Dzsudzsák Balázs: Szégyen, ami történt; ez az év csőd volt

– A mérkőzés felvezetőjében arról írtunk, hogy azok a meccsek, amelyeken sokkal több veszítenivalónk van, mint az ellenfélnek, nem állnak nekünk jól.
– Tényleg úgy néz ki, hogy nem… – sóhajtott a luxembourgi stadionfolyosó falának támaszkodva Dzsudzsák Balázs, a válogatott csapatkapitánya. – Persze gondolhatja, hogy mi sem erre készültünk, és nem erre számítottunk. Olvastam, amiről írtak, és nekem is eszembe jutott, hogy ezek azok a meccsek, amelyeken a győzelem természetes a szurkolóknak, a vereség meg szörnyen kellemetlen, jól nemigen lehet kijönni az ilyen mérkőzésekből.

– Ha már felkészülési mérkőzés – Luxemburgban mire is készültünk?
– Jó kérdés… A következő tétmérkőzés nagyon messze van még, de nyilván nem árt, ha minél többet együtt vagyunk, gyakorolunk.

– Most teljesen új, sőt, szokatlan volt a hadrend, Szélesi Zoltán önt a pálya közepére vezényelte. Hogy érezte ott magát?
– Egy ideje a klubomban is ezen a poszton futballozom, úgyhogy nem volt szokatlan. Az elején nem éreztem, hogy különösebb gond lehet, jól járattuk a labdát, mi irányítottunk, voltak helyzeteink. Tudtunk gyors támadásokat vezetni, kapufát lőttünk, védett a kapus, vagy amikor sarokkal passzoltam Nikolics Nemanja felé, az ziccer lehetett volna – hallottam, hogy kéri a labdát, próbáltam eléje tenni, de nem sikerült. A második félidőben már a szélen kellett játszanom, de az sem volt szokatlan.

– Az elején is érezte, hogy ugyanúgy gondban leszünk, mint a Feröer elleni meccseken vagy mint Andorrában? Hogy csak a Luxemburghoz hasonló, kicsinek mondott csapatok elleni mérkőzéseinket említsük.
– Nem, akkor még nem, bár az első gól, amelyet kaptunk, nem nézett ki jól, mert nem lenne szabad elkövetnünk ilyen hibákat. Gyorsan egyenlítettünk, utána voltak lehetőségeink, és a második félidőre úgy mentünk ki, hogy győzni akarunk.

– Jött a kiállítás, amely nem minden esetben dönti el a mérkőzést, de most jelentősen megváltozott a játék képe a piros lapot követően.
– Az igaz, hogy a támadójátékunk „meghalt”, és hogy nagyon keveset birtokoltuk a labdát. Nem akarok a kiállításra fogni mindent, még ha valóban fontos pillanata is volt a meccsnek. Sőt, nem akarok kifogásokat keresni, minden csak magyarázkodás lenne, de ezt a vereséget nem lehet megmagyarázni. Ami a leginkább bosszant: passzoljanak ki, játsszanak át, rúgjanak egy szép gólt, de hogy szöglet után, amikor fél percig készülhetünk a beadásra, teljesen egyedül érkezzen a kapunk elé az ellenfél, és befejelje a labdát – ezt nem tudom hova tenni. Nem tudok mit mondani.

– Akárcsak Andorrában, most is az arcára van írva, mennyire megviseli a sikertelenség. Valaki azt mondta, legalább ennyi pozitívumot említhetünk.
– Még jó, hogy kikészülök az ilyen kudarcoktól, mindenki azért dolgozik, hogy sikeres legyen, hogy együtt ünnepelhessen a szurkolókkal. Ki akar, úgy, mint Andorrából, szégyenkezve hazakullogni? Szégyen, ami történt. Elhihetik, ezt megélni, átélni senkinek sem hiányzik, és főleg nem azok után, amit nem is olyan régen éreztünk. Ez az év csőd volt. Mindenhogyan, nemcsak az Eb eufóriájához viszonyítva, hanem önmagában is. Nem tudom, mi történt.

– Mégis, mi történt, illetve mi történhet még?
– Jó kérdés. Az egyik korábbi játékostársam mondta, neki elég, ő olyan korban van, hogy inkább elköszön. Ezt megértem, tiszteletben tartom. Csakhogy azt is hozzátette, ő nem akarja senki elől elvenni a helyet. Na, ezen már fennakadtam, és megkérdeztem: ki elől, mondd már meg nekem?! Félre ne értsen, nem másban keresem a hibát, megvan a magam felelőssége a kudarcokban, de jöjjön már valaki, és tépje le rólam, rólunk a mezt!