Kilóg a lóláb – az első válogatott meccs a forradalom után

A politikai szándék csak részben ért célt, mert igaz ugyan, hogy a legtöbb szavazatot kapókból összeálló csapatban (Ilku I – Kárpáti, Mátrai, Dalnoki – Bundzsák, Berendy – Sándor, Kocsis, Tichy, Molnár, Fenyvesi) csak ketten (Sándor, Kocsis) kaptak helyet a dél-amerikások közül, ám Budai II László, Kotász Antal és Puskás Ferenc az első hat közé került posztján, Czibor Zoltán is sok szavazatot kapott, ami 42 901 pályázó esetén jelent valamit.
A politikai szándék csak részben ért célt, mert igaz ugyan, hogy a legtöbb szavazatot kapókból összeálló csapatban (Ilku I – Kárpáti, Mátrai, Dalnoki – Bundzsák, Berendy – Sándor, Kocsis, Tichy, Molnár, Fenyvesi) csak ketten (Sándor, Kocsis) kaptak helyet a dél-amerikások közül, ám Budai II László, Kotász Antal és Puskás Ferenc az első hat közé került posztján, Czibor Zoltán is sok szavazatot kapott, ami 42 901 pályázó esetén jelent valamit.

Néhány hónappal a forradalom után a sportlap nem tehette meg, hogy kozmetikázza az eredményt, így aztán megragadta szarva közt a tőgyét. Azt emelte ki, hogy csak Kocsis végzett az élen, a többiek hátrébb soroltattak, mert – áll a szerkesztőségi cikkben – „az erkölcsi kifogások nagyobb súllyal estek a latba (…), mint a puszta labdarúgótudás”. Érdekesség, hogy az olvasó ebből az írásból tudja meg, hogy a forradalomban tevékeny részt vállaló Czibor egyáltalán szavazatot kapott. Igaz, csak azért, hogy Puskást is idecsapva megállapítsák, hogy „mindkettőjük felett kemény erkölcsi ítéletet mondtak a pályázók”.

Mintha 1956 októbere előtt nem is létezett volna a magyar futball. Nem véletlen, hogy a szövetségi kapitány, Bukovi Márton úgy beszél az általa irányított válogatott 1956. őszi egy hónapon belül idegenben(!) elért győzelmeiről (Jugoszlávia: 3:1, Szovjetunió: 1:0, Franciaország: 2:1, Ausztria 2:0), hogy neveket nem említ, csak azt, hogy „először is lelket kellett önteni az erkölcsileg szétzilált társaságba”. Kilóg a lóláb.

Nemcsak a Kádár-kormány számított hiteltelennek Európában, hanem jóformán minden, ami Magyarországon történt. Ennek köszönhető, hogy hiába közelgett a norvégok elleni vb-selejtező, a szövetség nem talált ellenfelet. Így aztán április 4-én válogatott seregszemle néven hirdettek programot. Budapest Vidékkel (2:2), az utánpótlás-válogatott az NB II-es válogatottal játszott (3:1), május 27-én pedig csak Dél-Németország válogatottja vállalta a budapesti fellépést – a Budapest-válogatott ellen. Budapest győztes (2:1) csapatában feltűnik az első hazatérő dél-amerikás, a kapuban Faragó Lajos állt, a meccset hiába látják 50 ezren a Népstadionban, az a sportlap véleménye, hogy „több a tanulság, mint a siker”. A Képes Sport leszögezi, hogy „a didergő nézősereget nem tudta felmelegíteni a magyar csapat játéka”. Egy sporttörténeti érdekessége azért volt a meccsnek: a délnémet csapat kispadján Helmut Schön ült, a későbbi szövetségi kapitány (1964–1978), akivel 1974-ben világbajnok lett az NSZK.

Ebben a helyzetben minden hazatérő dél-amerikást tárt karokkal fogadtak. És – olvasva a beszámolókat – elvárták, s némi hosszabb eltiltással való fenyegetéssel elérték, hogy szánják-bánják bűneiket, meséljék el, milyen jó itt-hon, s mondjanak egy-két rossz szót a megtorlástól való félelmükben (is) kint maradókra. Magától értetődik, hogy forradalomban tevékeny részt vállaló Czibor a fekete bárány,

„Állítom, hogy Czibor az egyetlen, aki odakint esetleg jobban érzi magát, mint idehaza” – adja Bányai Nándor szájába az újságíró, Sándor Csikar pedig óvatosan védené – a többieket: „Sokan azt hiszik idehaza, hogy Puskás vagy Kocsis szívesen van most Bécsben. Hát én aztán ismerem őket.”

A nyilatkozók előtte vannak az MLSZ döntésének, „nem is az ítélet miatt idegesek, hanem inkább a magyar közönség szívéhez szeretnék megtalálni azt az utat, amelynek vége a megbocsátás lehet”. Mert hazatértükkel „mégis csak azt bizonyították be, hogy egyikük sem született spanyol, olasz osztrák vagy német labdarúgónak. Valamennyien magyarok, és itt akarnak élni.”

Az első vb-selejtező (Norvégia: 1:2) bizonyította, hogy a forradalom utáni, politika diktálta keménykedés nem használt a magyar futballnak. Ezen a meccsen Faragó, Kotász és Sándor játszott a dél-amerikások közül, a világbajnoki kudarcnál (1958, kiesés a csoportkörben) csatlakozott hozzájuk Bozsik, Budai II és Grosics.

A leszereplés után a pályán sem volt megnyugvás.