-es győzelmet arattak Skócia otthonában, amivel százszázalékos teljesítménnyel zsebelték be a brit csapatok számára kiírt sorozat (British Home Championship) bajnoki címét – nem mellesleg (a skótokkal egyetemben) kvalifikálták magukat a svájci világbajnokságra.

Egy héttel a budapesti fellépés előtt, május 16-án Anglia Jugoszláviában vendégeskedett, és nagy küzdelemben, a 87. percben kapott góllal 1:0-s vereséget szenvedett a belgrádi barátságos találkozón.

„A mérkőzés szemlélőjének valahogy az volt az érzése, hogy az angolok tartalékolták az erejüket a budapesti mérkőzésre, a visszavágóra. Ez volt a nagy számban jelenvolt külföldi újságíró véleménye is. Játszottak, küzdöttek, de közben állandóan a budapesti találkozóra gondoltak – számolt be a látottakról az ellenfelet feltérképező Sebes Gusztáv, az OTSB elnökhelyettese, egyben a válogatott szövetségi kapitánya. Nem felejtette el hozzátenni: – Elbizakodottságra semmi okunk.”

ANGOL VESZTŐHELY, JÁTÉKOSTEMETŐ

Már csak azért sem volt okuk a mieinknek elbizakodottságra, mert ez az angol válogatott csak nyomaiban hasonlított arra az angol válogatottra, amelyik fél évvel korábban elbukott a Wembleyben.

A kapuson (Gil Merrick) kívül a teljes védelem kicserélődött: az Alf Ramsey, Harry Johnston, Billy Eckersley triót Ron Staniforth, Sidney Owen és Roger Byrne váltotta Budapesten. A fedezetsor (Billy Wright, Jimmy Dickinson) ugyan érintetlen maradt, ám az ötös fogat alapos reparáláson ment keresztül. Walter Winterbottom menedzser csupán Jackie Sewellnek szavazott bizalmat ismét, de őt is átvezényelte balösszekötőből a jobb oldalra.

A London után bűnbaknak kikiáltott Ramsey és Eckersley, továbbá Johnston sem szerepelt többé a válogatottban, és három csatárnak, Stan Mortensennek, Ernie Taylornak, valamint George Robbnak is a 3:6-tal zárult válogatottbeli pályafutása – utóbbi kettőnek az „évszázad égése” volt az egyetlen fellépése a nemzeti csapatban.

Mindazonáltal a Népstadionban összekötőposztot váltó Sewell sem szerepelt sokáig a válogatottban, egészen pontosan csak 1954. május 23-ig, de a másodszor válogatott jobbszélsőnek, Peter Harrisnek is a budapesti visszavágó jelentette a búcsút.

Összegezve: a magyarok elleni két meccsen 18 angol játékos lépett pályára, London után hatan, Budapest után ketten már sohasem lehettek válogatottak. További három angol a nem túl szép emlékű svájci vb-n, újabb egy pedig az 1954-es esztendő végén búcsúzott a címeres meztől azok közül, akik játszottak az Aranycsapat ellen. Mindössze hatan érték meg az 1955-ös évet a válogatottban, köztük a csapatkapitány Wright meg Stanley Matthews, a Csel Mágusa (utóbbi csak a 6:3-on lépett pályára).

MAGYARORSZÁG? TI IS TUDTOK ENNYIT!

Bár 1966-ig, Anglia világbajnoki címéig négy sikertelen vb-szereplés (1950, 1954, 1958, 1962) „fémjelezte” a Winterbottom-korszakot, valami mégis megváltozott, mégis újat hozott ez idő alatt a válogatott életében. 1954 májusának első, majd második hetében is napokat dolgozott együtt az angol keret – „korábban soha nem készültek ennyit egy válogatott mérkőzésre a szigetországiak” (6:3 – az évszázad mérkőzése).

„A válogatott csapat előkészületi mérkőzéseire azelőtt nem sok ügyet vetettek az angolok, a 6:3 óta azonban nagy változás történt ezen a téren” – írta a Népsport az Anglia A–Anglia B (4:0) edzőmeccs után a budapesti visszavágó előtti napokban. A szigetországban megjelenő Daily Herald egyenesen odáig merészkedett, hogy „az angol játékosok edzése a legkeményebb volt, amelyet külföldre induló angol csapat valaha kapott”.

Amúgy sem, de ezek után meg pláne nem csoda, hogy revánsért kiáltott az angol sajtó.

„Rajta, Anglia, mutasd meg nekik! Magyarország? Ti is tudtok ennyit! – tüzelte övéit a Daily Sketch. – Gyerekek, irtózatosan sokat tehettek labdarúgó-lobogónk dicsőségéért, ha visszafordítjátok a wembleyi eredményt. Ehhez van elegendő tehetségetek, erőtök és lelkesedésetek is. Ne páváskodjatok, ne hagyjátok, hogy elpuhult labdarúgóknak nevezzenek benneteket.”

A Star szerint az angol válogatott „feladata: helyreállítani a tekintélyt, amelyet Magyarország hat hónappal ezelőtt (a) Wembleyben szétzúzott”.

A BUDAPESTI MÉRKŐZÉS HOSSZÚ ÖSSZEFOGLALÓJA

BUDAI HELYETT A CSEPELI TÓTH

Riválisunk nem is remegő lábakkal érkezett meg Ferihegyre, ahonnan gyorsan továbbutazott Balatonlellére. A tónál esett az eső – Wrighték mosolyogva mondták: bárcsak a hét végén is esne Budapesten. (Nem esett.)

És milyen volt a mieink útja Londontól Budapestig?

Nos, 1954 februárjában Egyiptomban portyázott a válogatott, és mind az öt mérkőzését megnyerte – az egyetlen hivatalos, nemzetek közötti mérkőzést 3:0-ra a házigazdák válogatottja ellen –, majd április 11-én Ausztria ellen győzött 1:0-ra. Bécsben új oldaláról mutatkozott be a gárda: noha támadásban nem a megszokott teljesítményt nyújtotta (amiért itthon sok bírálatot is kapott), heroikusan védekezett, ezúttal a hátsó alakzat hozta a találkozót.

Május 14-én Hollandiába látogatott a válogatott, amely Budapest néven mérkőzött meg Amszterdam legjobbjaival. A 4:1-es vendéggyőzelemmel (góljainkat a triplázó Kocsis Sándor és Czibor Zoltán szerezte) végződő kilencven perc előrevetítette a magyar tizenegy kilenc nappal későbbi felállását. Sebes Gusztáv amszterdami csapatának összetétele csak egy helyen tért el a Wembleyben diadalmaskodó gárdáétól: Budai II László helyett Tóth II József játszott jobbszélsőt.

Budai, bár nem volt sérült, benne sem volt a keretben – sem Amszterdamban, sem az angolok ellen –, nem úgy Sándor Károly, aki mindkétszer Tóthtal versengett a csapatba kerülésért. Végül Tóth nyert (ő kezdett Amszterdamban, Sándor a szünetben váltotta; az Anglia elleni visszavágó teljes egészében előbbié volt), sőt olyannyira jól ment neki a játék, hogy Sebesnél az első számú jobbszélső lett Svájcban.

Erről árulkodik, hogy a csepeliek szélsője kapta meg a 7-es trikót, Budainak pedig csak a 16-os számú mez jutott. A be sem nevezett Sándor Csikarnak meg a lelátó...

SEMMIT SEM TANULTAK, INKÁBB FELEJTETTEK

Amszterdam előtt volt egy bökkenő: Bozsik József május első napjaiban mandulaműtéten esett át, játéka ezért bizonytalanná vált. Hollandiában ő kezdett ugyan, de a szünetben Kovács I Imre állt be a helyére. Kovács ugrásra készen állt az angolok elleni csata előtt is, Bozsik azonban teljesen visszanyerte erőnlétét, így ő lett/maradhatott a játékmester.

Cucu aztán nem akárhogy irányított a Népstadionban, a Kicker szerint „Bozsik volt a fénylő csillag, játéka a fiatal Schaffer Alfrédra emlékeztetett, ami a labda feletti uralmat, játéktudást illeti. Ő volt a szellemi vezére a magyar csapatnak” – idézte a Népsport.

A német szaklap Az angol labdarúgás Waterlooja című cikkében ekképpen értékelte a 7:1-re alulmaradó szigetországiak játékát: „Semmit sem tanultak, annál többet felejtettek. Azt lehetett volna várni, hogy az angolok a svédektől látott védekező taktikához folyamodnak majd, s így próbálják megakadályozni a magyar csatárok útját a kapuhoz, de nem.”

A Népsport többek között ezekkel a címekkel jelent meg a mérkőzés másnapján: „Wembley-i játékát megismételve vívta ki válogatott csapatunk a ragyogó győzelmet”, „Az angol csapat lelkesen küzdött, de nem tudott igazán veszélyes lenni a nagytudású (sic) magyar csapatra”.

A Reuters tudósítója pedig azzal búcsúzott Budapesttől, hogy nem hiszi, hogy „a magyaroknak félnivalójuk lenne a világbajnokságon”...