Bölöni: Nem értem, miért kell ennyire behódolni a német vonalnak

– Mielőtt arról beszélne, mit lehetne tenni a kialakult helyzetben, megkerülhetetlen a kérdés: ön szerint mi az oka a csúfos andorrai vereségnek?
Szerintem ugyanazok a gondok, mint harminc éve, a magyar futball továbbra is egy helyben topog – válaszolta a 64 esztendős Bölöni László. – Az Európa-bajnoki szereplés elégedettséget és lelkesedést szült, amely az elért eredmények révén a magasba emelkedett, holott reálisan nézve nem volt meg az alapja. Erről beszéltem a Digi Televízióban, s megjegyzéseimért bizony kaptam fricskát rendesen, pedig semmilyen hátsó gondolat sem vezérelt. A szurkoló örömét, lelkesedését természetesen megértem, de a szakmának látnia kellett volna, hogy a futball fő problémái nem változtak. Egy gyenge selejtezőcsoportból kijutás, és az Eb-n mutatott – szerintem – törékeny szereplés nem takarhatta volna el a lényeget. A bajnokság nézettsége ugyanis siralmas, a klubcsapatok európai szereplését nem is említem, s a fiatalok sikertelenségei sem adnak okot a bizakodásra – pedig az ő szereplésük mindennél fontosabb, hiszen ebből érzékelhető, milyen lehet a jövő válogatottja.

– Miként lehet rátalálni a helyes útra?
– Visszakérdezek: a jelenlegi vezérkar képes átfogó elemzés elkészítésére?

– Az andorrai vereség kapcsán?
– Igen, természetesen arról is lehet és kell is szólni, de az elemzés, amelyről én beszélek, távolabbi kérdéseket vet fel. Például hogyan lehet örvendeni egy három nullás vereségnek? Miért nem dolgoznak magyar edzők a magyar élvonal elitjébe tartozó csapatoknál? És még sorolhatnám tovább a megválaszolatlan kérdéseket. Pedig egy feltáró, mindent átfogó elemzés szükséges lenne, mert a jelenkori betegség jelei nem az andorrai meccsen mutatkoztak meg, hanem már tavaly, a svájciaktól elszenvedett három kettes vereség alkalmával. Az oroszoktól három nullára kikaptunk felkészülési meccsen – kérem szépen, milyen felfogást tükröz a meccs utáni kijelentés, amely szerint a vereség építően hat a válogatottra? Csak a sorozatos győzelmek erősítik a csapatokat!

– Ezek lennének a legnagyobb problémák?
– Ahonnan én nézem a magyar futballt, illetve annak alapján, amit innen láthatok és érthetek belőle, úgy érzem, egyébről is kellene beszélni. Arról, hogy Détári Lajos óta egyetlen klasszis játékosa sincs a magyar futballnak. Vajon miért? Vajon az akadémiák játékosai miért csak a nagyon gyenge magyar bajnokság szintjén állnak helyt? Miért nem érnek el az ifjúsági válogatottak kimagasló eredményeket? Honnan kapjon vérátömlesztést a magyar futball, ha hiányoznak a tehetségek? Milyen szinten nevelik, és mit követelnek a magyar játékosoktól, edzőktől? Jártam néhány bajnoki mérkőzésen, s nem értem, miért ül három-négy külföldi futballista a padon. Nézegetem az NB I-ben dolgozó edzők nevét, s kérdezem, miért vagyunk ennyire kishitűek? Miért nem bízunk a magyar edzőkben, miért hiszünk inkább a külföldinek? Az én fura gondolkodásom ilyen és ehhez hasonló kérdéseket szül, ezek foglalkoztatnak. Ilyen kérdések megválaszolása után érdemes elemezni a világbajnoki selejtező kudarcát. Végre be kellene ismerni, hogy ami eddig a magyar futballban történt, az nem jó, valamit másként kell csinálni.

– Ön is az edzők fejét követelné?
– Sohasem örvendek annak, ha menesztenek egy edzőt, hiszen én is az vagyok. Ám azt sajnálatosnak tartom, hogy a szakma képtelen meghálálni a politika futballnak nyújtott támogatását. Ennélfogva kitalálható, ki az, akit leginkább sajnálok… De van más is, ami bosszant. Furcsállom, hogy a magyar labdarúgás az elmúlt tizenöt évben nem tudta kinevelni saját technikai csapatát, s nem értem, miért kell ennyire behódolni a német vonalnak. Egyébként pedig kíváncsi lennék azokra az elemzésekre is, amelyek egy-egy külföldi csapatnál eltöltött tanulmányút után készültek, és persze arra is, ki elemezte és értelmezte a dolgozatokat. Igaz, hogy a kölni főiskola kellő alapot biztosít a szakma elsajátításához, ám ne feledjük, az utánpótlás-válogatott franciák elleni három-kettes sikerét magyar edzővel érte el.

– Szavaiból azt érzem, kétségbe vonja a németek eredményességét.
– Nem a német szakma eredményességét, hanem a Magyarországon dolgozó német szakemberek eredményességét hiányolom. Nem csinált csodát Dárdai Pál, de kritikus helyzetben ment haza, s egyszerű nyelvezettel, kellő vagánysággal és hittel állt a játékosok elé – összerázta a válogatottat. Ez persze nem ad jogot arra, hogy javaslata feltétlenül jó legyen. A válogatottnál és klubcsapatoknál lévő német befolyás ugyanis semmit sem javított a magyar labdarúgáson. Ismétlem, a kölni alap jó, a német tapasztalat nyilván hasznosítható, de jobban megvizsgálnám a felelősségteljes pozíciókba érkezők értékét, múltját. Nem csak mi, székelyek mondjuk azt, hogy nem mind arany, ami fénylik. Fogorvos a lányom, nemrégiben került ki az egyetemről, ám ha gondjaim vannak, a sokkal tapasztaltabb bátyámhoz fordulok, vagy ha lenne befektetni való pénzem, biztos, hogy nem a francia kis bankocska képviselőjétől kérnék tanácsot, hanem egy fontosabb embertől, mondjuk az OTP vezetőjétől.

– Ha már itt tartunk: lehet, hogy éppen anyagi ok, a kapitány egymillió eurónál is több éves fizetése generálja az elemzéssel kapcsolatos gondokat?
– Nem Bernd Storck hibája, hogy ekkora fizetést kap. Sőt, csak gratulálni tudok neki, mert a szövetség vezetőjével történt tárgyalásaim során én el sem jutottam a bérezés kérdéséig.

– Mit szól ahhoz, hogy a kapitány huszonnyolc éves fia felel az utánpótlás-válogatottak erőnléti felkészítéséért?
– Csodálom a magyar szakma merészségét. Természetesen kalapot emelek az előtt, aki elvégzi a szükséges iskolát, de ettől még megkérdezném, mielőtt rábíznám a magyar ifjúság elitjének képzését: milyen tapasztalattal van felvértezve? Nem akarom megismételni, hogy kire is bíznám a pénzem befektetését.

– Ha ön dönthetne a kapitány sorsa felől, mit tenne?
– Más békáját lenyelni senkinek sem kellemes, ezért engedném, hogy végigvigye az elkezdett munkát… Mert, ugye, matematikai esély még van… Mégis úgy érzem, elfutott az a bizonyos szekér.