Kommunikáció szak – Kun Zoltán publicisztikája

Az, hogy Dzsudzsák miért is sírta el magát, ennyi idő után már pláne mellékes. Meg úgyis tudjuk: rossz irányba pattogott a labda, a keretbe hívott magyar fiatalok nadrágzsebében még ott pihent a csörgő meg az alvóka, ráadásul olyan miniország győzött le bennünket, ahol honosítani kellett játékosokat, hogy összejöjjön a pályán tizenegy épkézláb férfi.

Ma Andorra, holnap San Marino, felkészül Gibraltár – nincs ebben semmi rosszindulat, képesek vagyunk hármat rúgni a portugáloknak és lenullázni magunkat hangyányi nemzetek ellen is. Speciel egy ilyen, valljuk be, az Oroszországba jutás szempontjából már eleve tét nélküli vereséggel máskor is, akár minden vb-selejtezősorozatban kiegyeznék, ha cserébe négyévente megverjük az Európa-bajnokságon Ausztriát.

A miértről tényleg csak ennyit – jelen írás szempontjából érdekesebb a hogyan, azaz a kommunikációs forma.

Ami itt ugye egy jóízű sírás volt.

Írhattam volna rosszízű sírást is, elvégre mégiscsak egy méretes pofon után jöttek elő a panaszok Dzsudzsákból, ráadásul nagyon nehéz volt akkor a tévé előtt megítélni, hogy mennyire őszinte a szipogás. Láttam én már elég álságos hisztit, két gyerekkel mindennapos az ilyesmi, ugyanakkor ez a helyzet nem arra futott ki, hogy az övé legyen a nagyobb kakaós csiga.

Dzsudzsák Balázs megtehette volna, hogy nagy levegőt vesz, és kipakol, ő már ismert és kedvelt ember ahhoz, hogy azt mondjon, amit akar. Könnyű volt Lothar Matthäusnak is, aki a kapitánysága alatt vígan odavágott mindenkinek mindenért, mert tudta, amíg becsülettel lapátolja a szövetség (és persze a saját) zsebébe a szponzori pénzeket, teljhatalma van. De ott a másik véglet, Váczi Zoltán, aki még a „profi” pályafutása során is sokszor elmesélte, a kezdő sípszó alatt dobta el a cigijét, vagy a csütörtöki edzést inkább önhatalmúlag horgászatra cserélte – mert őt meg egyáltalán nem érdekelte, ha szavai miatt megbüntetik.

Nem mondom, hogy Váczi vagy akár Matthäus példája a követendő, sokszor valóban szerencsésebb elharapni Dzsudzsák módra a mondat végét, vagy egyszerűen elsumákolni egy beszélgetést. Lám, Herr Storck is úgy gondolta, a tévében mutatott egyke szék legalább annyira kifejezi az ürességet, mint ő maga tenné, így lemondta a blama utáni előre megbeszélt interjút. Ami rövid távon gyávaságnak, meg nem kis részben a tévével és a közönséggel szembeni szemétségnek tűnt, de lehet, mégis így járt jól: nem tudott semmi butaságot mondani, nem adott lehetőséget a még nagyobb felháborodásra, és tessék, ma is ő a kapitány, biztosabban ülve a trónon, mint amikor Andorra helyett még a portugálok elleni gólzáporról beszélt Európa.

A jó kommunikáció (vagy legalább a rossz elmaradása) ma a sportban is nélkülözhetetlen, de csak egy része az egésznek. Ha Kleinheisler azt hitte, rúg egy szép gólt a norvégoknak, és máris rendelik neki a szobrot a Werdernél, tévedett: éppen a poroszos hagyományokra épülő Bundesligában lehetetlenség előbbre jutni, ha az ember annyit beszél németül, hogy Klinsmann, Berlin, meg nicht verstehen. Dárdai Pál jó futballista volt, a jelek szerint edzőnek sem rossz, de a legnagyobb erénye neki sem az, hogy képes felismerni, a furcsa mezes játékos lehet a kapusa – hanem hogy fellépésével képes remekül eladni önmagát.

Az elhatározásból tanulás, a tanulásból tudás, a tudásból karrier, vagy kevésbé plátói módon sok pénz lesz.

Hát ki az, aki ezekre nemet mondana?

De ki az, aki tényleg meg is tesz érte mindent?

Kleinheisler példája nem egyedi: ha annak idején Dombi Tibor valamennyi sprintjét egy-egy eredeti Goethe-idézettel kommentálja, aligha érzi úgy Magath edző, hogy neki most egyből meg kell utálnia a beilleszkedni képtelen magyarokat – a kilencvenes évek nagy nyugatra szabadulásának pedig éppen az volt a jellemzője, hogy mindegy, mit teszünk, csak forint helyett márka, gulden, líra, még ha török is, jusson a zsebbe. Ez inkább megbocsátható, mert váratlan szituáció volt minden téren: újságíróként nekünk is furcsának tűnt az átmenet, amikor egy NB I-es klubnál, talán az Újpest volt az, megjelent az első sajtófőnök, és visszakért elolvasásra egy interjút (Hát normális ez? Soha többet nem ír róluk egy lap sem! – gondoltuk nagy bölcsen), vagy már nem lehetett a vb-selejtező előtti este rácsörögni az aktuális kapitányra az összeállítás miatt.

De most, két évtizeddel később már más a helyzet, azaz más kellene legyen a helyzet. A klubok, akadémiák dolga lenne úgy felépíteni a játékosokat, hogy ne kelljen később senkinek sem pironkodnia a kapanyél miatt. Ennyi pénz még nem ömlött a magyar futballba: ha jut erőnléti edzőre, fizioterapeutára, orvosi stábra, azaz a fizikai felkészítésre, netán jusson már a szellemire is. Még akkor is, ha nyilván egy edző sem mondja a csatártehetségnek, öcsém, nagy ívben teszek a múltkori mesterhármasodra, csak kispados leszel a Fradi ellen, ha holnapra nem biflázod be a Pitagorasz-tételt.

Mondjuk Sallói Dániel vélhetően ebben az esetben is kezdene: ő most az egyik nagy reménység a magyar futballban, még akkor is, ha elvonatkoztatunk magától a futballtól. Lehet, hogy jó játékos lesz, végül egy nagycsapatban köt ki, de ő az az ember, aki egy súlyos sérülés vagy bármi más ok miatti visszavonulás után két hónappal később már bankárként, tőzsdeügynökként, kommunikációs menedzserként futna be – nemcsak nálunk, hanem Amerikában is. Persze könnyű dolga van, mondhatjuk, hiszen éppen az édesapja volt a kilencvenes évek labdarúgásának egyik ritka, de jó példája. Sallói István pontosan úgy kezdte izraeli karrierjét, ahogy elvárták tőle: nem, nem gólokkal vagy remek cselekkel, hanem azzal, hogy elolvasott az országról tizenöt könyvet, megértette az ottani kultúrát, és egy pillanatig sem hitte, hogy Jom Kipur a csapat sérült balszélsője lehet…

A sajtó már száz éve is sportolók sorsáról, igazolásáról, válogatottbeli meghívójáról döntött, ma sincs ez másképpen – leszámítva, hogy a felgyorsult kommunikáció miatt már öt perccel a játékos bemutatása után a honlapra felkerülő képekből bármelyik szurkoló azonnal leszűrheti, magabiztos gólvágó érkezett hozzájuk, vagy egy mezbe bújtatott szerencsétlenség. De míg régen csak a legnagyobb sztárok kerültek fókuszba, és elég volt a sportteljesítmény is, ma már annyi a kommunikációs csatorna, és ezek annyira ki akarják szolgálni a jócskán megnövekedett, más témákra is fogékony fogyasztói igényeket, hogy mindenkinek és mindennek bőven jut benne hely.

A gól mellett fontos a szipogás, a horgászbot, de még az üres szék is, ha olyan emberhez lehet kötni, aki érdekes az olvasóknak, nézőknek.

Ha egy futballista képes elfogadni, hogy csak a pályán profinak lenni ma már kevés, még két-három gyengébb meccs után sem feltétlenül Asztanába veti a jó sorsa.

De amikor már odavetette, és még ha egy nullával több is van a szerződésén, azért képes lehet felfogni: Bréma után ez mégsem annyira előrelépés.